Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A per eredetileg a közösség megsértésének vádján keresztül politikai per is volt. De a legfontosabb politikai kérdés, ami az ügy mögött meghúzódott, nem az volt, szidták-e az oroszokat a duhaj ifjak zászlóégetés közben a Boráros téren, hanem az, hogy a törvényes rend őrei a törvények uralma alatt állnak-e vagy fordítva. Erre a kérdésre ’88 novemberében a Grósz Károly által a Sportcsarnokból alarmírozott baloldali rendpárt még elég egyértelmű választ adott, s manapság ismét minden egyre egyértelműbb.

1988. november 4.

Solymosi Attila és barátai délután a Nagytétényi úti művelődési házban szórakoznak. Este fél tíz felé elindulnak a Nagyvárad térre. Itt találkoznak a kick-box edzésről érkező barátaikkal. Innen metróval elmennek a Ferenc körútig, onnan gyalog a Boráros térre. Közben hangoskodnak, danolnak, veszekednek, isznak, megtámadnak egy-két levélszekrényt, postaládát, lámpaarmatúrát és szemetespitlit, lecibálnak néhány zászlót a november 7-re feldíszített házakról, egy vöröset el is égetnek a Petőfi híd pesti hídfőjénél. Innen villamospótló busszal elmennek a Móricz Zsigmond körtérre, és itt felszállnak egy 47-es villamosra.

Bukszár Tibor rendőr főtörzsőrmester ezen a napon délután két óráig szolgálatban volt, azután kollégáival együtt civil ruhában elment a Köztársaság térre, hogy részt vegyen a budapesti pártbizottság által meghirdetett demonstráción. (Ez volt a konzervatív erők utolsó erődemonstrációja. Itt hangzott el utoljára magas rangú pártvezető szájából az, hogy az MSZMP 1956. decemberi határozata az októberi események jellegéről teljes mértékben helytálló, nincs ok arra, hogy azt felülvizsgálják.) A főtörzsőrmester a tömeggel együtt a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjához vonult, innen tért vissza a munkahelyére. Egyik munkatársa szerint ott még elidőzött egy kicsit, hogy „összeírja, kik voltak jelen” a rendezvényen, majd hat óra után távozott. Ismeretlen helyen vagy helyeken nagy mennyiségű alkoholt fogyasztott, valószínűleg heveny alkoholmérgezésen is átesett, de mindenesetre „súlyos fokú alkoholos befolyásoltság állapotában volt, amikor felkapaszkodott ő is arra a 47-es villamosra, amelyen a hazafelé tartó ifjak Fradi-indulókkal repesztgették a jámbor utasok dobhártyáját, és barátilag vagy nem barátilag öklelőztek”.

Talán egy percig sem tartott, amíg a rendőr és a fiatalok együtt utaztak. Minden két villamosmegálló között zajlott le, s hogy mi zajlott le, arra nemcsak az érintettek, hanem az érdektelen tanúk, az utasok is annyiféleképpen emlékeznek, ahányan vannak. Mindenesetre bizonyos, hogy a kamaszok garázdálkodtak, hogy Bukszár rájuk szólt, elővette a kabátzsebében tartott pisztolyát, eldördült legalább egy lövés, amely átütötte a villamos álmennyezetét, hogy a figyelmeztetettek rátámadtak a rendőrre, hogy egyikük, Hajdú István bokáján lőtt seb keletkezett, hogy a főtörzsőrmestert a villamosmegállóban kiebrudalták a kocsiból, hogy a pisztolya Solymosi Attilához került. Ő lőtt, és a rendőr néhány perc múltán a helyszínen meghalt.

Solymosi Attila a lövés után háromnegyed tizenkettő körül a pisztollyal együtt eltávozott a helyszínről.

1988. november 5.


Egy óra körül Solymosi Attila találkozott két társával, megtudta, hogy Bukszár Tibor meghalt. Lementek a Duna-partra, Solymosi letörölgette a pisztolyt, és bedobta a Dunába. Még az éjszaka folyamán előállították, őrizetbe vették, majd előzetes letartóztatásba helyezték Solymosi Attilát és társait, Hajdú Istvánt, Prahár Attilát, Döme Sándort, Solymosi Zsoltot (Attila bátyját) és Egyedi Zsoltot. Két héttel később került előzetes letartóztatásba Rucska Attila, és szabadlábon maradt a nyolcadrendű vádlott, Varró János.

