[Révész Sándor]

Vissza a főcikkhez →

„– Én mondom, nagy marha volt ez a Solymosi! Marhák voltak mind.

Loboncos hajú fiatalember összegzi rezignáltán véleményét. Láthatóan ez a tömör fogalmazás hatással van a mellette álló hasonló korú két fiúra, mert mindketten helyeslőén bólogatnak. (…)

– Majd’ egykorúak vagytok…

– Az lehet, de nem egyformák. Ezek a mai gyerekek egészen mások, mint mi voltunk. Ezek általában durvák, kötekedők, agresszívek. Vadállatok. És micsoda marhák!”

(Varjú Frigyes: Az utolsó járat, Ország-Világ)

Dr. Balogh János főhadnagy, a metrórendőrség vezetője nyilatkozik:

„A Magyarországon tapasztalható társadalmi feszültség a fiatal korosztály viselkedésén mérhető le leginkább. Ők azonnal pénzt akarnak. Sok pénzt a szórakozáshoz. Türelmetlenek, s ez abból is látszik, ahogyan a rendőrökkel szemben viselkednek. Gyakran szidalmazzák az igazoltató rendőrt, a hivatalos személy elleni erőszak elkövetői között szintén egyre több a harminc év alatti.”

(Uo.)

„(…) Ittak és randalíroztak, belekötöttek a járókelőkbe. Solymosi Attila letépett egy vörös zászlót, és a Petőfi híd budai hídfőjénél ocsmány szavak kíséretében elégette.”

(Udvarhelyi András: A fiú háromszor lőtt, Népszava, 1988. november 15.)

Nagy Ferenc rendőr őrnagy, a BRFK közbiztonsági parancsnokának helyettese: „Szabályszerű kivégzés volt!”

(Varjú Frigyes: Az utolsó járat, uo.)

Ugyancsak Nagy Ferenc rendőr őrnagy mondja: Bukszár Tibor „november 4-én nyújtott szolgálatban – kora reggeltől késő estig – karhatalmi feladatokat látott el. Este még betért a laktanyába, levette az egyenruhát, lezuhanyozott, átöltözött civilbe és elindult hazafelé. Felesége, anyósa, tizenegy éves kisfia, Zsolt és kétéves kislánya, Adrienn várta haza. A kislánynak aznap volt a születésnapja.

Mint megtudtuk, az ország valamennyi rendőre mélyen gyászolja meggyilkolt társát. Szolgálati helyére rendre-sorra érkeznek a jelentések, amelyek arról számolnak be, hogy bajtársai ismeretlenül is vállalják: a jövőben minden segítséget megadnak a Bukszár családnak, az árván maradt gyerekeknek.”

(Borbás Katalin: Szemtanú a rendőrgyilkosságról, Népszabadság, 1988. november 9.)

„Ezrek gyülekeznek – egyenruhában és civilben, hogy végső búcsút vegyenek egy embertársuktól, akit talán nem is ismertek személyesen. De egy volt közülük, a bajtársuk. És egy volt azok közül is, akiknek nyugalmáért, a köz rendjéért – esküjéhez híven – cselekedni kész volt. Élete árán is.

Hideg van, ám a gyászolókat nemcsak a metsző novemberi levegő didergeti. Borzongunk a történtektől is, hogy fenyegető rémünk lehet: elszabadul az erőszak, és fegyvert fognak arra, ki rendünk őre; hogy meggondolatlan, részeg kamaszok randalírozása emberhalállal végződhet.

Gyászol az időjárás is. (…) A gyászőrségben edzett férfiak arcára kéredzkedik föl a szomorúság: búcsúznak (közkatonájuktól). Gondolataikban megfordul a ki nem mondott kívánság: de jó is lenne, ha ezt az embert nem gyászszertartásán érné a megkülönböztetett figyelem, hanem egy ünnepen, amikor kitüntetést tűznének mellére, koccintanának vele egy pohár aranyló borral.”

(Borbás Katalin: Eltemették Bukszár Tibor rendőr alhadnagyot, Népszabadság, 1988. november 22.)

„A Kék Fény novemberi száma visszatért a rendőrgyilkosságra, s szólt arról a mély részvétről, társadalmi együttérzésről, amely a rendőrgyilkosságot követően az országban tapasztalható volt. A történtek immár jól ismertek, részletekbe menően. De van ennek a rendkívül súlyos bűncselekménynek olyan társadalmi tanulsága is, amelyen érdemes elgondolkodni, amit szükséges újra és újra hangsúlyozni. A rendőr magatartását, fellépését szigorúan szabályozzák a jogszabályok. Csak ezek szerint járhat el, akkor is, amikor igazoltat valakit, akkor is, amikor előállít, és akkor is, amikor úgynevezett kényszerítő eszközöket alkalmaz. Ezek közismertek: a gumibot, a könnygáz és a lőfegyver. Más és más hatással alkalmazható egyik is, másik is, ennélfogva a veszélye is más az egyiknek, más a másiknak. A rendőrnek soha nem szabad indokolatlanul, tehát jogtalanul megütnie senkit, fizikai kényszert, például gumibotot csak akkor alkalmazhat, ha intézkedésével szemben ellenállást tapasztal, és ennek feloldására egyéb lehetősége nincs. Természetesen alkalmaznia kell ezeket az eszközöket különösen akkor, ha támadólag lépnek fel vele szemben. Igen ám, de a rendőrnek sokszor másodpercek alatt kell döntenie, mit tegyen. És a jogos meg a jogtalan fellépés közötti határvonal hajszálvékony. Így aztán nem lehet csodálkozni azon, ha az esetek egy részében egyes rendőrök kitérnek a határozott intézkedés elől. Holott a törvény nagyon is világosan megköveteli minden rendőrtől az említett esetekben a határozott fellépést, éppen a közrend, a közbiztonság érdekében. De hát emberek vagyunk. És a közhangulat sem mindig áll a rendőrök mellé. Gondoljunk csak arra, hányszor lehetett már hallani nem tetszést kifejező megjegyzéseket, ha mondjuk az utcán rendőr valakit igazoltatott, fellépett, mert a helyzet ezt indokolta. A nem tetsző hangok gyakran úgy keletkeznek, hogy az előzményekről a nemtetszést nyilvánítók igazán nem is tudnak, csak azt látják, hogy a rendőr határozottan intézkedik.”

(Szabó László: A Kék Fény után – az Ön segítségét kérjük!, Képes Újság, 1988. december 10. A Kék Fény novemberi adásában bemutattak egy Solymosi Attilával készült interjút. A gyanúsítottat nem tájékoztatták arról, hogy a felvétel a nyilvánosság számára készül, az interjú bemutatásához nem kérték az interjúalany hozzájárulását.)

„A rendőr egy utasokkal zsúfolt jármű belsejében nyilván nem nyúlhat a pisztolyához, mert azzal vétlen embereket veszélyeztethet.”

(Lencsés Károly: Mikor lőhet a rendőr – interjú Dr. Balogh János rendőr főhadnaggyal, a BRFK Közbiztonsági Osztályának alosztályvezetőjével, Ország-Világ, 1989. január 8.)

• Belföld