Andor Mihály

Nyomtatóbarát változat

Talán most készül az SZDSZ elkövetni egy újabb hibát. Az sem vigasztal, hogy az MDF-fel együtt készül rá. Az országgyűlési választások óta egyre sűrűbben hallom a két legnagyobb párttól, hogy most aztán: fel a helyhatósági választásokra!

Még senki sem fejtette ki bővebben, mire gondol, de körvonalak már sejlenek. Olyasmi lenne ez, mint a képviselő-választás volt. Az ország mindegyik falujában és városában mindenki azon ügyködne, hogy minél több saját párti jelöltet juttasson polgármesteri székbe, a testületeket pedig minél jobban megtömje saját párti tagokkal vagy hívekkel.

Lehet, hogy városokban, ahol az emberek még a szomszédokat sem ismerik, ez az egyetlen célravezető, módszer. Lakóhelyi ismeretségek híján kell valamiféle tájékozódási pont, és ez lehet a párt. Lehet, de nem biztos – erről azonban beszéljen majd egy városlakó. A falvakban viszont nem ez az egyetlen módszer, sőt nem is célravezető. A falvakban ugyanis az emberek – még mindig – ismerik egymást. Még egy olyan nagy faluban is, mint például Törökbálint, ahol lakom, holott lélekszáma tízezer fölött van. Ennél a legtöbb falu kisebb, az ismertségi háló tehát még sűrűbb. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a falvakban él a lakosság közel fele, akkor ez elég indok lehet arra, hogy elkezdjünk differenciálni. Tehát: fel a helyhatósági választásokra! De hol? És hogyan?

Nem a helyhatósági választások fontosságát kérdőjelezem meg, csak az erre irányuló párthevületet. Nem vonom kétségbe, hogy az 1985-ben „megválasztott” vezetők többségének és a testületeknek menniük kell, mert különben hiába választottunk magunknak új országgyűlést. Csak azt nem hiszem, hogy az új polgármesterek és testületi tagok attól lesznek hitelesek, hogy valamelyik párthoz tartoznak. Inkább azt mondanám: ettől akár még hitelesek is lehetnek.

Az elmúlt négy-öt év során, amióta a pártállam szorítása kissé lazult, elkezdődött a társadalom önszerveződése. És a helyi társadalmak nem pártlogika alapján szerveződtek. Itt azok szereztek tekintélyt, akik a hatalmi kereteken kívül maradva egyesületet alapítottak, faluházat építettek, népfőiskolát szerveztek, felemelték szavukat, ha visszásságot tapasztaltak, akik tehát minden ellenszolgáltatás nélkül tették dolgukat, és ezzel bizonyították, hogy felelősséget éreznek a falujuk iránt. Akik itt tekintélyt szereztek, nem egy kontraszelekció termékei, nem a régi hatalmi struktúra emberei. Talán ők adhatnák a jövő helyhatóságának zömét, ha zavartalanul és szervesen folytatódna ez az önszerveződés. A pártok két dolgot tehetnek: vagy segítik ezeket a folyamatokat, vagy könyörtelenül szétzilálják. Mindkettőhöz megvan az erejük, eszközük is.