A fiatalkorú terheltek első kihallgatásán a törvényes képviselők nem voltak jelen. A vizsgálók azt vallották, hogy értesítették őket, a szülők azt, hogy nem értesítették őket. A bűnügy irataiban mindenesetre nem rögzítették az értesítés helyét és módját, s amennyiben az értesítés megtörtént, a törvényes képviselők akkor is csak késve érkezhettek, miután a kihallgatások azonnal megkezdődtek. A jegyzőkönyvekre utólag került rá a törvényes képviselők aláírása. A vallomásokat nem szó szerint, hanem a vizsgálótiszt „tömörítésében” rögzítették a jegyzőkönyvek. A rendőrgyilkosság kivizsgálásával a BRFK életvédelmi alosztályát bízták meg. Az ügy előadói több mint három évvel később, a harmadik elsőfokú tárgyaláson elmondták, hogy már „akkor sem értettek egyet az ügyészségit helyettesítő rendőrségi vizsgálattal”. A Pesti Hírlap cikkírója szerint (1992. január 8.) „Már akkor érthetetlen volt, hogy egy rendőr meggyilkolásának ügyében miért saját szervezete jár el, amikor a jogszabályok szerint is a Katonai Főügyészség nyomozati körébe tartoznak az ilyen esetek.”

A vádlottak a bíróság előtt (ahogy arra az egyik védőügyvéd az első tárgyalás során felhívta a figyelmet) egymástól függetlenül és a folyamatos fogva tartás miatt az összebeszélés lehetősége nélkül azt vallották, hogy a letartóztatásukat követő napokban ütötték, verték, rugdalták őket. Solymosi Attila szerint többször előfordult, hogy a fogdaőrök utasítására egy lábon, széttárt karokkal kellett állnia, guggolásokat, fekvőtámaszokat kellett végeznie. Döme Sándor azt állította, hogy többször gyomorszájon vágták, rángatták a haját, kirúgták a bokáját. Többen is elmondták, hogy nem engedték őket aludni, nem engedték őket vécére. Solymosi Attilának meztelen felsőtesttel kellett a hidegben a nyitott ablaknál állnia, míg egészen össze nem fagyott.

A Budapesti Katonai Ügyészség Solymosi Attila feljelentése alapján nyomozást folytatott a gyanúsítottak bántalmazása ügyében. A nyomozást 1989. július 21-én, már a legelső elsőfokú ítélet megszületése után megszüntették: „A nyomozás során olyan bizonyítékot, amely a feljelentésben foglaltakat kétséget kizáróan alátámasztotta vagy kizárta volna, beszerezni nem lehetett.”

1988. november 7.

A rendőrség először ad közleményt a rendőrgyilkosságról. A közlemény kiadásáig teljes a csend, sem a rádió, sem a tévé, sem a sajtó nem ad hírt a történtekről. A következő hónapokban, egészen a tárgyalás kezdetéig a sajtó meglehetősen egységes felfogásban tárgyalja az ügyet, nem jelenik meg az a sok-sok nyitott kérdés, amelyeket azóta sem sikerült megnyugtató módon megválaszolni.

1988. november 9.

Az igazságügyi orvosszakértő kiadja azt a jelentést, amelyből kiderül, hogy a sértett vérében 2,78 ezrelék alkoholt találtak. Ez a tény fél évig nem kerül nyilvánosságra. Akik a súlyos ittasság tényét elhallgatták, Túrós András vezérőrnagy nyilatkozata szerint szóbeli figyelmeztetésben részesültek (Magyar Nemzet, 1989. július 17.)

1988. november 15.

A könnyűbúvárok megtalálják a Dunában a gyilkos fegyvert.

1988. november 21.


A Farkasréti temetőben a hősi halottaknak kijáró katonai tiszteletadással eltemetik a halála után alhadnaggyá előléptetett és a Haza Szolgálatáért Érdemrend arany fokozatával kitüntetett Bukszár Tibort. A gyászőrség tagjai között ott voltak Ladvánszky Károly rendőr altábornagy és Ilcsik Sándor rendőr vezérőrnagy belügyminiszter-helyettesek és Konczer István rendőr vezérőrnagy, budapesti rendőrfőkapitány. A ravatalnál a BRFK helyettes vezetője, a sírnál pedig a metrórendőrség párttitkára búcsúztatta az elhunytat.

1988. november 30.

A Budapesti Katonai Ügyészség befejezte a vizsgálatot Bukszár Tibor rendőri intézkedésével kapcsolatban. Az ügyészség közleményét MTI-anyagként, azonos szöveggel, kommentár nélkül közlik az országos napilapok. A vizsgálat megállapította, hogy „a rendőri fellépés egyértelműen indokolt és törvényes volt”, a rendőr fellépése során alakilag is szabályosan járt el, szabályszerű figyelmeztető lövést adott le (a zötyögő, zsúfolt villamoson, mellmagasságból…), Hajdú István pedig úgy sérült meg, hogy belerúgott a rendőr fegyvert tartó kezébe, és az ennek hatására sült el. „…a szabályszerű figyelmeztető lövés, majd a sérülést okozó lövés nem minősül fegyverhasználatnak”. Az ittasság ténye természetesen ebben a közleményben sem szerepel.

Három hónappal később, 1989. február 28-i dátummal megszületik a vádirat. A jövő héten innen folytatjuk.

• Belföld