B. T. [Bauer Tamás]

Nyomtatóbarát változat

Az ország közvéleményének azt is nehéz megszokni, hogy megjelent a politikai életben egy olyan tényező, amelynek feladata az opponencia. Sokan még mindig az összefogást kérik számon, és azt várják az ellenzéki pártoktól, hogy jó ötletekkel segítsék a kormány tevékenységét. A politikai újságírók is örülnek, ha valamiben „nemzeti egység” van, ilyesmit várnának el a külpolitika, a világkiállítás vagy a nemzeti múlthoz való viszony kezelésében is, és szemrehányó felhangokkal írnak arról, ha a vélemények megoszlanak, s a parlament „pártpolitikai csatározások” színhelye.

Nem másképp: mást!

Eleinte maguk az ellenzéki pártok is bizonytalanok voltak abban, mi is a feladatuk, éspedig két okból. Az egyik ok: úgy tűnt – főleg az új parlament első heteiben –, hogy a célokat illetően nincsenek nagy különbségek kormánypárt és ellenzék között. Úgy tűnt, hogy végül is egyet akarunk: piacgazdaságot, parlamenti demokráciát, nemzeti függetlenséget. A különbségek – úgy tűnt – a célok megvalósításának módjában vannak Ebből fakadt az az ellenzéki magatartás, amely szerint a kérdés az: ki tud jobb megoldásokat javasolni ugyanarra a feladatra. Mintha kormánypártot és ellenzéket nem az különböztetné meg egymástól a parlamenti demokráciában, hogy miben látják magát a célt.

A bizonytalanság másik oka: úgy tűnt, hogy az új kormányzat gazdaságpolitikai játéktere olyannyira be van határolva, hogy az ellenzék sem tehetne nagyon mást, mint amit a kormány tesz és fordítva. Ha mi lennénk kormányon, mi is ugyanazt kényszerülnénk csinálni, ezért segítsük őket abban, hogy minél jobban csinálják, ha már ők nyerték meg a választást.

Azután ahogy teltek a hetek, a hónapok, kiderült, hogy nem ez a helyzet. Kiderült mindenekelőtt az, hogy a legújabb kori magyar történelem kritikus pontjainak megítélésében, a nemzethez tartozás kérdésében, a kisebbségek kezelésében éles ellentétek választják el a kormánykoalíciót az ellenzék egyes pártjaitól. Ez alkalmat adott éles parlamenti szócsatákra – de valljuk meg: a közvélemény túlnyomó többségének érdektelenségétől kísérve.

Sokszor kényszerült az ellenzék a kormány személyi politikájának bírálatára. Először kulturális intézmények, majd iparvállalatok és egy bank vezetőjét távolították el nyilvánvalóan politikai megfontolások alapján. Az ellenzék parlamentben és azon kívül egyaránt tiltakozott, de a „pártállami káderekért” a közvetlenül érintettek körén kívül keveseknek fájt a szíve.

Ahogy a parlamenti vitákban egymás után kerültek elő az új intézményrendszer egyes elemei, kiderült, hogy a kormánykoalíció pártjai egy tekintélyelvű szemléletet követve erős és centralizált államot kívánnak fenntartani, míg a liberális pártok – és ellenzéki pozíciójukból következően a szocialisták is – egyfelől az állam túlhatalmának korlátozására, másfelől a központtal szemben az önkormányzatok önállóságának bővítésére és gazdasági megalapozására törekednének. Itt már húsba vágó kérdésekről volt szó, ezt azonban a többség nem akkor veszi észre, amikor a parlamentben a törvényekről folyik a vita, hanem csak akkor, amikor a törvények számára hátrányos működését érzékeli.

Bírálat a gazdaságról

Ami a gazdasági kérdéseket illeti, az első hónapokban az ellenzék többnyire nem azért tett szemrehányást a kormánynak, amit csinált, hanem azért, amit nem csinált. Az SZDSZ és a Fidesz a gyorsabb, határozottabb válságkezelési lépések mellett kardoskodott, s számon kérte a kormánytól, miért lazsálta végig az első évet szinte tétlenül. A kormány ilyen viselkedése miatt mondta a Fidesz az első száz nap után, hogy a kormány nem követett el jóvátehetetlen hibát (azóta sem vizsgálta fölül ezt az értékelést). Az SZDSZ ettől eltérő következtetést vont le, de nem abból, amit a kormány tett, hanem abból, amit nem tett. Már a száz nap után úgy vélte – és véli most is –, hogy a nyílt helyzetfeltárás és a hivatalba lépést azonnal követő radikális válságkezelő lépések megtételének elmulasztásával a kormány végérvényesen elszalasztott egy alkalmat arra, hogy szükséges – ám népszerűtlen – intézkedésekre használja fel a választásokat követően megvolt politikai tőkét. Azért is szemrehányást kapott a kormány, mert nem privatizált elég gyorsan, mert nem folytatott Kelet felé kezdeményező külgazdasági politikát, mert nem tett lépéseket új érdek-képviseleti struktúra kialakítására. Még a költségvetési vitában is, ahol pedig leginkább lett volna alkalom arra, hogy az ellenzéki pártok jellegében eltérő gazdaságpolitikai koncepciót szegezzenek szembe a kormány törekvéseivel, jobbára csak azt hallottuk, hogy az előterjesztett költségvetés rossz, össze van csapva, s nem tette az ellenzék kellőképpen világossá, hogy valami gyökeresen mást lehetett és kellett volna csinálni.