Hogyan segíthetnek? Például úgy, hogy ezeket az embereket együtt támogatják a helyhatósági választásokon, pártállástól függetlenül. Mert, talán furcsán hangzik a mai pártharcoktól hisztérikus világban, van köztük pártonkívüli, kisgazda, MDF-es, SZDSZ-es, kereszténydemokrata, FIDESZ-es és – szinte hihetetlen – még MSZP-s is. Ezek az emberek úgy gondolják, hogy a faluban nem a pártok érdekeit kell képviselni, hanem a faluét. Persze szerencsés helyzetben vannak, mert egy település élete, ügyei, problémái sokkal könnyebben áttekinthetők, összehasonlíthatatlanul egyszerűbbek, mint egy országé. Ehhez nem kell gazdaságpolitikai stratégia, csak gazdaságossági számítás; nem kell politikai filozófia, csak megegyezés néhány egyszerű alapelvben: becsületesség, értelmesség és felelősségtudat. Az így összeállt helyhatóságokat aztán menet közben úgyis állandó ellenőrzés alatt tartja a közösség. Ehhez az ellenőrzéshez a pártok igen jó szervezeti keretet biztosíthatnak, hiszen ez már nem az a monolit hatalmi szerkezet lesz, amelyben a falvak eddig működtek. Ebben nem maradhat a helyén évtizedekig egy korrupt polgármester vagy testületi tag, mert a pártok el tudják érni, hogy olyanra cseréljék, aki még nem játszotta el a becsületét. És micsoda könnyebbség a visszahívásnál, hogy már annak idején sem egy párt tagja vagy jelöltjeként került a posztjára, hanem mint a legmegfelelőbb ember. Nem baj, hogy ez utólag tévedésnek bizonyult, ha van mód kijavítani.

Ezzel szemben áll a másik lehetőség, amit a pártok megtehetnek: elkezdenek azon dolgozni, hogy minél több párthívüket juttassák be a falusi helyhatóságokba. Jobb esetben megegyeznek a paritásos alapban, de itt még a jobbik eset is rossz. Mert akármi lesz a végeredmény, ehhez ugyanolyan kampányt fognak folytatni, mit az országgyűlési választások előtt, és ez a falvakra nézve csak katasztrofális következményekkel járhat. Szembeállítják azokat, akik eddig együtt tudtak működni, és – ismerve a demokratikus érzület meg a tolerancia alacsony magyarországi szintjét – gyűlölködést szítanak azok között is, akik között eddig nem volt. Ennek következtében kihullanak a közéletből az eddigi önszerveződés emberei, és érvényesülni kezd egy másik típus, a kőkemény falusi pártpolitikus, akinek – mint minden politikusnak – rinocéroszbőre van. Az önszerveződés emberei, akik eddigi konfliktusaikat a monolit hatalom ellenében a falu érdekéért vállalták, csendben kitérnek a számukra értelmetlennek tűnő, rinocéroszbőrt igénylő pártkonfliktusok elől, és szép lassan eltünedeznek. Ez természetes is, mert amennyire szüksége van pártpolitikusokra az országnak, annyira nincs a falvaknak. A falusi helyhatóságokban a becsületesség, a megbízhatóság és az értelmesség polgári erényeire van szükség.

Az utóbbi felidézi egy új kontraszelekció veszélyét. Ha a párthoz tartozás a fő szempont, akkor ez ugyanúgy minden mást háttérbe szorít, mint az „ántivilágban” a politikai megbízhatóság. Maga alá gyűri az erkölcsi és intellektuális képességeket. Nem a legalkalmasabbak, a legrátermettebbek fogják megtölteni a helyhatóságokat, hanem a legerősebb pártok hívei. Itt nem lesz könnyű visszahívni azt, aki lejáratta magát, mert a párt presztízsszempontjai minden más érdeknél, így a falu érdekénél is erősebbek lesznek. És ne feledjük: mindez olyan közegben történik majd, amelyben jószerivel egyetlen eldöntendő kérdés nincs, amelyhez a pártpolitika iránytűje kell. Ugyan miféle útmutatást adhat bármelyik párt annak eldöntéséhez, hogy milyen sorrendben fejlesszék a falu infrastruktúráját, hogyan gazdálkodjanak a község tulajdonával, kit bízzanak meg egy községi beruházással, ki legyen az iskolaigazgató vagy hogyan osszák be a költségvetést? Ha pedig ezekben a kérdésekben nem lehet többféle értelmes és pártpolitikai alapon markánsan elkülönülő megoldás, akkor egyetlen tere marad a pártoskodásnak: a személyi kérdések területe.

Ezt lenne jó elkerülni!

• Belföld