t-a [Solt Ottilia]

Nyomtatóbarát változat

A GDP csökkenése

1989–93 között a Kopint-Datorg becslése szerint a magyar bruttó nemzeti termék volumene 21–23%-kal csökkent. De ez a visszaesés az ún. átmeneti gazdaságok mindegyikére kiterjedt (Lengyelországban 1992-től kismértékű növekedést regisztráltak). Kornai János ezt „transzformációs visszaesés”-nek nevezte. Jeffrey Sachs 1990-ben nem várt számottevő visszaesést a stabilizáló rendszabályok, a liberalizálás bevezetése és a széles körű privatizáció elindítása után. Sőt, úgy gondolta, hogy rövid zavarokat követően meg kell indulnia a növekedésnek. Az adatokkal szembesülve Sachs és a többi optimista egyrészt a szocialista országok statisztikáinak megbízhatatlanságát emlegette, másrészt feltételezték, hogy csak rövid visszaesésről van szó. Mások elkerülhetetlen lépésekről írtak: a GDP-nek 10–30%-kal csökkennie kell ahhoz, hogy a volt szocialista országok gazdasága „normálissá” váljék, és megfeleljen a tőkés szabványoknak.

A hazai gazdaságpolitika 1990-től arra a széles körben elfogadott, a kormányprogramban is kifejeződő feltevésre alapozódott, hogy a gazdasági átmenet kezdetén nem lehet ugyan elkerülni a belső piac szűkülését, de ha elég gyorsan liberalizáljuk a külkereskedelmet, akkor a külső piacok föl fogják szívni a vállalatok termelésének megfelelő hányadát, a termelés nem esik vissza, és a munkanélküliség nem nő aggasztó mértékben. A magyar vállalatok egyébként már 1987-től igyekeztek erőteljesen növelni a nyugati exportjukat, az export deregulációjával párhuzamosan pedig a kisebb vállalatok és a kisvállalkozások is szinte egytől egyig próbáltak exportálni is. A KGST megszűnése és a kelet-európai piacok összeomlása után az úgynevezett piacváltás a vártnál sokkal gyorsabb és sikeresebb volt. Időközben azonban a gazdaság más részeinek stagnálása és az infláció (stagfláció) általános recesszióba csapott át. Mivel a külkereskedelem nem követte azonnal ezt a tendenciát, sőt az export 1992-ben még mindig némi növekedést mutatott, a gazdaságpolitika fő irányzata továbbra is abból a feltevésből indult ki, hogy a puszta értékesítési kényszer elegendő lesz a recesszió megállításához. Ehhez társult 1990-től a forint felértékelése, így az exportőr reálértékben kevesebb jövedelemhez juthatott, mint korábban. Csakhogy – a szerző szerint – gazdaságstratégiai célt nem lehet a puszta kényszerre bízni, különösen nem olyan kényszerre, amelynek mértékét, adagolását a gazdaságpolitikus nem tudja, sőt nem is akarja befolyásolni.

A belföldi fogyasztás egy lefelé tartó trend körül ingadozik, az import viszont nő, és a hazai piacon értékesülő termelés helyébe lép. Ez még kiegyensúlyozott mérleg esetén is a gazdasági növekedés ellen ható tényező. Rendkívüli importtöbblet esetében azonban strukturális zavart és újabb súlyos visszaesést okozhat.