A kárpótlási törvény vitája – és újabban a volt egyházi ingatlanok ügye – ehhez képest fordulópontot jelent. Ez az az eset, amikor az ellenzéki pártok nem azért támadják a kormányt, mert valami jót elmulaszt megtenni, hanem mert súlyos károkat okoz azzal, amit tesz. Támadják egyfelől azért, mert a kormány kárpótlási programja súlyos gazdasági következményekkel: inflációval, az értékpapírpiac összeomlásával, a mezőgazdaság dezorganizálásával fenyeget, másfelől azért, mert igazságtalan, súlyos szociális feszültségeket kelt. Az önkormányzatok által ellenőrzött nem gazdasági intézmények működőképességét pedig a volt egyházi ingatlanok visszaadásáról rendelkező törvénytervezet fenyegeti. S indokoltnak látszik ezen a helyen is megemlíteni a világkiállítást, melyet a kormánypártok – és az MSZP – feltétlenül hasznosnak tekintenek, míg az SZDSZ és a Fidesz gazdaságilag elviselhetetlen kockázatról beszél.

Út a hatpárti fiaskóig

Úgy tűnik: elvesztette létjogosultságát az a korábbi ellenzéki magatartás, amely egyfajta együttműködési készséget hangsúlyozott, s óvakodott a határozott elutasítástól. Ha igazuk van az ellenzéki pártoknak abban, ahogyan mindenekelőtt a kárpótlásról és néhány más kormányzati tervezetről nyilatkoznak, akkor ez az eddiginél határozottabb, ha tetszik, engesztelhetetlen ellenzéki fellépést tenne indokolttá. Ezzel volt összhangban az SZDSZ februári állásfoglalása, miszerint nem kívánatos, hogy az Antall-kormány a parlamenti ciklus végéig hivatalban maradjon.

A törvényjavaslatok vitájában a Fidesz legalább olyan következetesen helyezkedik szembe a kormányzat törekvéseivel, mint az SZDSZ. A Magyar Narancs legalább olyan élesen szedi le a keresztvizet a kormány külpolitikai, kultúrpolitikai lépéseiről, mint a Beszélő. A vitatott politikai kérdések érdemét tekintve nehéz különbséget találni a két párt álláspontja között. És mégis: éppen a kárpótlási törvény vitája közben tett a Fidesz egy olyan lépést a hatpárti tárgyalások kezdeményezésével, amelynek bevallottan a kormány stabilizálása a célja.

Igaz, a javaslat közzétételekor még nem lehetett tudni, mi is a Fidesz számára a meghatározó szempont. Létezett a Fidesz-javaslatnak egy olyan olvasata, amely kormány és ellenzék kölcsönös önkorlátozását, a különleges helyzethez igazodó különleges kompromisszum elérését jelentette volna. Ez olyan szándék, ami nem lehet eleve idegen egy ellenzéki párttól; hasonló lépésre szánták el magukat egy, a megszokottnál súlyosabb (bár a magyarországihoz nem mérhető) helyzetben a német szociáldemokraták is.

A kormánypártok azonban kijelentették, hogy kormányzati önkorlátozásról hallani sem akarnak, hogy a tárgyalások eredménye nem kötheti sem a parlamenti frakciókat, sem a kormányt. Kifejtették, hogy a kormány hatáskörébe tartozó gazdasági kérdésekről nem óhajtanak tárgyalni. Szó sincs tehát arról, hogy bármiféle Moncloa-szerű megoldás születhetne.

Igaz, javaslatának megtételekor joggal hivatkozott a Fidesz arra, hogy a kormánykoalíció az egy parlamenti ciklus időtartamát messze meghaladó hatású döntéseket hoz, figyelmen kívül hagyva az ellenzék ellenérveit. Csakhogy időközben kiderült: a kormánypártok hallani sem akarnak arról, hogy a kárpótlás kérdése, a volt egyházi javak visszaadásának kérdése vagy bármi hasonló része legyen a hatpárti tárgyalások tematikájának. Kiderült tehát: a Fidesz javasolta konszenzuskereső megoldás nem alkalmas a nem kívánatos irreverzíbilis változások megakadályozására. A határpárti tárgyalások eddigi sorsa megmutatta: az irreverzíbilis folyamatok csak úgy akadályozhatok meg, ha az Antall-kormányt más kormány váltja fel.

Orbán Viktor viszont ahelyett, hogy kimondaná, ez esetben nincs miről tárgyalni, azon örvendezik, hogy a pártok egyáltalán „asztalhoz ültek”. Aligha vonható le ebből más következtetés, mint hogy a Fidesz a kormány külső támogatásának, az ellenzéki szerep feladásának útjára lépett.

• Belföld