Iványi Gábor

Nyomtatóbarát változat

Voltaképpen itt akár be is fejezhetném az egész írást a fenti kérdésre adott frappáns „sehogy”-gyal. Lényegében ezderült ki á válaszra felkért különféle hajdani ellenzéki csoportok nevében megszólaló előadásából.

Önök közül azonban a tájékozatlanabbak feltételezhetően máris megállítanak, és arra kérnek, ha már ott jártam, áruljam el, mi is valójában az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem.

Balla Bálint 1967 óta Berlinben élő szociológussal, a szabadegyetem alapító és most elnökségi tagjával a kezdetekről beszélgettem. Tőle tudom, hogy a mozgalmat a háború után, de főként 1956-ot követően fiatal emigráns lelkészek és értelmiségiek indították el Evangéliumi Ifjúsági Konferencia néven. Az alapítók közül többen itthon is nevet szereztek maguknak. Megemlíthetjük – Balla Bálint mellett – Kányádi Sándort (noha ő csak turistaként volt jelen 1969-ben Bolzanóban, a megalakulás pillanatában), Szépfalusi István ausztriai evangélikus lelkészt, aki Ordass Lajos írásai összegyűjtésében és más könyvek kiadásában is jeleskedett, vagy a Ravasz László írásait kötetté szerkesztő Bárczay Gyula svájci református esperest, a szabadegyetem jelenlegi elnökét. De hiszem, hogy vannak, akik találkoztak már Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, a Szőllősy fivérek vagy Kovács Andor nevével is.

Említettem fentebb az 1969-es bolzanói dátumot. Nyilván sejtik, hogy miért érezte éppen ebben az évben az Evangéliumi Ifjúsági Konferencia egyébként lassan kiöregedő, harmincas éveinek végén járó néhány tagja, hogy a lelki kérdéseken túl feltétlenül fontos lenne a hazai politikai változások eseményeivel is foglalkozni. Ebben azután a társaság véleménye megoszlott, kenyértörésre került sor.

Az EPMSZ nemcsak tanulmányi konferenciáiról bocsátott ki füzeteket, hanem akkor idehaza még kiadhatatlan, igényes műveket is jelenttettek meg óriási anyagi áldozattal.

Hogy néhányat megemlítsünk: Konrád György–Szelényi Iván: Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz (1978); Janics Kálmán: A hontalanság évei (1980); Bibó István összegyűjtött munkái (Szabó Zoltán bevezetőjével, Szőllősy Árpád előszavával, Tóth János gondozásában, sajtó alá rendezte Kemény István és Sárközi Mátyás – 1981–84); stb.

Ami egyébként a mostani konferenciát illeti, Bibó életművének recipiálásáról a demokratikus ellenzék nevében Kenedi János, a népnemzeti irány vonatkozásában Molnár Gusztáv, az MSZMP reformszárnyát felidézve Pozsgay Imre szólt. Kende Péter A nyugati magyar emigráció és Bibó folytonossága, Szőllősy Árpád pedig Bibó István a mai magyar politikai kultúrában címmel tartott előadást. Természetesen ifjú Bibó István is beszélt – konkrétan a küszködő protestáns iskolákról. A program bőségére jellemző, hogy feltehetően sértődést okozok, mikor a különféle előadások és kerekasztalok résztvevőit Litván Györgytől Endreffy Zoltánon, Donáth Lászlón, Kövér Lászlón, Balogh Zoltánon, Zalatnay Istvánon, Gyurgyák Jánoson, Domokos Mátyáson, B. Szabó Istvánon, Albert Gáboron keresztül Lőcsei Pálig csupán megemlítem. Sára Sándor Csonka Bereg, Hanák Gábor pedig Bibó István emlékiratai képekben és hangban címmel mutatták be filmjüket. Tóbiás Áron hangfelvételt hozott. Többször játszott a Muzsikás együttes. Kányádi Sándor briliáns szerzői estje mellett Baka István is felolvasott verseiből. A marosvásárhelyi Farkas Ibolya és Lohinszky Lóránd előadóestjének címe Az igazság keresése volt. Az áhítatokat protestánsok és katolikusok felváltva tartották, ízelítőül csupán három előadásból hoztam néhány részletet (az élő beszédet némileg szerkesztve).

