Petri György, Rácz Péter

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Egy beszélgetésben egyszer azt mondtad, hogy tulajdonképpen soha nem készültél közéleti pályára.

Raj Tamás: A kelet-európai sorsra azt jellemző, hogy a dolgokat nem mi intézzük, hanem megtörténnek velünk. Ez fájdalmas, de időnként megvan a maga szépsége. Én például, amikor leérettségiztem, egyetemre jelentkeztem, mert tanítani szerettem volna. Ez akkor ritka kivételnek számított, mert általában akik tanári szakra jelentkeztek, azok sem akartak tanítani. Tehát tanári szakra jelentkeztem, magyar–német szakra. ’58-ban csak magyar–idegen nyelv és a magyar–történelem szak volt tanári szak. Az idegen nyelv–történelem párosítás nem. Az írásbeli felvételi vizsga reggelén későn keltem, és nem olvastam el az aznapi Népszabadságot. Három téma közül lehetett választani. Egy Illyés- meg egy Németh László-drámát elemeztem, és azt hittem, hogy nagyon jó dolgozatot írtam. Aztán elolvastam a Népszabadságot, amelyben éppen aznap jelent meg Molnár Erik vezércikke a népi írók – többek között Illyés Gyula és Németh László – ellen, akik elárulják a szocializmust. Ez aztán eldöntötte a sorsomat. A szóbeli vizsgán Túróczi–Trostler mint vizsgaelnök mindenáron megpróbált rábeszélni arra, hogy történelem–német szakra jelentkezzem. De én ezt elképzelhetetlennek tartottam, mert tanítani akartam. Ezek után természetesen nem vettek föl. Igaz, a pontszámaimat átküldték Pécsre, és ott föl is vettek a Pedagógiai Főiskolára, de oda már nem mentem el, mert közben én nyáron zsidó gyerekeket nyaraltattam a hitközség szervezésében, és úgy láttam, hogy ezen a területen éppúgy lehet és kell is tanítani. Ezért nyár végén jelentkeztem Scheiber professzornál, akit gyerekkorom óta ismertem, és így fölvettek a rabbiképzőbe.

– A rabbiképzőbeli években simán ment minden?

– Nem ment simán ott sem. Két professzor külön is foglalkozott velem. Az egyik Richtman Mózes – kiváló ember és kiváló tudós, de erősen ironikus alkat, akit emiatt nem sokan kedveltek –, a másik Schindler József rabbi, aki Szegedről járt fel tanítani. Ő nem sokkal később, 44 éves korában meghalt, és úgy végrendelkezett, hogy én legyek az utódja. Tehát megint csak történt velem valami. Szegedre kerültem, noha nem akartam vidékre kerülni, és szerettem volna folytatni a tanulmányaimat. De Szegedre kellett költözni, még mielőtt elvégeztem volna a rabbiképzőt. Schindler ’62 őszén halt meg, engem ’64 áprilisában avattak fel, de gyakorlatilag másfél évvel korábban már rabbiként működtem Szegeden és környékén. Aztán megint adódtak problémák. Schindler József nem tartozott az államilag irányított hitközségi vezetők kedvencei közé. Állandóan támadták, mert megmondta az igazságot, semmilyen kollaborációban és kompromisszumban nem vett részt, így aztán kinevezték cionistának, ellenségnek. A vele szemben megnyilvánuló ellenszenvet pozíciójával együtt megörököltem.

– Valójában volt valami köze Schindlernek a cionista mozgalomhoz?

– Magyarországon nem volt cionista mozgalom. Lehet, hogy Schindler cionistának érezte magát, de semmiképpen sem lehetett valamilyen cionista mozgalom vezére vagy képviselője, miután ilyen mozgalom Magyarországon nem létezett.

– Tehát ’64-ben végezted el a rabbiképzőt, de akkor már másfél éve Szegeden dolgoztál mint rabbi.

– Igen, deszignált (kijelölt) rabbi voltam ’62 őszétől, és ’64. április 12-én, amikor felavattak, úgy volt, hogy egy hét múlva megtörténik Szegeden a beiktatásom. Erre azonban nem került sor, mert a pesti központ, az államilag kinevezett és megbízott hitközségi vezetők mindenféle módon megpróbálták ezt megakadályozni.

