Schöpflin György

Nyomtatóbarát változat

A kommunizmus megbukott, a demokrácia alapjai megteremtődtek, s Közép- és Kelet-Európa országai elindulhattak a maguk választotta úton – summázzák olykor megejtő egyszerűséggel a térség tavalyi eseményeit. Aztán az év közepe felé az idillt elhomályosította a posztkommunista rendszer kemény valósága. Hiába számítottak sokáig a Nyugat együttérző támogatására, hiteleire, technológiájára is, a nemzetközi válságok sora a háttérbe szorította Közép- és Kelet-Európát: az Öböl-válság teljesen lekötötte a Nyugat figyelmét; Nyugat-Németország mindenekelőtt Kelet-Németország újjáépítésével törődik; ráadásul a Szovjetunió is összeomlott mint gazdasági partner, s az országban az év végére csaknem teljes diktatúra bontakozott ki. Közép- és Kelet-Európa védtelen maradt, a jövő reménytelennek látszik.

Persze igazságtalanság lenne alábecsülni azt az óriási haladást, amelyet ezek az országok a hatékonyabb és nyitottabb politikai rendszer felé tettek. A legfontosabb változás az, hogy a kommunizmus mint legitimációs ideológia tökéletesen eltűnt, és a demokrácia lett az egyetlen alternatíva. A demokráciát a társadalom jelentős része olyan, valóban nyitott rendszerként értelmezi, ahol az egyének és csoportok szabadon vehetnek részt az érdekek politikai versenyében. Elfogadják, hogy a jogállamiság, az alkotmányos kormány, az érdekképviselet, a hatalom szétválasztása jelenti a természetes, normális rendet. Közép- és Kelet-Európában választásokat tartottak, tömegbázissal rendelkező politikai pártok alakultak, elismerték a piacgazdaságra való átállás szükségszerűségét. Bármilyen komor is jelenleg a helyzet, hangsúlyoznunk kell, hogy Közép- és Kelet-Európának még soha nem volt jobb lehetősége arra, hogy létrehozza a demokráciát.

A folyamat negatív aspektusait mind a vezetők, mind a vezetettek alaposan alábecsülték. Lehet, hogy ez tulajdonképpen nem is baj: ha egy évvel ezelőtt „objektíven” néztük volna a jövőt, lehet, hogy nem is akartunk volna véget vetni a kommunizmusnak. A demokrácia megteremtésének objektív megközelítését azonban most már nem halogathatjuk, még akkor sem, ha az objektivitás ezúttal kemény kritikát jelent, amelyet némelyek kétségkívül túlzott pesszimizmusnak fognak minősíteni.

Mindenekelőtt azt kell belátnunk, hogy a kommunizmustól örökölt társadalmaknak van néhány olyan jellemzője, amelyek különösen megnehezítik a demokrácia megteremtését. A posztkommunizmus nagyban különbözik a spanyolországi, portugáliai vagy görögországi helyzettől, ahol a jobboldali diktatúra soha nem vitt végbe olyanfajta pusztítást, mint a kommunizmus. A civil társadalom az előbb említett országokban megmaradt, sőt bizonyos mértékig virágzott is, aminek eredményeképpen sokkal könnyebb volt demokráciát létrehozni, mint most Közép- és Kelet-Európában. A „civil társadalom” mindenekelőtt autonóm társadalmat és önkorlátozó államot jelent, vagyis olyan államot, amely elismeri, hogy a törvények rá ugyanannyira vonatkoznak, mint az állampolgárokra. Az állam tehát jogi-alkotmányos kereteken belül gyakorolhatja hatalmát, amit azonban a társadalomnak is el kell ismernie. Ebben az értelemben az önkorlátozás az egész politikai rendszerre vonatkozik.