Hitelképességi programok

Eléggé ködös tehát az úgynevezett világpiachoz való alkalmazkodás útja. A fejlődő vagy átalakuló országok számára az alkalmazkodás céljára nyújtott fejlesztési kölcsönökből végzett beruházások rendre nem térülnek meg. Ugyanakkor az illeszkedés elmulasztása eladósodással és inflációval jár. A kormányok ilyenkor a Nemzetközi Valutaalaphoz fordulnak. Az IMF maga nem nagy hitelező, fő szerepe inkább az, hogy az adós országokat hitelképessé tegye. Ehhez az adós ország kormányának a gazdaság egészére kiterjedő makrogazdasági program teljesítését kell elvállalnia mintegy illeszkedési aktusként. Csakhogy az IMF-programok teljesítése közben az adott átmeneti gazdaságokban eddig minden esetben recesszió alakult ki. A szakértők erről is kétféle álláspontot alakítanak ki. Az egyik röviden úgy foglalható össze, hogy ezek a gazdaságok még arra sem jók, hogy egy kitűnő program hatásosan működjék bennük. A második álláspont szerint az átmenet programjai rosszak, de legalábbis hozzájárulhatnak az átmeneti gazdaságok recessziójához, sőt tartós hanyatlásukhoz.

Az átmenet programjai három fő részből állnak. 1. Pénzügyi stabilizáció, liberalizálás (az árak felszabadítása). 2. Privatizáció. 3. Szerkezeti átalakítás. A 80-as években Latin-Amerikában alkalmazott „szabványos” stabilizációs csomag hitelrestrikcióból (hitelplafon és kamatemelés), a költségvetési hiány lényeges csökkentéséből (a kiadások korlátozása, az állami szektor által felvett kölcsönök korlátozása, a közszolgáltatások dotációinak megszüntetése), a hazai valuta leértékeléséből az export ösztönzése és a fizetési mérleg egyensúlyba hozatala végett, kereskedelemliberalizálásból, a hazai valuta árfolyamának, vagy a reálbéreknek, vagy a belföldi hitelállománynak, vagy a forgalomban lévő pénzmennyiségnek a rögzítéséből állt. Ezt a szabványcsomagot ajánlja az IMF minden olyan kormánynak, amely a nemzetközi fizetési mérleg felborulásával vagy inflációval viaskodik, továbbá a volt szocialista országoknak az átmenet időszakára – függetlenül attól, hogy a kezdeti időpontban milyen volt a gazdaságuk külső és belső egyensúlyállapota. Így vélik csökkenteni az árak felszabadítása révén előálló inflációs nyomást és az importkeresletet, valamint fegyelmező hatást remélnek a vállalatok, a kormány és a lakosság költekezési hajlamaival és a bérkövetelésekkel szemben. Az érvrendszer azonban feltűnő homályban hagy két kérdést. Mivel magyarázható a gazdasági visszaesés akkor, ha a fent ismertetett programot ilyen preventív céllal vezetik be? Továbbá meddig kell tartania a restrikciónak? Eddig a fejlődő országokban az egyensúlyi helyzet javulásakor a kormány vagy a központi bank enyhített a gazdaságpolitikai szigoron, ám rögtön újra beállt az egyensúlyvesztés, s kezdődhetett a még keményebb intézkedéseket tartalmazó újabb stabilizáció.

A szabványos stabilizációs csomag és a gazdasági átmenet együttese „furcsa pár” (Csaba László). A kétféle politika hatása egymásnak ellentmondó, s könnyen lehet, hogy kiegyenlítődésük a gazdasági tevékenységnek egy alacsonyabb szintjén következik be. Az átmenet kezdetén a stabilizációs csomag a forgóeszközhiteleknek a várható áremelkedésnél kisebb növekedését írta elő, és nagy adókkal terhelte a vállalati nyereséget. A korábban felvett rossz megtérülésű vállalati hitelek adósságszolgálata nem engedte meg, hogy a vállalatok hitellel finanszírozzák akár a legjobb kilátású üzleteiket is. A nyereséges vállalatok is gyakran likviditászavarba kerültek. Kiárusították a készleteiket, de ez nem volt elég, elkerülhetetlenül csökkenteniük kellett a termelésüket is.

A volt szocialista országok egy részében a kormányok eladósodása még külön is oka a visszaesésnek és a válság elhúzódásának. A stabilizációs feltételek azonban nem engedik előállítani azokat az erőforrásokat, amelyek a szerkezeti változásokhoz, a külső és belső egyensúly eléréséhez szükségesek volnának.

