kőszeg, révész

Nyomtatóbarát változat

Bizottság kontra minisztérium


A költségvetési törvény értelmében az egyházak összesen 2854,5 millió forint támogatást kapnak, hatféle jogcímen. A legnagyobb összegek – 980, illetve 870 millió forint – az egyházak alapműködésének támogatására, illetve az egyházi alapintézmények felújítására, beruházásra szolgálnak. Ezen az alapon igényelt támogatást 35 kis létszámú egyház, felekezet, gyülekezet is. A többi jogcím – közszolgálati tevékenység, közgyűjtemények fenntartása, oktatási tevékenység – a kis létszámú egyházakat részint nem érinti, részint nem tehető kérdésessé. A vita tehát csupán a fenti két jogcímen megállapított 35, illetve 85 millió forintról, pontosabban annak a „destruktív szekták” számára megajánlott töredékéről szól.

A kormány előterjesztése (az A variáns) arra az álláspontra épült, „hogy amennyiben bíróság által bejegyzett, működésében a Magyar Köztársaság törvényeinek megfelelő egyház költségvetési támogatás iránti kérelemmel fordul az Országgyűléshez, úgy az teljesítendő”. A kormánypárti képviselők módosító javaslata szerint viszont „az egyházak társadalmi tevékenysége vizsgálható, az úgynevezett »destruktív szekták« esetén a költségvetési támogatás megtagadható”. Ezen az alapon szerintük – és a parlamenti többség minapi döntése szerint – nem jár egy fillér sem az Egyesítő Egyháznak, a Scientology Egyháznak, a Jehova Tanúinak és a Krisna-tudatú Hívők Közösségének.

Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy itt teljesen jelentéktelen összegekről van szó. A négy kirekesztett egyház alaptámogatásra, beruházásra, fejlesztésre, felújításra összesen 1,4 millió forintot kapott volna. Ez az egyházak támogatására fordított teljes keret 0,05%-a, a 35 kisegyháznak a felsorolt jogcímeken megítélt keret 1,2%-a. A „destruktív szektáktól” elvett pénzből a többi kisegyháznak egyenként 45 153 forint jutott. Ha az egyházak között létszámarányosan osztanák el az alapműködés támogatására szolgáló pénzt, ahogy azt a nagyegyházak – önmagukra nézve – természetesnek tekintenék, és hétmillió hívővel számolnának (ami igen merész becslés), akkor nagyjából hétezer hívőnek járna annyi támogatás, amennyit a négy „destruktív” kapott volna. Ehhez képest csak Jehova Tanúi vannak minimum háromszor, de inkább négyszer ennyien. Ha a többi keretet is figyelembe vennénk, akkor még nagyobb lenne az aránytalanság. Szó sem volt tehát arról, hogy egyenlő mércével mértek volna a „destruktívaknak”, a „konstruktívaknak”, hanem csupán arról, hogy egyáltalán mértek volna nekik valahogy.

A négy egyház költségvetésében az igényelt támogatás nyilvánvalóan nem túl jelentős tétel. Senki nem gondolhatja, hogy ennek a kis állami zsebpénznek az elvesztése komolyan befolyásolhatja magyarországi tevékenységük méreteit és intenzitását.

A B variáns megszavazásának a jelentősége abban áll, hogy a kormánypártok demonstratív módon megtörték az állam világnézeti semlegességének, az egyházakhoz való semleges viszonyulásának az elvét, és – ami az egészben a legijesztőbb – ehhez elnyerték az ellenzék jelentős részének a támogatását is.

Destruktív az egész világ

Az Országgyűlés sok mindent tehet az egyházakkal. Vizsgálhatja, hogy tevékenységük megfelel-e a törvényes előírásoknak, nem veszélyeztetik-e mások szabadságjogait. Módosíthatja az egyházak bejegyzésének törvényben rögzített kritériumait, ha úgy találja, hogy azok módot adnak nem egyházi jellegű szerveződések egyházként való megjelenítésére. „Egyetlenegy dolog, amiért felelős a parlament – mondta Lukács Tamás kereszténydemokrata képviselő az emberjogi bizottság február 3-i ülésén –, hogy meghatározott tények, megfelelő tényállás alapján teheti a kizárást.” Márpedig erről itt szó sem volt. A kizáró döntés mögött semmiféle parlamenti vizsgálat, semmiféle tényfeltáró dokumentum nem volt.

