Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

Polgárváros

Csak az ötvenes-hatvanas évek irodalomtankönyvein felnőtt mai középnemzedék tévelyedhet el annyira, hogy a „polgár”-ról Thomas Mann, netán F. Kafka és Beethoven kamarazenéje jut eszébe. Anyagelvűbb közelítésben rá kellett volna jönnie, hogy a polgár nem a polgári humanizmusról s a magaskultúráról ismerszik meg (az még odébb van, s egyelőre inkább a nyers Hagenstörmöket, mintsem a kifinomult Buddenbrockokat kellene keresnünk) sokkal inkább arról, hogy akár egy kockás füzetben költség-haszon rovatokat vezet.

S., a szerencsés üdülőváros történetesen megválasztotta polgármesternek a maga fiatal Buddenbroockját. Itt már olyan sokan s oly régóta számolgatják a költség-haszon oszlopokat, hogy bátran szárnyalhatnak patríciusi értékregiszterekben. A hasznukat megtalálják maguk, a választott városatyákon áll, hogy adjanak arcot, patinát a kádári évtizedek alatt felgyűlt szürke gazdagságnak. A város élén a korábbi főépítész áll, aki már főépítész korában is szembeszállt a puszta haszonelvűséggel, s megvédett minden századeleji homlokzatot, ami még megmaradt az értékes telken. A maga 36 évével középkorúnak számít. S. város képviselőtestületében, ahol a városatyák egyharmada 35 éves sincs. Semmi kétség: az s.-isek inkább a jövő, mint a múlt felé néztek, amikor képviselőiket megválasztották.

Talán rossz modora, hajlamai ösztönözték az ifjú és igen jól kvalifikált polgármestert, amikor hivatalba lépése után azonnal hozzálátott, hogy apácákat telepítsen S. városába. A feladat nem is olyan könnyű. Az újjászerveződő női szegénygondozó rend 80 éves főnökasszonya személyesen tartott terepszemlét a városban, s csak azután kötött együttműködési szerződést a képviselő-testülettel, mikor meggyőződött az ajánlat megalapozottságáról, s írásba foglalták a megfelelő rendházra vonatkozó ígéretet. S ezután még szükség volt a területileg illetékes egyházmegyei elöljárók jóváhagyására is. De végül is a két nővér, Ilona és Manfréda megérkezett az ország két különböző sarkából, s hozzálátott a városi szeretetkonyha megszervezéséhez, a magányos öregek gondozásához. A két javakorabeli kedvesnővér biciklivel kezdte teljesíteni a szolgálatot, mígnem az őszi hidegek beálltával a képviselőtestület elszégyellte magát, s diszkréten megszervezte Ilona és Manfréda nővér autós szállítását a távolabbi harcálláspontokra. (Legalábbis így mesélik. Magukkal a nővérekkel őszinte sajnálatunkra ottjártunkkor nem beszéltünk: az osztrák rendházban töltötték jól megérdemelt egyhetes szabadságukat.) Ne higgye azonban senki, hogy polgárvárosunk holmi esztétizáló ábrándozásban merül el. A polgári lét leglényege a büszke méltóság, S. megvédte a maga szuverenitását, a legméltóbb helyen: a független bíróságon. A köztársasági megbízott megkérdőjelezte a képviselő-testület egyik kinevezési döntését a miniszter álláspontjára hivatkozva – a városi kórház igazgatójáról volt szó – ám a város nem hátrált meg. A kmb. perelt, s a város nyert a bíróság előtt. (Taktikáztak egy kicsit; a polgár gyakorlatias. Már a bíróság előtt feküdt az ügy, mikor az Alkotmánybíróság az orvosigazgatók kinevezési rendjéről S. városra nézve kedvező határozatot hozott. A köztársasági megbízott visszavonta a keresetet, a város azonban ragaszkodott a tárgyaláshoz, s ott „vette tudomásul”, hogy a kmb. elállt a pertől. Ennek a húzásnak tulajdonítják, hogy azóta jó viszonyban vannak a köztársasági megbízottal, holott messze földön ők voltak az egyetlen ellenzéki többségű önkormányzat.)