Gazdaságpolitika az átmenet időszakában

Elég paradox helyzet, hogy amikor egy gazdasági berendezkedés teljes megváltoztatásáról van szó, akkor a gazdaságpolitikusok már az első stádiumban a lehetséges eszközöknek csak egy roppant szűk együttesét, az ún. makrogazdaság-politikát hajlandók alkalmazni: a pénzpolitikát és a költségvetési politikát. Holott ezeknek a hatása voltaképp kiszámíthatatlan. Az átmenet programjai nemcsak a liberalizálást és a deregulációt kívánták jogszabályokkal megoldani, hanem jórészt az új intézmények megteremtését is. Az új berendezkedés meghirdetett célja ez volt: „átmenet a piacgazdaságba”. Ha piacon csak a pénzügyi intézményeket értjük (bank, befektetési alap, biztosítótársaság, tőzsde), akkor ott, ahol az árupiacok nem eléggé kiépítettek, a modern piacgazdaságra való áttérés idején az árupiacok könnyen leépülnek, a kapcsolatok szétszakadoznak. A volt szocialista országok gazdálkodói mind ebbe a helyzetbe kerültek. Az átmenet programjai mégsem tartalmazták sehol sem a piacépítés teendőit. A kormányok természetesen megtehették volna, hogy megpróbálják pótolni ezt a hiányt, de nem tették.

A magyar gazdaság nem volt teljesen piactalan 1989-ben. Az 1968-as reform létrehozott működőképes, bár torz és hézagos piacokat, mivel azt a reformot még előkészítették. A ’89–90-es liberalizálás és dereguláció előtt azonban nem volt ilyenfajta előkészítés, az iparvállalatok, amelyeknek sem pénzük, sem elégséges ismeretük nem volt az újfajta értékesítési szervezetek és ügynökhálózatok létrehozásához, sorozatban szorultak ki a belső piacról. A Magyarországra exportáló külföldi cégek hazai ügynökségeiken keresztül sokkal könnyebben elérték a magyar kereskedőket, mint a magyar termelők; vagy akár a kereskedők a magyar termelőket. Teljesen egészségtelen piaci viszonyokra mutat, hogy a termelői árak növekedése több éven át több mint 10 százalékponttal maradt el a fogyasztói árak mögött, sőt helyenként negatívvá vált a gyorsuló infláció közepette.

Az árupiacok építését teljesen elhanyagolta, de a kétségtelenül hiányzó pénz- és tőkepiaci intézményeket az állam teremtette meg. Valószínű, hogy a pénzfolyamatok elszakadása a reálfolyamatoktól, a kétféle piac teljes különválása 1991-re, az állam ilyen gazdaságpolitikai magatartásának számlájára írható.

A tőke és a magyar gazdaság

Azonos terjedelmű gazdasági tevékenységhez a szocialista típusú tervgazdaságnak sokkal kisebb a tőkeigénye, mint a kapitalista gazdaságé.

A sztálinista közgazdaságtan egyik alaptétele volt, hogy a vállalatoknak minimális vagy semmi saját forgótőkéjük sem lehet. A forgóeszközöket a tervteljesítés függvényében utalja ki nekik az egyetlen bank. Az 1968-as reform során a magyar vállalatok kaptak némi forgóalapot, de a külkereskedelmi vállalatok, az ún. TEK-ek, a mezőgazdasági felvásárlók és a közművek azonban nem vagy alig. Az állam a hitelforrások és a vállalati jövedelmek minél nagyobb részét igyekezett dologi beruházásokra átcsoportosítani, de közben az állami nagyberuházásoknál szinte soha nem biztosították időben a szükséges forgótőke fedezetét. A forgótőkehiány végigkísérte az 1968–1989-ig tartó jó két évtizedet, s ez önmagában is elég okot adott a magyar vállalatok külső piaci versenyképtelenségéhez.