A destruktivitás szociológiai szempontból értelmes kategória, minden állampolgárnak, egyháznak és társadalmi intézménynek jogában áll bárkit és bármit destruktívnak minősíteni, e minősítés mellett érvelni, polgártársai meggyőzése érdekében erőfeszítéseket tenni. Alkalmasint talán e sorok íróit sem lehetetlen meggyőzni arról, hogy a kizárt egyházak egyikének-másikának a tevékenységében vannak destruktív vonások. A destruktivitás azonban – a törvényességgel ellentétben – formális kritériumok alapján meg nem ragadható kategória, és a törvényhozásban, a Lukács Tamás által meghatározott követelmények szerint nem operacionalizálható. A törvényhozás csak önkényesen játszhat a destruktivitás kategóriájával, s ha egyszer ebbe a játékba belekezd, akkor az önkényesség hatókörét kiterjesztheti bármire. A destruktivitással való érvelésnek beláthatatlan távlatai vannak. Tóth Albert, a B változat protagonistája azt mondja, hogy „kétségkívül a szekták elsősorban a történelmi egyházak rombolására jöttek létre…”. Akkor pedig Tóth Albert mint egy „történelmi egyház” lelkésze nem tarthatja őket másnak, mint destruktívnak. És itt már nem négy kisegyházról van szó! A lelkész úr ki is mondja, hogy a maga részéről kizárólag azokat a vallási csoportosulásokat támogatná, „amelyek kimondottan a társadalomra hasznos munkát és tevékenységet folytatnak”. És hogyan tarthatná ő a maga hite szerint hasznosnak bármelyik nem keresztény csoportosulás tevékenységét, amelyik térítő tevékenységet folytat?!

De még a történelmi egyházak sincsenek biztonságban, lévén ez is önkényes kategória, amelyből bárki kirekeszthető. A háború előtt nem tartozott ide az izraelita felekezet, ma nem tartoznak ide az unitáriusok. Miféle megragadható értelme lehet a „történelmi” jelzőnek, ha Magyarországon meg lehet fosztani tőle Dávid Ferenc egyházát vagy a világ egyik legnagyobb protestáns egyházát, a baptista egyházat?

Az emberjogi bizottság január 27-i ülésén az alábbi érdekes párbeszéd hangzott el:

„Tóth Albert: Lakossági tiltakozó levelek, tiltakozások, kérések, amelyek beérkeztek személy szerint hozzám is. Nem tudom, a bizottsághoz nem érkeztek…

Fodor Gábor: Hogyne, érkeznek Albert, de megnyugtatlak, hogy azok foglalkoznak mind a katolikus, mind a református egyházzal.

Tóth Albert: Na jó, pletykaszinten! (Derültség.)

Fodor Gábor: De azok ellen is tiltakoztak.

Tóth Albert: De azok nincsenek is benne!

Fodor Gábor: De ha a tiltakozó levelek szempontjából nézzük…

Tóth Albert: De én destruktívnak ítélem…

Fodor Gábor: Tudod, hogy mindenkiről lehet felmutatni marék tiltakozó levelet.”

Bizony, hogy lehet. Tessék csak elolvasni a Heti Világgazdaság március 13-i számában a bécsi Opus Dei-botrányról szóló cikket, amelyből kiderül, hogy pontosan olyan szülői leveleket gyűjtögetnek a Vatikán által demonstratív módon támogatott (bár ugyancsak a Vatikán által régebben destruktívnak tartott) Opus Dei szervezet ellen, mint a „destruktív szekták” ellen. Azok a szülők is arra panaszkodnak, hogy elveszik tőlük a gyermekeiket.

Az Országgyűlés március 9-i döntése óta egyetlen egyház sincs tehát, amelyik biztonságban erezhetné magát, pontosabban egyetlenegy sincs, amelyik az alkotmányos elvek érvényesülése, és nem a politikai erőviszonyok alapján érezhetné magát biztonságban.

A Keresztes részvénytársaság

Ami pedig ezeket a politikai erőviszonyokat illeti, érdemes emlékeztetni arra, hogy az emberjogi bizottságban látványosan összemarakodtak egymással a katolikusok és a reformátusok a pénzelosztás kérdésében. Pálos Miklós államtitkár a katolikusok szempontjából elfogadhatatlannak minősíti a saját kormánya által benyújtott előterjesztést, elfogadhatatlannak nevezi azt a módszert, amellyel a Művelődésügyi Minisztérium az egyházakkal egyeztetett. Úgy véli, hogy a reformátusok méltatlanul sokat, a katolikusok méltatlanul keveset kaptak (2,75-ször annyit, mint a reformátusok, de az államtitkár úr szerint háromszor annyi járt volna). Kálmán Attila államtitkár visszautasította kollégája vádjait. Hogy a kormány református és katolikus államtitkára a nyílt színen csatázik egy parlamenti bizottságban – hát, ez sem akármi.