Göncz Árpád megnyitó szavaiból:

A politikai vitákból éppen a társadalmi alépítmény hiánya miatt egyre inkább eltűnik az „ember” fogalom. Ezért érzem nagyon fontosnak, hogy tudatosítsuk, politika az ember központba állítása nélkül nincs. Ezek után beszélhetnék arról, hogy a társadalomból annak ellenére, hogy minden politikai csoportja gyakorlatilag egy célt tűz ki maga elé, a plurális demokráciát, a szociális vagy nem szociális, liberális vagy nem liberális versenytársadalmat és piacgazdaságot – a citoyen magatartás hiányzik. Az alattvalói magatartás van beleoltva. A félelem dominál ma is, s nem győzöm hangoztatni megszállott módon, hogy Magyarországon elsősorban szabad polgárokra van szükség. A szabad polgár, a demokrata az, aki nem fél. Bibó műve ha nem is merül feledésbe, de inkább csak a felszín alatt bujkál. Az egyes pártok vagy politikai csoportosulások programját nagyon kevéssé hatja át a bibói gondolat, és ebben nem mernék különbséget tenni sem a kormánykoalíció pártjai, sem az ellenzék pártjai között. Egyrészt, mert a türelem gondolata, másrészt a magatartás biztonsága hiányzik belőlük. Mindegyik valamiféle diffúz félelemmel összhangban levő, szinte alsóbbrendűségi érzést és bizonytalanságot tükröz. Olyan bizonytalanságot, ami az identitás bizonytalanságából fakad.

Az önazonosság tudata belső magabiztosságból ered, mely természetesnek tartja, amit mond, azt a jogot, hogy kimondja, és természetesnek tartja azt is, hogy a maga kimondott gondolata alapján cselekedjék, ha arra kerül a sor. Magyarországon ma aligha merném állítani, hogy a szó és magatartás mindig összhangban van egymással. A gyógyulás jele az lesz, ha hatni fognak Bibó gondolatai. Itt-ott lerónak Bibó életműve előtt egy-egy tiszteletkört. Van egy iskola, amelyik felveszi a nevét, van egy fa, amit neki szentelnek, vagy itt-ott egy-egy reliefet. Örülök neki, a tisztelet jele ez, de, nem vagyok benne biztos, hogy a névfelvételek mögött ott van annak a tudata, hogy minek állítunk ezzel emléket! Pontosabban: miért emléket állítunk neki, és miért nem élő valóság, amivel vitába is lehet szállni. Van Bibó művei közül olyan, ami nagy és örök életű és kikezdhetetlen. Életművének egésze kikezdhetetlen. Viszont vannak olyan művek, amelyek a pillanat ihlete alatt és a politikai elemzésből erednek, ma már bizonyos elemei nem tűnnek időszerűnek. De az egész a citoyen magatartást tükrözi, a belső biztonságot, az abszolút türelmet a másik véleménye iránt.

Bibó műveinek elég sok eleme ma, egy átalakult kül- és belpolitikai helyzetben, nehezen alkalmazható. Nagyon nehéz ma, Európához csatlakozásunk időpontjában, egy unipoláris Európában semlegességről beszélni, ami mindenképpen bipolaritást tételez fel. Ez azt hiszem, nem megy. A korlátozott tulajdonnak a korai kapitalizmus tombolása idején Magyarországon dögrováson lévő és utolsókat rúgó szocialista rendszer romjain nagyon nehéz hiteles tartalmat adni, mert ez megvalósíthatatlan. Ezzel szemben hiteles tartalmat jelent Bibónál, hogy az ember áll gondolkodása középpontjában, hiteles, hogy mindkét felet meg kell hallgatni, hiteles tartalom, hogy a politikában is van morál, és a morál mindenféleképpen érvényes a magánemberre és politikára is, sőt a nemzetközi kapcsolatokra is. Érvényes az, hogy a kompromisszumkészség megszüli a reális megoldás lehetőségét, anélkül hogy törvény volna rá: a reális megoldást bárki is választani fogja. Akkor is ki kell mondani az igazamat, ha kevés a valószínűsége annak, hogy azt megfogadják. Ettől óvatosan tartózkodunk, nem szeretjük kimondani, öntudatlanul félünk attól, hogy saját magunkat ítéljük el vele. Ebben, azt hiszem, valamennyien, akik politizálunk, bűnösek vagyunk. Érdemes, szabad szembenézni egymással, sőt kötelező, hogy mindenki nézzen szembe önmagával, a pártjával, érdekcsoportjával, mindenki mással. Nézzen szembe az egész magyar társadalommal. Bibót az effajta magatartásában a protestáns puritanizmus vezérelte. Egy olyan kálvinista hagyomány, ami beépült a magyar tudatba, de amit olyan kristálytisztán, mint ő, senki sem képvisel.