– Egyértelmű, hogy a saját egyházi vezetőid akadékoskodtak, nem az ÁEH vagy a Belügyminisztérium?

– Elképzelhető ez is, de erre nincs bizonyítékom. A beiktatásomat végig a hitközségi vezetők akadályozták. Tőlük függetlenül a hatóság is megtette a magáét. Amikor például egy ifjúsági csoportot akartam létrehozni, illetve a fiataloknak módot adni arra, hogy a hitközségi életben részt vegyenek, és kitűztem az első találkozót, megjelent az egyházügyi tanácsos a megyétől.

– Ez az ÁEH képviselője?

– Igen. Egyébként az ÁEH ma is létezik. Az egyházügyi tanácsosok mindmáig ott ülnek a megyénél. Tehát a megyei tanácsos megjelent nálam, és letiltotta a rendezvényt, mondván, hogy különben a rendőrség kiszáll, és engem letartóztatnak.

– Mint egyházi ember nem voltál tisztában azzal, hogy az egyházra felügyelő szervezetek kivételesen érzékenyek a gyerek- és ifjúsági foglalkozásokra? A keresztény egyházak pl. erőteljesen konspirálták az ilyen jellegű tevékenységüket.

– Tudtam; de kötelességemnek tartottam, hogy a rabbi feladatait ellássam. Márpedig a rabbi legfontosabb feladata a tanítás, emellett erősen vonzódtam a tanításhoz. Mindig azt tartottam, hogy az ember azért tanuljon, hogy taníthasson. Nem demonstratív, hanem a fiataloknak szóló hitközségi rendezvényt akartam, és semmiképpen sem valamiféle cionista összejövetelt. Tehát ez volt az első konfrontáció. Végül hosszú hercehurca után ’64-ben beiktattak a szegedi rabbiállásba.

– Ha jól tudom, ’67-ben a hatnapos háború után három napra őrizetbe vettek.

– Tulajdonképpen nem csináltam semmi mást, mint hogy olyan rendezvényeket tartottam, amelyeket nekem jogom, sőt kötelességem volt megtartani. Megint az zavarta a hatóságot, hogy ifjúsági és gyermekrendezvényeket tartottam, műsoros, sőt táncos összejöveteleket is. Ugyanilyen rendezvények voltak másutt is az országban, és ezekkel is mindig gond volt. Egyébként nem én voltam akkor az egyetlen rabbi, akit őrizetbe vettek, volt még egy idősebb rabbi Budáról, de egyébként is elég komoly letartóztatási vagy őrizetbe vételi hullám volt, mert körülbelül 25-30 embert vettek folyamatosan őrizetbe Szegeden, főképp egyetemistákat, fiatalokat. Én három napig voltam bent a Gyorskocsi utcában. Történetesen Pesten voltam édesanyámnál, itt tartóztattak le, házkutatást tartottak édesanyám lakásán, Szegeden a szolgálati lakásomban és az irodámban is. Mintegy ezer levelet elvittek, azokat bogarászták és próbáltak bennük valamit találni. Ezután több mint fél évig szinte naponta kellett jelentkezni a Csongrád megyei rendőrkapitányságon. A végén aztán lezárták a nyomozást, ügyészi figyelmeztetéssel. Elmentem az ügyészségre, ahol azt mondták, hogy ez ott nincs nyilvántartva, az ügyész nem láttamozta, tehát jogi szempontból kifogásolható. Ezért elmentem a rendőrségre, hogy fellebbezni kívánok. Azt mondták, nem lehet, csak a nyomozás lezárása ellen fellebbezhetek. Fellebbeztem, és kértem, hogy nyomozzanak. Eljutottam a legmagasabb hatóságig, természetesen eredménytelenül. Lehet, hogy ezzel tovább bőszítettem őket. ’68-ban újabb érdekes eset történt. Egy éjszaka munkásőröket küldtek ki, akik szétverték a zsinagóga kerítését, mert nem járultam hozzá, hogy lebontsák, ugyanis építészetileg a szegedi zsinagóga szerves része, ugyanabban a stílusban épült. Megvédeni szerettem volna a zsinagógát a különböző lehetséges fenyegetésekkel és támadásokkal szemben. Ettől kezdve állandóan figyeltek. Ott sétált valaki a zsinagóga és főképpen a lakásom körül, és leste minden mozdulatomat. Aztán ’69-ben a lakásom előtt leütöttek. Bent az udvaron. Úgy nézett ki, mintha rablási kísérlet lett volna, de én nem hittem akkor sem, és ma sem hiszem, hogy az volt. Ugyanis épp egy rendezvény előtt történt a dolog. Akkor volt a Holocaust-évforduló. Saját felelősségemre jöttem ki a kórházból és tartottam meg az ünnepséget.