De van ez tovább is: „Kérdem én – kérdi Pálos Miklós államtitkár úr –, hogy lehet úgy egyházak tanácskozását összehozni, hogy a Decsi Özen-lin-nek és a katolikus egyháznak… és az adventista közösségnek mindnek-mindnek egy szavazata van? Ha már egyszer ilyen struktúrával próbálják elosztani a pénzt, akkor ezt úgy kellett volna működtetni, mondjuk, mint egy részvénytársaság közgyűlését, ahol az egyik részvényesnek van 68 szavazata, a másiknak pedig 1, a harmadiknak 4, és így jött volna ki 100 vagy 200 egység. Mert amelyiknek az összes hívők közül 65 vagy 70%-os követője, támogatottsága van, ott nyilván nem lehet 1 szavazatot adni ennek, és 1 szavazatot adni annak, amelyik 100 fővel megalakít egy vallási közösséget.” Érti-e a kedves protestáns, buddhista, avagy Krisna-tudatú olvasó? Ebben a rendszerben a katolikus egyház mindent eldönthetne egyedül, akár az összes többi történelem alatti és feletti, konstruktív és destruktív egyház ellenében. Ez lenne a kirekesztősdi logikus végkifejlete. Biztos lehet-e Tóth Albert képviselő úr abban, hogy nem fogják egyszer előkotorni azt a leveles kartotékot, amely az ő egyházának a jogát sérti meg?

A történethez hozzátartozik, hogy a kereszténydemokrata Giczy György módosító javaslatát, amely a reformátusoktól és a kisegyházaktól a katolikusokhoz csoportosított volna át még egy kis pénzt, a bizottság leszavazta, a képviselő pedig visszavonta. De a kereszténydemokraták végül nem is szavazták meg a Házban sem az A, sem a B változatot.

Kisebbségben

Vannak különböző folyamatok a politikai életben, amelyekről azt gondolhatja az ember, hogy a következő választások után meg lehet állítani, vissza lehet fordítani őket. Csupán meg kell nyerni azokat a választásokat. Március 9-én azonban olyan szavazási eredmény született, amely után nehezen őrzi meg az ember az optimizmusát.

Az MDF és az FKgP majdnem egységesen leszavazta a kormány A változatát, és megszavazta a kormánypártok B változatát. (A másképp szavazók közül említsük meg Rajkai Zsolt kisgazda-államtitkárt.) A KDNP, mint említettük, elutasította mindkét változatot. A szabad demokrata frakció volt az egyetlen, amelyik egységesen megszavazta a kormány eredeti előterjesztését. (Ilyen se volt még.) A szocialista szavazatok nagyjából egyenlően megoszlottak. (Több pártban akadtak jótét lelkek, akik megszavazták mind a két – egymást kizáró – változatot.)

Na és a Fidesz… Fodor Gábor az emberjogi bizottságban számtalanszor elmondta különböző formában, hogy „Jelenleg az állam által szabott követelményeknek mindenki megfelel, aki ezen a papíron (ti. a kormány előterjesztését magán viselő papíron – k. r.) van, és ebből kell kiindulnunk. Minden más különbségtétel önkényes, és azt hiszem, a vallásszabadságba való beavatkozás veszélyét hozhatja elő.” Fodor számos interjúban kifejtette, hogy a négy egyház kirekesztését alkotmányellenesnek tartja, hogy „a vita mögött a tolerancia és a vallásszabadság kérdése húzódik meg. Ez egy lépés lehet azon az úton, amely oda vezet, hogy az olyan egyházakat, amelyek nem szimpatikusak nekünk, azokat kiközösítjük, elítéljük, gettóba szorítsuk.” (Magyar Hírlap, 1993. február 22.) Nos, a Fidesz jelen lévő képviselői közül összesen ketten, Fodor Gábor és Molnár Péter szavazott igennel az A változatra, és nemmel a B változatra. A többiek elindultak a kormánypártokkal azon az úton, amelytől Fodor Gábor a fentiek szerint eltanácsolta a magyar demokráciát.

Minek indultak el, és mit keresnek azon az úton…? Ki tudja?

• Belföld