F. Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Annak idején a koncepció kidolgozói a társadalmi igazságosság elvére hivatkoztak, mondván, hogy méltánytalan a már lakással rendelkezők ilyen mértékű támogatása, s a kamattámogatás esetleges csökkentése révén felszabaduló összeg egy részét a lakással még nem rendelkező fiatalok támogatására kell átcsoportosítani, „…a nyertesek a fiatal lakásnélküliek, a vesztesek pedig a lakással már rendelkezők” – fogalmazták meg az 1989-es tervezet készítői. (Lásd HVG, 1989. december 1.) Akkor még csak az volt a cél, hogy az állami költségvetés lakáscélú kiadásai 1990-ben az előző évhez képest ne növekedjenek.

Mire a tervből valóság lett, az átcsoportosítás háttérbe szorult, és a támogatás-leépítés vált elsőrendű szemponttá. Az 1991-es költségvetés előkészítésekor a pénzügyi vezetők kijelentették, hogy az erre az évre esedékes közel 80 milliárd forintos költségvetési kamattámogatásból legfeljebb 50 milliárdot vállalnak. A különbözetet elosztották a kedvezményes hitelszámlák számával (1,5 millió), és máris kiderült, hogy a kívánt cél érdekében a havi törlesztőrészletet 1991-ben 1500 Ft-tal kell növelni.

Az érvelés azonban továbbra is az igazságosabb teherelosztásra hivatkozott. 1990 decemberében, a költségvetési vita expozéjában Botos Katalin, akkori pénzügyminisztériumi államtitkár a következőket mondotta: „Az adófizetőket terhelő és a fontos társadalmi céloktól az erőforrásokat kétségkívül elvonó, ugyanakkor a szociális rászorultságtól függetlenül nyújtott kamattámogatás mérséklése, a társadalom egészét érintő költségeinek megosztása érdekében, a Polgári Törvénykönyv 226. §-ának (2) bekezdésére tekintettel – amely kivételesen lehetővé teszi a régebben megkötött szerződések tartalmának módosítását – a kormány javasolja a hitelek kamatainak emelését.”

Konfekciós megoldás

Ám ezek a kétségkívül racionális megfontolások sem indokolták, hogy mindenki egységesen 1500 Ft-tal fizessen többet havonta, függetlenül a tartozás és a korábbi törlesztőrészlet nagyságától, anyagi helyzetétől, gyerekei számától stb. Az államtitkár asszony is elismerte, hogy jogosan vetődik fel a differenciálás igénye, csakhogy „ezek a … differenciálások gyakorlatilag teljes mértékben kivitelezhetetlenek. A nyilvántartást végző gép az OTP-nél e feladatok egyikét sem képes ugyanis végrehajtani! Így áll a technikai színvonalunk… Sem ilyen adatokat nem ismer, sem újakat befogadni nem képes, de ha elővennénk a majd másfél millió aktát, ehhez körülbelül egy esztendőre van szükség, abból sem állapítható meg – és itt jön a lényeg, hogy még akkor sem állapítható meg –, hogy most kik a tulajdonosok, az állomány egyharmada ugyanis már örökség, válás, ajándékozás következtében a résztulajdonosoké! Nem lehet megállapítani, hogy kik laknak az egyes lakásokban, és mennyi a tulajdoni hányad! Mármint az aktákból nem lehet megállapítani… Nem lehet megállapítani az ott lakók vagy a tulajdonosok családi kapcsolatait, és végképp nem lehet megállapítani a jövedelmeiket!” Maradt tehát az egységes kezelésmód. Pontosabban végül egy módosító indítványnak köszönhetően választási lehetőséget biztosítottak a kedvezményes hitelszámla-tulajdonosoknak.

A szociális szempontok érvényesítésére a kormány egyetlen lehetőséget talált: az önkormányzatokra bízta, hogy eldöntsék, mely családoknak kívánnak támogatást nyújtani a megemelt törlesztőrészlet visszafizetéséhez. Pénzügyi fedezetet tulajdonképpen ehhez nem biztosított. Csupán annyit tett, hogy a központi költségvetésből a helyi kommunális kiadásokra biztosított 1400 Ft-os fejkvótából 200 Ft-ot kinevezett kölcsöntörlesztési támogatásnak. Ezzel lényegében az önkormányzatok nyakába lőcsölte a problémát. De még ez a nem létező – más fontos céloktól elvont – 200 Ft is egyenletes terítésben jutott el az önkormányzatokhoz, függetlenül attól, hogy az egyes településeken mekkora volt a hitelszámla-tulajdonosok és ezen belül a támogatásra szorulók aránya. Botos Katalin mindenesetre magabiztosan jelentette ki 1990 decemberébon: „Úgy gondoljuk, hogy így elkerülhető lesz, hogy az emelkedő törlesztőrészletek családokat lehetetlen helyzetbe hozzanak.”