Az, amit restrikciós időszaknak nevezünk, 1980–81-ben kezdődött. A fő módszerek akkor még a központi tervezés, importkorlátozás, bérszabályozás stb. Az állami tőkejuttatások fokozott mértékben hitellé változtak. A monetáris restrikció időszakát 1986-tól, az újonnan alapított kereskedelmi bankok megszervezésétől számítjuk. Négy – később az OTP-vel öt – nagy kereskedelmi bankot alapított az állam, holott Magyarországon akkor összesen nem volt annyi szabad tőke, amennyi ehhez kellett volna. Az új bankok alaptőkéjének egy részét eleve a vállalatoktól vonták el. A Nemzeti Bank szétosztotta a vállalati hiteleket az új kereskedelmi bankok között, holott e hitelek nagy része nem is volt valóságos hitel, hanem az állam befektetése a saját tulajdonában álló vállalatba. (E befektetéseit annak idején az állam pénzkibocsátással és külföldi hitelből fedezte.)

Ettől kezdve a rövid lejáratú hitelezés reálértéke csökkent. A rövid lejáratú hitelek nagyobb része tulajdonképpen a vállalatoknak juttatott forgótőkének a bank kezelésében álló hányada volt. Mindemellett a kétszintű bankrendszer eléggé költségesnek bizonyult. A kamatrés például jóval nagyobb lett, mint korábban.

1989–90-től a gazdasági tevékenységek liberalizálása, a termelői és fogyasztói dotációk megszűnése úgy növelte az inflációt, hogy közben a pénz forgási sebessége nem nőtt. Ugyanakkora mennyiségű áru és szolgáltatás pénzigénye tehát nagyobb lett. A monetáris válasz: hitelszűkítés. A kereskedelmi bankok részben a jegybank közreműködésével megszüntették számos vállalatcsoport folyó tevékenységének s főleg exportjának finanszírozását. Nem kerestek hosszú lejáratú üzleteket sem. Ily módon a kereskedelmi bankok kapcsolata a reálgazdasággal minimálisra zsugorodott. A kereskedelmi bankok legfőbb ügyfelévé ugyanis a költségvetés lett. A gazdaság monetizálása iránt kifejeződő politikai igény ugyanis jogszabályi úton utolérte a költségvetést is. A növekvő deficitet a költségvetés a pénzpiacról köteles fedezni. A pénzpiac Magyarországon néhány bankot jelentett, amelyek ebből 1993-ig elégséges nyereségre tettek szert, és szép osztalékot fizettek a költségvetésnek. Csakhogy időközben maga a bankrendszer is megrendült, az állam, amely annak idején államadósságból tőkét juttatott az időközben visszafizetésre képtelen vállalatoknak, 1992-ben hitelkonszolidáció címén bankjainak értékpapírt adott, cserébe a bukott hitelekért. Az 1993 végén kényszerűségből elhatározott bank- és adóskonszolidáció a bankok tőkéjévé – és újabb államadóssággá – változtatja ezt a fiktív pénzt, a soha ki nem bocsátott hitelek ellenértékét, melyek a pénzügyi automatizmusok folytán egy-két év alatt két-háromszorosukra nőhettek. A bankok feltőkésítése, amelynek a kifizetése most már az állampolgárokra hárul, tekinthető úgy, mint a szocialista rendszer relatív tőkemegtakarításának utólagos pótlása, de úgy is, mint látványos presztízsberuházás. Terhei ismertek, megtérülésük kétséges.

Megállítható-e a visszaesés?

Mind az export, mind a termelés növekedésének feltétele az árupiacok építése és kiteljesítése volna, ez azonban másik program, mint amit a volt szocialista országok eddig választottak. A kétféle program összeegyeztetésének számos akadálya lehetett, de Magyarországon az árupiac viszonylagos fejlettsége folytán könnyebben ment volna, mint másutt.

• Szemle