Persze a méltóság mellett a legkevésbé sem hanyagolhatok el az anyagi alapok. Az új s.-i önkormányzat az elsők között vetett ki helyi adót, még 1990-ben. „A kapzsi város” – ragasztottak rá címkét az óvatosabb környékbeliek, de az igazság az, hogy S. e tekintetben igazán az istenek kegyeltje. Úgy zsebelhet be tekintélyes bevételt, hogy nem is kell összeakaszkodnia választópolgáraival. Itt vannak ugyanis más illetőségű üdülőtulajdonosok, akik itt adóztathatók, de nem itt választók. 130 millió helyi adóból futja a polgársimogató gáz, víz, távhőtámogatásra, az idetelepedő fiatal lakbértámogatására, a konfliktusveszélyes helyzetek méltányos kezelésére s a konfliktuselhárítás szakembereinek alkalmazására. Itt nem megszüntették a családsegítőt, hanem megszervezték, s úgy tudták elhelyezni a hajléktalanok átmeneti szállását, hogy a lakókörnyezet nem tiltakozott. (Ugyanis a potenciális tiltakozóknak, a közvetlen szomszédnak ajánlották fel a gondnoki állást. Az együttműködés oly sikeres, hogy a gondnok családnál éppen ott vendégeskedik egy időközben albérlővé rehabilitált korábbi menhelylakó. Összebarátkoztak.)

Korunk hőse

A mintaszerű polgárváros választott képviselői oly kényesen vigyáznak polgári tisztességükre, hogy az egyik 28 esztendős szenátor (a hely szellemének megfelelően idegenforgalmi vállalkozó) édesanyja, egyben a cég főkönyvelője súlyos hibának tartja, hogy a fia politizálni kezdett. Kati néni már rég kijárta volna saját érdekeit, ha a fia nem tiltotta volna meg neki. De megtiltotta, mert az út az önkormányzaton át vezetne, s ezt most nem engedi meg magának. Kati néni ugyanazon a módon indította el egyszem János fiát az életbe, mint az s.-iek legtöbbje. Vagy húsz évvel ezelőtt megelégelte, hogy naponta biciklizzen a munkahelyére egy alvó kisvárosból egy nem kevésbé alvó faluba: eladta a kisvárosi házat, és az árából itt kezdett építkezni, ahol már akkor felsejlett a csöndes idegenforgalmi üzlet ígérete. Néhány évig kiadta a szezonban az egyik szobát, aztán építem kezdett egy nagyobb házat, amiben már nem csak egy szoba kiadható. Néhány évig kiadták a több szobát, aztán építeni kezdett egy újabb házat a cseperedő fiának. Kiadták ezeket a szobákat is, de János közben figyelt. Figyelte, hogy mit csinálnak a szoba tulajdonosok, mit keresnek a vendégek, hogy működik az Ibusz-szolgálat. A kiadott szobák jövedelméből nem újabb szobákat épített, hanem számítógépet vásárolt, s megszervezte az Ibusz konkurenciáját. Egész szezonra kibérelt néhány nyaralót, s számítógépre vitte az adatokat, majd begyűjtötte az érdeklődőket, azt is betáplálta a számítógépbe, s összeboronálta a feleket. (A programot profival csináltatta hozzá.) A nyugati vendég komputeres irodában, komputeres ajánlatot kapott, és komputeres számlát. Szolidság, gyorsaság, megbízhatóság. Mint otthon. (Közben megtanult németül.) A német boom után János azt vette észre, hogy a kis üdülős maszekvilág nem ébred fel, s nem vonja le a megfelelő következtetéseket.

Azt hiszi, hogy puritán kínálatát lassan osztrák vagy olasz árszínvonalon igénybe veszi a fizetőképes kereslet. A forgalom kínosan hanyatlik, a profit csökken. Lépni kell: más színvonalú szolgáltatásokat kell kínálni. János szállodát kezdett építeni, nem is akármilyet. A város közepén megvett két régi házat, s a főépítész szigorú múltmentő előírásai szerint megőrizve a századeleji homlokzatot, épít belőlük szállodát, éttermet, sörözőt, kis üzlet- és szolgáltatóközponttal. 110 millió a bekerülési költség, a tervet a Makovecz-iroda készítette. Az építkezést a nyugdíjas papa ellenőrzi, mert a munkásoknak – természetesen – a körmére kell nézni. Nyárra az étterem üzemelni fog. S menet közben kell még felhajtani 50-60 millió Ft hitelt.

Az ötvenes-hatvanas évek irodalomtankönyvein nevelődött magamfajta Makovecz-féle stílusőrző tapintatos kényelem helyén egyelőre csak áttekinthetetlen káoszt lát, a félig lebontott régi épület egyik sarkában még illetéktelen a lakó, s vele együtt végtelen per. Ez az, amiben Kati néni nem szaladgálhat protekció után. A lakó 500 ezerért kimenne, de Kati néni nem ad 500 ezret. Ennyit kérni szemtelenség. A lakó nem is lakik itt, soha nem is lakott.) A 100 forintos – na, újabban 1000 forintos – léptékű világban élő hajdani jó tanuló belátja: ez bizony egy új világ.

• Belföld