– Nekem a Madách-Mózessel kapcsolatos konfliktus tűnik a legfurcsábbnak, mert akárhogy is nézzük, Madách a legszigorúbb nemzeti felfogás szerint is nemzeti költő, azonkívül a Mózes-történet nem nevezhető specifikusan csak zsidó, pláne zsidó vallási problémának, ennek van egy teljesen univerzális értelme. Itt mi bőszítette fel a hatóságokat?

– Nekem nem mondtak semmit, természetesen, tehát én közvetlen információt nem kaptam, de úgy állították be, mintha Madách Mózese valamilyen cionista mű lenne, mintha az, hogy mi a Madách Mózesét bemutatjuk, Egyiptom elleni provokáció lenne. Végül mégis bemutattuk, hagyományos zsidó zene és dalok kíséretében oratorikusan, Dunai Tamás, Paál István, Csaplár Ferenc közreműködésével. Az előadás előtt két nappal behívatott a szegedi tanács művelődésiosztály-vezetője, Dr. Radnóti Tamás, és arra kért, hogy mondjam le az előadást, mert őt illetékesek megfenyegették. Aztán az előadás előtt a színészek egy ismeretlen úr jelenlétében kijelentették, hogy ők fedett fővel nem szerepelhetnek a zsinagógában. Erre én a kántorommal kihordtam a tóratekercseket, és így a zsinagóga közönséges épületté minősült át, és az előadást sikerrel megtartottuk. Később leginkább az bosszantotta a hatóságot, amikor az emberek írtak egy tiltakozó levelet, hogy ne mozdítsanak el Szegedről, és ezt négyszáz-valahány ember írta alá. Akkor abba kötöttek bele – a hitközség –, hogy van köztük egy nem zsidó is. Ez már persze a bemutató után volt, amikor el akartak engem mozdítani. Lejött Pestről az egyházhivataltól két illusztris munkatárs, és vallatóra fogtak, hogy hogyan szervezkedem, és hogyan történik ez, és azt mondták, hogy ezért engem már a rendőrség letartóztathatna. Mondtam, hogy nyugodtan tegyék meg, de ezt nem én szerveztem, mert akkor én kórházban feküdtem.

– Ezek után következett be a felfüggesztésed a rabbiságból?

– Ezután először áthelyeztek Nagykanizsa–Kaposvárra fegyelmi úton. Én ezt megfellebbeztem, de ugyanaz a személy mint fellebbviteli hatóság elutasította, azaz saját döntését jóváhagyta, ami jogilag nonszensz. Az illető ügyvéd egyébként. Tehát áthelyeztek Nagykanizsa–Kaposvárra, én elmentem a szabadságom terhére megnézni, hogy miről van szó, nehogy azt mondják, hogy még csak el sem mentem. És láttam, hogy azt nem tudom ellátni, és teljesen értelmetlen odamennem. És ezután, mivel kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó elmenni Szegedről, felfüggesztettek. Megpróbáltam Szegeden maradni, tehát megint csak nem önként kerültem vissza Pestre, hanem megint csak történtek a dolgok. Tudniillik megpróbáltam elhelyezkedni a múzeumban. Azt mondták, hogy menjek el a művelődési osztály vezetőjéhez, mert anélkül ők nem tudnak engem alkalmazni. Dr. Radnóti Tamáshoz mentem el, ő azt mondta, hogy adjak be valami papírt, mert ő egyedül nem fog tudni dönteni, csak a pártbizottság engedélyével. Kénytelen a pártbizottság véleményét kikérni. Mondtam, kérje ki. Ezek után kaptam egy levelet a szegedi pártbizottságtól, amelyben az állt, hogy Szegeden maradását a továbbiakban nem támogatjuk. Ami nem válasz volt az én álláskérésemre, hanem gyakorlatilag kitiltás Szegedről. Ekkor lejött egy ismerős, és azt mondta, hogy távozzam Szegedről, mert életveszélyben vagyok. Hogy ez mennyire volt valós veszély, nem tudom, mindenesetre eljöttem, mert úgysem tudtam volna mit csinálni Szegeden.

