Farkas Zsolt

Nyomtatóbarát változat

„Alkonyúl.” (József Attila)
„Ne pirkadjon.” (Kukorelly Endre)
„Nem úgy van most, mint vót régen,
nem az a nap süt az égen.” (Népdal)

A történelem ugyancsak képlékeny anyag. Megannyi mítosz, eszkatológia, történetfilozófia, narratíva értelmezi és rendezi az elvileg változhatatlan történeti anyagot. Sőt, némelyik nemcsak a múltat, de a jövőt is ismerni véli. Spengleré talán az egyik utolsó ilyen. S mint az összes efféle predikciónak, alapvetően kinyilatkoztatásjellege van. Nyilvánvaló ez a jelleg a zsidó–keresztény történelem esetében, s ma talán ugyanilyen nyilvánvaló – épp annak a német történetfilozófiai hagyománynak köszönhetően, amelynek Spengler is képviselője –, hogy a felvilágosult racionalizmus különböző történelmi konstrukciói és jóslatai hiába öltik magukra a tudományosság szigorú orcáját, szintén csak kinyilatkoztatásszerűek. Hegel kozmogóniáját csak azért nem lehet egy Grimm-meséhez hasonlítani, mert nagyságrendekkel fantasztikusabb és unalmasabb annál. A még híresebb verzió, Marx hiper-szuper-„tudományos” jóslatai se jöttek be. A nagy német historizmusra vagy a neokantiánus történeti iskolára nem volt egyébként jellemző ez a hit, hogy valaha is jósolni tud, hiszen (úgy) tudta, hogy minden történés egyszeri és sajátlagos, és rettentő problematikus ezeket olyan törvényszerűségek raszterébe kényszeríteni, mint amelyekkel például a newtoni mechanika dolgozik – éppen ezért az egyik legfontosabb problémájuk, világosan látva az egyébként irigyelt természettudományos módszerek alkalmazhatatlanságát a „szellemtudományokban”, hogy kidolgozzák ez utóbbi saját módszertanát. Spengler nem csinál nagy ügyet abból, hogy az a mód, ahogyan ő birtokába kerül a helyes analógiáknak, meglehetősen kinyilatkoztatásszerű; ő úgy nevezi: „intuíció”, „művészet”. Ennek a spengleri művészetnek csak néhány markáns vonását emelném ki. Az egyik, hogy nem tud (1 db) „világtörténelemről”, csak különböző világok történelméről. Aztán, hogy ezekre az egyes történelmekre meghökkentő következetességgel alkalmazza az organizmus metaforát. A kultúrkörök élete olyan, mint az élőlényeké. Megszületnek, virágzanak, elhullnak, „fenséges céltalanságban”. A jóslás pedig a következő módon lehetséges: mivel az egyes kultúrkörök ugyanazt az organikus fejlődési ívet írják le, csak meg kell találnunk – intuitíve – az analógiás pontokat és megfeleléseket a miénk és a többi, már lefutott között, és máris tudjuk, hol tartunk, és mi vár ránk. Imigyen jön rá Spengler, hogy Nyugaton éppen alkonyodik. Még kétszáz évet ad az euro-amerikai civilizációnak. A technika, a nagyvárosok, a tömegkultúra, a sport, a demokrácia, a racionalizmus, a humanizmus, a békevágy, az emberi jogok mind a pusztulás hírnökei. És súlyos idők jönnek: egy röpke cezarisztikus korszak, aztán elsöpör bennünket valamely friss, barbár erő.