A rendelkezésünkre álló töredékes információk segítségével megpróbálunk válaszolni a kérdésre: vajon az egykori államtitkár reményei valóra váltak-e vagy sem.

Támogassuk a módosabbakat

A hitelszámla-tulajdonosok közül sokan éltek a lehetőséggel: tartozásuk felét egy összegben kifizették, s így a másik felétől automatikusan megszabadultak. A Botos Katalin örökébe lépő Szabó Tamás egy interpellációra válaszolva már 1991. február 19-én arról számolhatott be a T. Házban, hogy az év elején nyilvántartott 1,3 millió (?) érintett hitelszámlából február 10-ig a visszafizetések következtében 600 ezer megszűnt, s ezzel a 180 milliárd Ft-os hitelállomány 50 millárddal csökkent. (A lakossági befizetések értéke 25 milliárd Ft volt.) Az államtitkár ezekből az adatokból és a két lehetőség közötti választás arányából arra következtetett, hogy az adósok 90 százaléka az év végéig „drasztikusan fogalmazva: féláron kiváltja magát az adósságból”.

Előrejelzése azonban túlzottan optimistának bizonyult. Akik viszonylag könnyen elő tudták teremteni a pénzt, azok igyekeztek február végéig visszafizetni a tartozás felét. (Eddig az időpontig lehetett úgy rendezni a számlát, hogy egyetlen 1500 Ft-tal megemelt törlesztőrészletet se kelljen fizetni.) Szabó Tamás február 10-i adataihoz képest még kb. további 470 ezren éltek ezzel a rövid távú lehetőséggel, míg az év egész hátralévő részében már csak 100 ezer kedvezményes hitelszámla szűnt meg.


Amikor 1992. január elsején ketyegni kezdett a 15%-os fix kamat vagy – a tartozás felének elengedése mellett – a bankkölcsönök aktuális kamata, a korábbi kedvezményes hitelszámlák több mint negyede még fennállt, az adósoknak tehát kb. a 75%-a váltotta ki magát féláron.

Akik ezt tették, mindenesetre jól jártak. Ha kevés tartozásuk volt hátra, akkor csak azért, mert viszonylag csekély anyagi erőfeszítés árán megszabadultak a többletterhek rémétől, de ha még jelentős összeggel tartoztak, akkor azért is, mert a „féltartozás” elengedése révén végül nominálértékben is kevesebbet fizettek vissza, mint amennyit eredetileg felvettek, vagyis a végső mérleg számukra még az eredeti szerződési feltételekhez képest is nyereséget hozott. Ezt a megoldást elsősorban azok választhatták, akik megfelelő tartalékokkal rendelkeztek, így a nagyobb összeggel tartozó, tehetősebb adósok újabb jelentős állami szubvencióban részesültek. Akadtak persze olyanok is, akik inkább magánkölcsönhöz folyamodtak, csakhogy a későbbi riasztó kamatterhektől szabaduljanak. Nekik most nyilván a magánkölcsön törlesztése okoz komoly nehézségeket.

Aki szegény…

De a legrosszabbul a legszegényebb, a legkiszolgáltatottabb helyzetű családok jártak. Azok, akiknek tartalékaik sem voltak, és magánkölcsönt sem tudtak szerezni, s így kénytelenek voltak vállalni a lényegesen hátrányosabb részletfizetési feltételeket. Újpesten 1990-ben a régi típusú lakáshitelek havi törlesztőrészletének átlaga 773 Ft volt. 1992-ben a fennmaradt hiteltartozások havi törlesztőrészletének átlaga 2498 Ft. Az emelkedés 323 százalékos. Ugyanebben az időszakban az infláció mértéke 64 százalék volt, a nettó átlagbérek növekedése pedig ennél is lényegesen alacsonyabb. Az érintett családok terhei tehát az átlagosnál garantáltan nagyobb mértékben növekedtek.

Hogy mit jelenthet ez a körülmények különösen kedvezőtlen alakulása esetén, azt pontosan jelzi az a példa, amelyet a Magyar Hírlap idéz június 6-i számában. Egy fiatal szombathelyi házaspár pert indított az OTP ellen, mert a családi házuk építéséhez 1987-ben felvett kedvezményes kamatozású kölcsönök törlesztésének kamatát 3 százalékról 15 százalékra emelték, s így havi 11 200 Ft-ot kellene fizetniük, miközben kettőjük nettó bére a 29 ezer Ft-ot sem éri el, a házuk még nincs bevakolva, s két gyerekük közül az egyik egyetemista, a másik pedig munkanélküli, és július l-jétől már segélyben sem részesül. Ugyanakkor, mivel a kölcsönt ’87-ben vették fel, s az eredeti feltételekkel csak csekély hányadát törleszthették, az egyösszegű, 50 százalékos visszafizetéssel, ha telt volna rá, jelentős nyereséget könyvelhettek volna el.