Három hónapig munkanélküli voltam. Mint afféle filosz, mit tehettem volna, bementem az Akadémia keleti könyvtárába, és ott dolgozgattam, a szabadidőmben pedig állást kerestem. Itt kaptam azt a hírt, hogy az Akadémiai Kiadó ki fog adni egy nagy lexikont, és munkaerőt keresnek. Elmentem az Akadémiai Kiadóba, és másnap megkaptam az állást. Ott dolgoztam 15 évig.

– Ez meglehetősen nagy pauza volt, 15 év. 1985-ben viszont kérted a rabbiságba való visszahelyezésedet.

– Tulajdonképpen én sosem távolodtam el a zsidóságtól, mert otthon a lakásomon tanítottam hébert, ezenkívül Bibliát, judaisztikát is.

– Egy régebbi beszélgetésben úgy fogalmaztál, hogy kérted a rabbiságba való visszahelyezésedet, ugyanis féltél, hogy Scheiber halála után a rabbiképző megszüntetésére törekednek. Úgy érezted, hogy ha te visszakerülsz a rabbiságba, akkor tudsz ez ellen tenni, hogy te egy olyan befolyásos személy vagy?

– Nem. Két különböző dologról van szó: ’85 februárjában bementem a hitközségre, és kértem a rabbiságba való visszahelyezésemet, tehát nem rehabilitációt, hanem csak reaktivizációt. Erre választ nem kaptam. Márciusban meghalt Scheiber professzor. És ezután, ettől teljesen függetlenül, nyár elején bezárták a rabbiképző könyvtárát, az összes alkalmazottját elbocsátották. Tehát tulajdonképpen a két ügy független egymástól. Az elsőre választ nem kaptam, és ezzel a dolog egyelőre befejeződött. Erre a másodikra viszont megpróbáltam reagálni, mert úgy éreztem, hogy a rabbiképzőt Scheiber halála után be akarják csukni, és a rabbiképző könyvtárát el akarják adni külföldre. Emiatt fordultam – miután a Magyar Nemzetnél voltam külső munkatárs – a Magyar Nemzet főszerkesztőjéhez, aki aztán közvetített ebben az ügyben, és összehozott különböző emberekkel, augusztusban pedig berendelt Miklós Imre államtitkár. Én azt hittem, hogy a rabbiképző problémájáról akar velem tárgyalni. De nem az történt, hanem elővette azt a beadványomat, amit februárban nyújtottam be. A reaktivizálási kérelmet. Megkérdezte, hogy visszajönnék-e vagy sem. Mondtam, hogy természetesen igen, de semmilyen előzetes feltételt nem fogadok el. Nem fogom bevallani, hogy hibát követtem el, és nem vagyok hajlandó nyilatkozatot tenni Izrael ellen. Én egyszerűen a szolgálatomat szeretném folytatni, mint rabbi. Majd meglátjuk – körülbelül ezzel zárult a beszélgetés. És ezután keresett meg a hitközség, és a M-től is felkerestek természetesen, hogy az én régi szegedi ügyemről akarnak tárgyalni. A hitközség mindenféle lehetetlen ajánlatot tett, amit nem fogadtam el. Ősszel aztán közölték velem, hogy a Nagyfuvaros utcában fogok működni, ha elfogadom. És pár perc alatt kellett átkéretnem magamat a jelenlegi munkakörömbe. A belügyi hatóságok közölték velem, hogy ha nem jól viselkedem, akkor életem végéig a Nagyfuvaros utcában fogok maradni. Úgy látszik, eddig nem viselkedtem jól.

– Mivel magyarázod, hogy egyáltalán visszavettek, mert azt is megtehették volna, hogy elutasítanak.