A mai olvasó számára ez az egyik legérdekesebb, Spenglernek a Nyugat végnapjairól szóló jóslatainak letesztelése – végtére is a megírás óta sok minden történt. Érintőleg lássunk néhányat. 1. Az új tömegmédia egyre növekvő hatalmára vonatkozó elemzések jók. 2. Az emberek „eltömegesedése”. Védhető. Támadható. Eszünkbe juthat a kommersz kultúra világméretű diadalmenete, de eszünkbe juthat az is, hogy a különböző „másságoknak” sosem voltak ennyire legitim érvényesülési lehetőségei. 3. A „cezarizmus” eljövetele. Védhető. Támadható. Eszünkbe juthatnak a huszadik század nagy totális diktatúrái, de eszünkbe juthat az is, hogy ezek megbuktak, és legalábbis jelentősnek mondhatók azok az erők, amelyek képesek megakadályozni, hogy újabbak támadjanak. 4. A „materializmus” totálissá válása. Védhető. Támadható. Eszünkbe juthat a hagyományos vallásos világképek folyamatos meggyengülése és a természettudományok mindent átható szemléletformáló ereje a mai Nyugaton, de eszünkbe juthat az is, hogy az új „metafizikák” térhódítása is roppant méreteket ölt, műveltségszinttől függetlenül: a kismillió új, kisebb-nagyobb szekta „vallási reneszánsza”, régi és új misztikák, ezoterikák, fehér és fekete mágiák, asztrológia, szellemidézés, lélekvándorlás, bioenergetika, telepátia, telekinézis, talpmasszázs, reflexológia, a New Age bejárhatatlan birodalma, satanizmus, ufológia, Erich von Daniken, Uri Geller és ukrán kézrátevők. 5. Igen problematikus „az erőpolitika győzelme a pénz fölött”. Eszünkbe juthat Irak, Szerbia, Észak-Korea. De ezek inkább kivételek, mintha inkább az ellenkezője lenne a tendencia: ott az erő, ahol a pénz. Igaz, Spengler ezt 2200 utánra teszi, van még idő. Ugyanígy 6. „az ősemberi állapotok lassú beszivárgására” a civilizációba, melyet végül elpusztít az új, az erős barbárság. Erről eszünkbe juthat például, hogy a fél holland labdarúgó-válogatott feketékből áll, sőt itt van Nigéria, amely immáron a világ egyik legerősebb csapata, Anglia viszont, a sport őshazája, a fehér, túlcivilizált, beteg Anglia az utolsó harminc évben mindössze kétszer jutott el a vébére, egyszer a rendező jogán. Ennek az érvelésnek azonban vannak szépséghibái. Lehetséges, hogy Yekini, Siasia és tsai „most jöttek le a fáról” (Gulyás szpíker), mindazonáltal olyan finomságokat tudnak zsigerből, amik mellett a derék északi rasszok egyszerű gépiessége leginkább a „barbár” jelzőt juttatja eszünkbe. (Irodalom: Kleist: A marionettszínházról)

Ne mondjuk azt, hogy: no de félre a tréfával. Spengler történetfilozófiai koncepcióját ugyanis leginkább tréfaként érdemes olvasni.

A mű viszont ettől függetlenül jó és élvezetes.

A spengleri történetfilozófia legnevezetesebb vonatkozása – a morfológiai kotta: az egyes kultúrák párhuzamai, szükségszerű, hasonló sorsa – alighanem a legkevésbé érdekes az egész műben. Pontosabban rövid távon jó szórakozás, Spengler még táblázatba is foglalja nekünk az egyidejűségeket, lehet tesztelgetni az analógiákat. De nem érdemes nagyon belemenni. Végeérhetetlen vitában lehetne érveket mondani mellette és ellene – inkább persze ellene, és ezt számtalan kritikus meg is tette már: aki ehhez a műhöz hozzányúl, általában nagyon elveri rajta a port. De mindez nem érinti a mű fő erényeit, például néhány, a Nyugat alkonyáról szóló, vitathatósága ellenére is érzékeny elemzést és olykor valóban pontos jóslatot. Ezeket azonban Spenglernek – hiába játssza is el – nem önnön találmánya, az univerzális morfológia adja a kezébe, nem a többi kultúra végkorszakainak elemzéséből és ezek általános, közös jegyeinek a „fausti” kultúrára történő extrapolációjából következnek. A mű másik erénye, hogy olvasmányos. Hogy egyszerűen csak mesél, a nagy német historikusok hagyományához méltó ismeretanyaggal. Mesél, és közben markáns állásfoglalások, provokatív megítélések, erőteljes értékelések körvonalazzák Spengler – és a korszak – attitűdjét, érzületét, filozófiáját. Mindezekben Spengler általában nem abszolút eredeti, viszont a közhelyességtől még távolabb áll. Ez az erénye még egyértelműbben független az – egyébként eredeti – morfológiai kottától. A mű húszas évekbeli meghökkentő népszerűsége is ennek az erénynek köszönhető. Az azonban, hogy később háttérbe szorul, illetve hogy sok jelentős figura igen ellenségesen viszonyul hozzá, már megint csak az eredeti tézisnek tulajdonítható. (Csak néhányat említsünk, találomra. Benedetto Croce – rosszallólag – „megdöbbentő konstrukciónak” nevezi. Sloterdijk A cinikus ész kritikájában – megvetőleg – „politikai botanikának”; s szerinte kárhozatos példája egy gondolkodásmódnak és nyelvezetnek: van egyfajta „patografikus szótára a kultúrkritikának, amiként egy hipokrita tónusa mindazon, túlságosan is magabiztos történetfilozófiáknak, amelyek simán dekadenciáról és rothadásról beszélnek, amint reflexívebbek, érzékenyebbek, töredékesebbek és problémacentrikusabbak lesznek az individuumok egy kultúrában.” Robert Musil pamfletben cikizi a művet: „Első ízben itt fogant meg a gondolat arról, hogy a lepidopterák faunájának, illetve a kínai kultúrának nagy korszaka korábban soha nem sejtett módon egybecseng. Az pedig, hogy a lepkének van szárnya, a kínainak pedig nincs, felszíni jelenség csupán.” Thomas Mann egy levelében „megvetendő Nietzsche-parodistának” titulálja Spenglert. Ernst Troeltsch, a nagy német történész szerint Spengler műve tulajdonképpen felszólítás a barbarizmushoz való visszatérésre, a racionalitás és a tudomány eredményeinek feladása, s mint ilyen, „aktív hozzájárulás a Nyugat alkonyához”. A teológus Rudolf Bultmann szerint „Spengler elmélete kedvéért erőszakos konstrukciókat hoz létre”. Hogy az igazi ellenségektől, Lukács Györgytől vagy Karl Poppertől már ne is idézzünk.)