Ám sajnálatos módon az önkorlátozásnak nincsenek erős gyökerei Közép- és Kelet-Európában. A kommunista rendszer nyíltan a totális hatalomra épült, a prekommunista rendszerekben az állam szintén olyan hatalomra tartott igényt, amelyet korlátlanul gyakorolhatott. Az állammal szemben azonban jogi, valamint politikai, gazdasági, társadalmi megkötéseknek kell érvényesülnie, hogy dinamikus egyensúlyban lévő rend teremtődjék meg.

A posztkommunista világ fő kérdése az, hogy kinek áll érdekében az ilyen rend megteremtése. Nyilvánvaló, hogy főként azoknak az értelmiségieknek, akik a kommunizmus megdöntésében és a demokrácia létrehozásában oly jelentős szerepet játszottak. Ám az értelmiség a kommunizmust olyan koalícióban döntötte meg, amely maradéktalanul csak abban értett egyet, hogy a demokráciának fel kell váltania a kommunizmust, de abban, hogy miféle legyen a demokrácia, milyen legyen az alkotmányos keret, milyen legyen a társadalmi autonómia szerepe, az egyéni választás hatásköre, a piac működése stb., már eltértek a vélemények. Most, egy év múltán, minden jel arra mutat, hogy a konszenzus szétesik, és hogy az értelmiség nézetei megoszlanak bizonyos kérdésekben (pl. a privatizáció mértéke és gyorsasága, a piac és állam aránya, a nemzeti identitás definíciója).

Mindez messzeható következményekkel járhat a demokratikus fejlődés egy másik szempontjából is. Az autonóm vállalkozó polgárság a demokrácia működésének conditio sine qua nonja, vállalkozó polgárság nélkül kevés a remény arra, hogy a kommunizmusban beszűkült társadalmi mobilitás lehetősége széles tömegek reális perspektívájává váljék. Mert csak a gazdasági mobilitás kínálhat olyan széles körű lehetőségeket, amelyek által a társadalom alacsonyabb státusú rétegei is magukévá tehetik a demokrácia értékeit. A klasszikus demokrácia elsősorban a vállalkozó polgárság számára jár előnyökkel, mert teret ad a gazdasági versenynek, és védi a magántulajdont.

Nemigen találunk más alternatívákat a sikeres integrációra sem. A politikai integráció egy formáját éppen a kommunizmus próbálta ki – sikertelenül. A rendszer által kínált politikai kompenzálás egész egyszerűen nem elégítette ki az embereket, ezért az 1960-as évektől kezdve a kommunisták rákényszerültek, hogy gazdasági kompenzációkat is adjanak; bukásukhoz éppen e gazdasági juttatások sikertelensége vezetett. Elképzelhetetlennek tartom, hogy a politikai integráció legyen a posztkommunista rendszer stratégiájának fő célpontja, a politikai kompenzációk (pl. a „nemzet” vagy a „vezér” mint szimbolikus mozgósító elv) csak részben és rövid távon ellensúlyozhatják a gazdasági ínséget, de amennyiben nem elégítik ki a társadalom anyagi elvárásait, ezek a kísérletek is csődbe jutnak.

A kérdés tehát az, hogy a politikai hatalmat gyakorló értelmiségiek belátják-e az erős vállalkozó polgárság szükségességét a posztkommunista Közép- és Kelet-Európában. A kilátások nem túl jók. Az értelmiségiek nem szívesen mondanak le pozícióikról harc nélkül, arról nem is beszélve, hogy az értelmiség hagyományos szerepe a vállalkozó polgárság kritikája. Első pillantásra tehát úgy tűnik, hogy az értelmiség nem lesz jó bába a polgárság születésénél.