Vásárhelyi Miklós előadásából:

„A demokratikus ellenzék több mint .egy évtizedes némaság után az első illegális, törvényesen el nem ismert, de a gyakorlatban megtűrt politikai szervezet volt, amely fokozatosan növekvő szerepet játszik a magyar közéletben. Nem szorítkozik az antitotalitárius, demokratikus eszmék hirdetésére, az ellenzékiség szerepkörének vállalására, hanem új politikai kultúra meghonosítását szorgalmazza. Új demokratikus társadalom megteremtését célozza, amely gyökeresen különbözik minden korábbi struktúrától (Tisza, Horthy, Rákosi, Kádár), és végre létrehozza a nyugati demokráciák modelljére épülő adekvát magyar változatát. A demokratikus ellenzéket illeti meg az ellenzéki kezdeményezés, szervezés és gondolatébresztés elsőségének érdeme. Fellépésük kihatott az egész magyar közéletre.

A politikai ráció az egység megteremtésére és ápolására ösztönözte a különböző ellenzéki áramlatokat. Ennek jegyében születtek másfél évtizeden át a közös tiltakozások, szolidaritásnyilatkozatok, beadványok. Látványosan és meggyőzően nyilvánult meg az egység a Bibó-emlékkönyvben, a monori találkozón és az 1956-os forradalom 30. évfordulóján rendezett nem legális tudományos tanácskozáson.

Ez az egység az 1987 őszén Lakitelken megrendezett találkozóval tört meg. Akkor is az volt a véleményem, és ezt továbbra is fenntartom, hogy az elsietett lépés, hibás számítás volt. Politikai tévedés. Igaz, itt született meg a Magyar Demokrata Fórum mozgalma, amely hamarosan nagy tömegbázisra tett szert, s ezáltal az ellenzéki mozgalom jelentősen megerősödött. Ez vitathatatlanul pozitív eredmény, de nem igazolhatók a találkozó megrendezésének politikai premisszái. A bevezető referátum előadója a reformkommunista Pozsgay Imre volt, akkor az uralkodó párt prominens tagja és a Hazafias Népfront főtitkára, aki azt is bejelentette, hogy az összejövetelre Grósz Károly miniszterelnök tudtával kerül sor. Pozsgay Imre bevezető referátumában mint hamis alternatívát elvetette azt a beállítást, mintha csak a „hivatalos törekvések támogatása és az ellenzéki magatartás” között lehetne választani, és ehelyett „egyfajta nemzeti koalíciót” ajánlott fel a résztvevőknek. Ugyanakkor diszkriminálták a demokratikus ellenzék reprezentánsait, akiket meg sem hívtak Lakitelekre.

Ez megbontotta az egységet, bizalmatlanságot szított, és máig ható sajnálatos emocionális indulatokat szabadított fel. Törvényszerű, hogy a különböző politikai áramlatok, egy közös cél érdekében átmenetileg összefogó egységmozgalmak a cél megvalósulása után, a fordulat bekövetkezésével felbomoljanak, és az egyes irányzatok kifejezzék saját identitásukat. De Lakitelek megelőzte ezt a fordulatot, és míg az egyik irányba, a hatalom felé kooperatív készséget nyilvánított, a szervezett illegális ellenzék legjelentősebb irányzatát kirekesztette. Csurka Istvánnak már korábban, 1987. július 19-én hozzám intézett baráti hangú, nyílt és korrekt levele rávilágít a politikai ellentétekre, vagyis a szemléleti különbségekre, amelyek a lakitelki elhatározáshoz vezettek: „…a Demokratikus Ellenzék – írja többek között Csurka –, tekintve, hogy javarészt marginalizálódott elemekből áll, úgy képzeli a maga megtestesedését, hogy minél több ember marginalizálódik »le«, hozzá, míg a népi-nemzeti tábor nem óhajtja elveszíteni azokat a gyér pozíciókat, amivel még egyes elemei benne vannak a hatalomban.” Később pedig: „és még egy megjegyzés: ez már aztán direkte politikai: ahogy a szavaikból kivettem, a Demokratikus Ellenzék, noha Kádár távozását követeli, nagyon fontosnak tartja, hogy minél előbb hadat üzenjen a Grósz–Berecz-csatársornak. Attól teljesen függetlenül, hogy én magam személy szerint mennyi bizalmat szavazok meg nekik, és még attól is, hogy a legközvetlenebb barátaim közül kik és mennyire vannak velük szembeállítva, s maga az egész írószövetség is mennyire, a »Parasztpártnak« mégsem tartozik elsőrendű céljai közé ez a hadüzenet. Nem tartom szükségesnek embereket toborozni egy olyan találkozóra, amely után kibillentik őket állásukból, vagy csökkentett kapacitással való munkálkodásra kényszerítik őket. A Beszélő vezérszólama alapján ez bekövetkeznék. Igen, mi lapot akarunk, »Hitel«-t, és ha ezt csak azon az áron kapjuk meg, hogy nem veszünk részt ilyen ellenzéki megnyilvánulásokon, akkor nem megyünk el. A közgyűlés után ezért nem mentünk el ketten az ’56-osra, meglehet helytelenül, de nem erkölcstelenségből, hanem politikai számításból.”

