Havel na Hrad

Van Csehországnak egy olyan közéleti személyisége, akinek magatartása, az a mód, ahogyan az élete során változó szerepeket betölti – konszenzusteremtő erő. Akinek politikai-filozófiai jellegű esszéi az európai civilizáció, a nyugati liberális demokrácia alapértékeinek gyakorlati érvényességét erősítik meg.

Évek óta részt veszek a Színházművészeti Főiskola többlépcsős felvételi vizsgáin. A felvételiztető számára a legelső szakasz a leghálátlanabb. Amikor jön az áradat, a színészi pályára vágyakozók özöne. Hát erre a „piszkos” munkára szoktak engem meghívni. Ide felelősségtudat kell és szeretet, a legfontosabb pedig: jó szem és nagy figyelem. A harmadik fordulóban aztán, amikor már csak ötven-száz jelölt marad a húsz helyre, az a munka már könnyebb is, tisztább is.

Mit vár az a már sokat emlegetett „közember” a jövő tavasszal esedékes országgyűlési választásoktól? Elnézést kérünk az olvasótól, hogy sorozatunk befejező írását egy mindenki által jól ismert és unalomig ismételgetett igazsággal kezdjük, de a triviálisan igaznál aligha van jobb fogódzópont.

Ha a XXI. század klasszika-filológusa az 1990-es évek Magyarországának írott forrásait tanulmányozza, bizonyára meglepődve fogja tapasztalni, hogy politikusok és zsurnaliszták, ex-öttusázók és jogtudorok egyaránt előszeretettel alkalmaztak különböző valláselméleti, vallástörténeti és teológiai fogalmakat érveik alátámasztására vagy megvilágítására.

A baloldal világméretű előretörése Washingtontól és Ottawától Athénig és Varsóig, Rómától Potsdamig a legkülönbözőbb tényezőknek köszönhető, de annyi bizonyos, hogy a hetvenes–nyolcvanas évek újkonzervatív (hazai szóhasználattal liberális-konzervatív: e sorok írójának politikai álláspontja) forradalma véget ért.

Amíg nem izmosodik meg a modern konzervativizmus, amely képes a demokratikus konszenzust szétfeszítő szélsőjobboldali eszméket domesztikálni, kanalizálni vagy – ha kell – elszigetelni, addig a demokrácia sebezhető marad Magyarországon.

Mielőtt e kihívás teremtette helyzet feltérképezésébe bocsátkoznánk, foglaljuk össze még egyszer, hogy tulajdonképpen mit is vádol a közhangulat nagy-nagy keserűsége? Csak az életviszonyok romlását, a növekvő létbizonytalanságot, az alvilág elszabadulását? Vagy a közügyek intézésének módját is? Mindkét előző írásunkban arra hívtuk fel a figyelmet, hogy a köztársaság működését és intézményeit az egyszerű polgár alig érzi inkább sajátjának, mint a kommunista államot, s hogy az általános csalódásban ennek a hatása is ott van.

Egy előző írásunk, amelyben azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy „baj van-e” az országgal meg a demokráciával, arra a következtetésre jutott, hogy nagy tömegeiben a magyar társadalom nincsen kibékülve az 1989 óta kialakult viszonyokkal, s hogy a demokratikus intézményrendszert nem érzi eléggé a sajátjának.

Baj van az országgal, baj van a demokráciával… Alig van ma a magyar közéletben olyan felelős tényező – vagy egyszerű kommentátor –, aki ne osztaná, s ha alkalma nyílik, ki ne mondaná ezt a vélekedést. A kifejezésül választott szavak persze nem mindig ugyanazok. Van, aki „ország” helyett társadalmat vagy piacgazdaságot, van, aki népet vagy nemzetet mond. A „demokrácia” szinonimájaként szó esik rendszerről, posztkommunizmusról, új politikai elitről vagy annak legitimitásáról stb.

A vendée-i sajnálatos események értékelése körüli több évtizedes vita mára nyugvópontra jutott. Ellenforradalom vagy népfelkelés? – a kérdés ilyen formában már fel sem merül.