A furcsa az, hogy A Nyugat alkonya számomra legvitathatatlanabbul téves tézise egyúttal a legelgondolkodtatóbb. Nem tudom, mennyire lehetett látni akkor vagy mennyire nem, de ma pontosan lehet, hogy a nyugati civilizáció radikálisan új és sohasemvolt. Most úgy tűnik, szándékával éppen ellentétesen termékeny Spengler erőszakos hasonlatrendszere: kiviláglik, hogy mennyire félelmetesen más ez, mennyire elrugaszkodtunk a többi földi „növénytől”. Konkrétabban: Spengler nem veszi igazán tekintetbe, hogy a nyugatihoz viszonyítva az összes eddigi kultúra kicsiny és lokális kultúra volt. (Illetve amennyiben nem, annyiban cáfolják Spenglernek az egyes kultúrák monadikus, önmagába zárt jellegét hangsúlyozó felfogását. Gondoljunk csak a hellenisztikus korszak nagymérvű és bonyolult egymásra hatásaira. De éppúgy nonszensz az antik kultúrát a faustitól elszigeteltként látni.) Az már A Nyugat alkonya megírása idején is látszott, hogy ez a kultúra számos olyan, mégpedig lényegi sajátosságot mutat, amely ellenáll minden összevetési kísérletnek. Például a már említett expanziós méretek tekintetében. Hol van az egyiptomi, a kínai, a muzulmán, a római imperializmus a faustihoz képest, amely magában foglalja egész Európát, Észak-Amerikát, különböző mértékben Dél- és Közép-Amerikát, Dél-Afrikát, Ausztráliát, Ázsia jelentős részeit, Hawaiit és Tahitit? Hol van az összes eddigi kultúrkör a nyugatihoz képest a természeti környezetbe való durva és visszafordíthatatlan beavatkozás mértékét tekintve? Hogyan lehetne összevetni a nyugati civilizáció technikai fejlettségét és ezek következményrendszereit bármely más történelmi képződmény „alkonyával”? Hogyan lehetne egy lapon emlegetni a „Gutenberg-galaxist” bármely más kultúra írásbeliségével? És vajon mi felelhet meg a többi civilizációban a mi világháborúnknak?

De végül is nem túl érdekes kérdés, lehetett-e legalább sejteni, hogy mi minden történik a mű megírása után. Spengler téridőpontjából még nem látszik a neutronbomba-gombafelhő, az ózonlyuk, az évszázadok múlva lebomló és egyre magasodó szeméthegyek, az Antarktiszról a globális felmelegedés következtében levált irdatlan jégtömb és a többi, de innen se nagyon: túl közel vannak. A jövőbe, Spengler a tanúnk, igen nehéz előremenni. Ezért is érdemes visszakalandozni Spengler téridőpontjába, hátha onnan nagyobb a rálátás.

• Szemle