Mit tett a kormányzat az így kialakult többletterhek ellensúlyozása érdekében? 1991-ben az 1500 Ft-tal megemelt törlesztőrészletnek köszönhetően 8,7 milliárddal több folyt be, mint az előző évben. Az állandó lakosok száma után járó 1400 Ft-os kommunális fejkvótából törlesztési támogatásként megcímkézett 200 Ft lényegében egy fillérjébe sem került a költségvetésnek, mert az 1400 Ft-ot az önkormányzatok mindenképpen megkapták volna. Év közben a kormány belátta, hogy a lakosok száma alapján leosztott 200 Ft elfogadhatatlan egyenlőtlenségeket eredményez aszerint, hogy az egyes önkormányzatok területén hány fennmaradt hitelszámla tulajdonosa él. Ezért a BM az OTP-től megszerezte az adósok településsoros létszámát, s ahol az egy fennmaradt hitelszámlára jutó támogatás a 200 Ft-os fejkvótával számolva nem érte el az 5000 Ft-ot, ott azt eddig az összeghatárig automatikusan kiegészítették, így még összesen 750 millió forintot osztottak szét törlesztési támogatás címén. Ez a megoldás természetesen csak csökkentette, de nem szüntette meg az aránytalanságokat. Ráadásul az önkormányzatoknak más normatív támogatásokhoz hasonlóan ezt sem kellett kötelezően a megjelölt célra fordítani.

Az újpesti önkormányzat a 6184 hiteltartozás után összesen csaknem 31 millió forintot (5000 Ft/db) kapott 1991-ben. Ebből 11,16 millió forintot fordítottak törlesztési támogatásra oly módon, hogy 620 kerületi polgárnak – a megmaradt adósok 10 százalékának – a többletteherként jelentkező teljes összeget (12×1500–8000 Ft) kifizették. Vásárosnaményban a 756 megmaradt hitelszámla-tulajdonos közül 179 részesült átlagosan havi 1200 Ft-os támogatásban. A 3 millió 788 ezer Ft-ot kitevő normatív keretből 2 millió 631 ezer Ft-ot költöttek erre a célra. Az ugyancsak szabolcsi Demecseren, ahol a település lakói által befizetett személyi jövedelemadó (1991) egy főre jutó átlaga kevesebb, mint a fele a vásárosnaményinak, és negyede az újpestinek, a 428 adósból csak 78 részesült állami támogatásban. A 4000 Ft alatti egy főre jutó jövedelmű családok havi 1500, a 4000 és 4500 közöttiek havi 1000, a 4501 és 5000 közöttiek pedig havi 500 Ft-ot kaptak. Akadtak olyan kisközségi önkormányzatok is, amelyek egyetlen fillért sem tudtak erre a célra fordítani, noha szociális helyzete miatt valamennyi adós rászorult volna a támogatásra. Azokon a Borsod megyei kistelepüléseken, ahol a befizetett személyi jövedelemadó 50%-ának az egy lakosra jutó átlaga a 2000 Ft-ot sem érte el, az 1991. március 1-jén nyilvántartott kedvezményes lakáshitelszámlák 94,8%-a még 1992. január elsején is fennállt. (Az országos átlag 81,3%.)

Ebben az évben, okulva a tavalyi tapasztalatokból, a kölcsönszámlánkénti 5000 Ft-os törlesztési támogatás már elkülönítve, megcímkézve szerepelt a költségvetésben. Kiutalására azonban csak az OTP-től beérkezett legfrissebb adatok feldolgozása után, a közeljövőben kerülhet sor. Mivel az önkormányzatok az év elején nem tudhatták, hogy hány hitelszámla után kapják majd az 5000 Ft-os kvótát, ez a tétel egyelőre nem is szerepel a költségvetésükben, és például az újpesti vagy a demecseri önkormányzat ebben az évben erre a célra még egyetlen fillért sem fizetett ki. De ha meg is érkezik a pénz, és maradéktalanul törlesztési támogatásokra fordítják, akkor sem tudják kompenzálni a számlatulajdonosokat ért veszteségeket. Újpesten a fennmaradt tartozások havi átlagos törlesztőrészlete 2498 Ft. Ez a törlesztési támogatás révén átlagosan 5000:12-417 Ft-tal csökkenthető. A megmaradó 2081 Ft még mindig 269 százalékkal magasabb az 1990 decemberéig érvényes régi – átlagosan 773 Ft-os – törlesztőrészletnél.

Sok adós számára valószínűleg az egyetlen lehetséges megoldás a fizetési kötelezettség elmulasztása s vele a marginalizálódás és a fenyegetettség, amely a kezeseket is veszélybe sodorhatja.

• Belföld