Kenedi János:

A demokratikus ellenzék számára akármilyen fölháborító erkölcsi tény volt is a népi írók lakitelki szakítása, akármennyire terhes volt is a pártállam negyvenéves uralkodása, ha valóban elmélyülten olvasták volna Bibót, az átmenet két békés évében fölül kellett volna sérelmeiken emelkedniük, ha Bibó írásaiból felismerik a valóság tiszteletre méltó tényeit. És ha fölülemelkednek, megértik Bibó utolsó üzenetét: „Az utolsó százötven év, de különösen az utolsó ötven év politikai fejlődésének legfontosabb vonása a haladottabb világnak az a lassan térfoglaló, szomorú bukásokkal és visszaesésekkel tarkított, de két világháború tüzében megedzett felismerése, hogy a demokrácia és a közvélemény uralkodásának korában az elvi és az erkölcsi politika az egyetlen lehetséges politika, de egyúttal a leggyümölcsözőbb reálpolitika is.”

A demokratikus Magyarország legesélytelenebb pillanatában, 1957-ben fogalmazott utolsó üzenet azonban úgy elszállt a demokrácia megvalósítására leginkább esélyes két évben, mintha soha meg nem íratott volna. A sérelmi politika, a terméketlen pártküzdelmek többet nyomtak a latban, mint Bibó nézetei. A rendszerváltás két évében még azok a szimbolikus, Bibót konstituáló értékek is veszítettek megtartó erejükből, amelyek az Emlékkönyv szerkesztése idején összefogták a progresszív értelmiséget. A demokratikus ellenzékből professzionális politikusokká kiemelkedő személyek megszűntek tisztelni politikusban az erkölcsi személyiséget, ha ellenlábasukról volt szó, demokratában a bátorságot, ha az nem pártjuk aznapi állásfoglalásával azonosult. És míg az Emlékkönyv idején roppant jelentőség övezte azt a tényt, hogy a Nagy Imre-kormány államminisztereként november 4-én Bibó a helyén maradt, addig a rendszerváltás idején úgy borult halotti lepel a forradalomra, hogy még Bibó tanulságos következtetései sem lógtak ki alóla.

Összefoglalásul azt mondhatom, hogy ha a 80-as évek elején ígéretesen meg is indult Bibó neve szimbolikussá válásának útján, a nyolcvanas évek végén ez a folyamat is elakadt, nemhogy gondolatainak intézményesülése a reálpolitikában megkezdődött volna.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Döntsék el Önök, hogy beszélhetünk-e Bibó recipiálásáról.

---

Azzal a meggyőződéssel jöttem haza, hogy jó lenne végre valóban megismerni Bibó István gondolatait. Halála után megkaptam a jobbik nagykabátját, melyet tiszteletből (és mert egy kissé szűk volt) nem hordtam, ám naftalin nélkül tettem el ereklye gyanánt. Már az első nyáron felfalták a molyok. Rosszul recipiáltam tehát Bibót én is. De nagyon vonzódom hozzá. Hátha nem veszett ki vele örökre a magyar típusú citoyen!

• Beszélő