– Természetesen megtehették volna. Szerintem azért vettek vissza, mert Scheiber meghalt, augusztusban meghalt Salgó László is, aki akkor az országos főrabbi volt, és úgy gondolták, hogy egy ilyen helyzetben még mindig jobb, hogyha a Raj bent van, bentről támad, mint ha kívülről támad.

– De amint visszakerültél a rabbiságba, megint a gyerekrovattal lett problémád, az Új Életnél meg a szintén gyerekeknek szánt Alef-könyvekkel. Tehát még ’85-ben is a klasszikus sztálinista reflexek működtek a hitközség félelmeiben, még mindig probléma volt, hogy egy rabbi gyerekrovatot akar csinálni, vagy gyerekeknek akar könyveket írni.

– Nekem meggyőződésem, hogy az egyházakban alapvetően mindmáig nem változott semmi. Úgyhogy én ezt nem kizárólag zsidó ügynek tekintem, sajnos ez egy általános probléma. Alapvetően az egyházakban nem változott semmi, hacsak nem az, hogy az ÁEH új nevet kapott, és kisebb létszámmal működik, tehát tulajdonképpen a dróton rángatásból a drót már hiányzik. A bábuk és a rángató megvan.

– Hogyan kerültél kapcsolatba a szabad demokratákkal?

– Említettem, hogy az akadémiai lexikonszerkesztőséghez kerültem, és ott a filozófia témakörével foglalkozva megismerkedtem Kis Jánossal, Bence Györggyel, Ludassy Máriával, kiadói emberekkel, mint Kőszeg Ferenc és a többiek, akik az akkor szerveződő vagy a hatalomtól kikényszerített ellenzék soraiban megtalálhatók voltak. Nem akartam én soha ellenzéki lenni, és ez elmondható az utóbbi évekre is. De a rabbiságba visszakerülve továbbra is mindig falnak ütköztem, amikor a terveimet, elképzeléseimet meg akartam valósítani. Ezért megkerestem az akkor szerveződő szabad demokratákat. Én sokat foglalkoztam a budapesti VIII. kerület történetével, hagyományával, hiszen a szüleim is itt születtek már, és írtam vagy száz cikket a Magyar Nemzetbe és más lapokba a kerület történetéről. Így jelölt az SZDSZ a kerületi Ellenzéki Kerekasztalba, másokkal együtt csináltam a tavalyi október 23-i rendezvényeket. Szóval nem kerestem a politikai pályát, csak a kerület hagyományával akartam foglalkozni, és azokat az igazságokat és igazságtalanságokat akartam szóvá tenni, amelyeket ma is fontosnak tartok. Képviselőjelölt lettem a kerületi SZDSZ-tagok választása alapján, s ez akkor is így van, ha ennek az egyházi felsőbbség nem örül.

– Volt-e ellenérved saját képviselőjelöltséged ellen?

– Hogyne. Mindenekelőtt azon gondolkodtam, nem jelent-e majd gondot, ha egyik-másik hívem egy más pártnak a tagja, és véleményünk nem egyezik. Hiszen ha a templomban soha nem is beszélek politikáról, és a politikának nem szabad megjelennie az egyházi életben, mégis elkerülhetetlen, hogy a híveim meg ne kérdezzék magánemberként a politikai véleményemet. Viszont minden embernek a saját lelkiismeretére hallgatva kell döntenie, szükségképpen különféleképpen. De foglalkoztatott az is, hogy szabad-e egyházi embernek politizálnia. Úgy érzem, hogy nemcsak lehet, hanem kell is, ha erre alkalmasnak érzi magát.

– Hogyan értékeled a választásokat most, hogy lecsillapodtak már az indulatok?

– Hallatlan fontosnak tartom saját esetemben azt, hogy 9260 polgár szavazott rám, annak ellenére, hogy rágalomhadjárat folyt ellenem, az országban pedig több mint egymillió ember szavazott a zsidónak mondott pártra. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a zsidók mellett tették le a voksot, erről szó sincs, hanem csak azt, hogy liberális gondolat és a demokratikus átalakulás igénye ilyen tömegeket tud mozgósítani minden rágalom dacára. Ezt tartom nagyon fontosnak.

• Belföld