Az elmúlt év eseményei is eme érvelést támasztják alá, ámbár hozzá kell tennünk, hogy a jelenlegi kelet-közép-európai helyzet még annyira képlékeny, hogy veszélyes bármit is határozottan jósolni. Lengyelországban Mazowiecki értelmiségi kormánya és a Lech Walesa-féle populizmus is ezen csapott össze: az értelmiség elveszítette ezt az ütközetet. Magyarország és Csehszlovákia kormánya csak rendkívül lassan hozott a vállalkozói réteg növekedését elősegítő intézkedéseket, és ebben közrejátszott az értelmiség egy részének a pénzcsinálással szemben érzett ellenszenve (ha nem gyűlölete), még ha ez az ellenszenv mélyen el is volt ásva, és a felszínen nem látszódott. A privatizáció előtt még hosszú út áll, amíg az új polgárság elkezd kialakulni.

A másik kulcskérdés az, hogy milyen munkásosztály maradt a kommunizmus eltűnése után a kelet-közép-európai országokban. Míg Nyugaton a munkásosztály többé-kevésbé sikeresen integrálódott a társadalomba, az államigazgatásba, a gazdaságba és a kultúrába, a kommunizmusban ennek nyoma sincs. Sőt, a kommunistáknak sikerült a munkásosztályt a maguk képére átformálni. Marx a munkásosztály elemzésekor a maga XIX. századi fogalmaiból indult ki, nem véletlen, hogy kelet-közép-európai követői 1948 után XIX. századi ipart hoztak létre, amely automatikusan XIX. századi munkásosztályt eredményezett.

Ez azt jelenti, hogy a munkásosztály mamutvállalatokban koncentrálódik, elavult technológiával dolgozik, és a manuális munkát többre tartja a tudáson alapuló tevékenységnél. Értékeik ezért szegényesek, türelmetlenek és elutasítóak az összetettebb értékrendszerekkel szemben. Valójában nem ellenzik az anyagi értékeket, sőt nyugati fogyasztói színvonalra vágynak.

Ennek a helyzetnek a hátulütője az, hogy egy ilyenfajta munkásosztály nem hajlik a kompromisszumokra, amit pedig a demokratikus politizálás megkövetel, ugyanakkor olyannyira védtelen, hogy demagóg manipuláció áldozatául eshet. Walesa vagy akár Tyminski sikerei jól mutatják a lengyel munkásosztály manipulálhatóságát. Hasonló Románia esete, ahol Iliescu júniusban a bányászokat használta fel, hogy ellenzékének tiltakozását elfojtsa. A magyarországi taxisblokád is elsodródhatott volna ebbe az irányba. Hogy mégsem így történt, az részben a magyar társadalom mérsékeltségének köszönhető, részben annak, hogy itt van a régió legkevésbé homogenizált munkásosztálya, részben pedig annak, hogy a kormány végül is belátta a részleges visszavonulás lehetséges pozitív hatását.

A kommunizmus visszaszorulásával Közép- és Kelet-Európa nemzeti identitásának és nacionalizmusának megoldatlan problémái szintén előtérbe kerültek. Ennek igazi veszélye abban rejlik, hogy a nacionalizmust a politikai mozgósítás eszközeként használják fel ott is, ahol egyébként nem lenne jelentősége.

A nacionalizmus a politika érzelmi dimenzióját veszi célba, de csak az identitás kérdésére ad választ; a hatalom újraelosztásáról nincs mondanivalója, holott leginkább épp e téren vetik be. A szerbek nem azért szegények, mert szerbek, hanem mert a gazdaságuk rossz állapotban van; gazdaságuk pedig azért van rossz állapotban, mert Milosevic leállíttatta a gazdaság modernizálására hivatott reformokat. Nagy a kísértés, hogy a nacionalizmussal éljenek, sőt visszaéljenek, ha kedvezőtlenek az állapotok.

Ám a demokratikus struktúrákban a mélyen gyökerező nemzetiségi problémákat is sikeresebben meg lehet oldani. Véleményem szerint ez fog történni a szlovákiai magyar kisebbség esetében, mert mindhárom fél – Magyarország, Szlovákia és Csehország – minden erejével a kérdés demokratikus megoldásáért küzd. Ezt az optimista véleményt támasztja alá az is, hogy a Szlovák Nemzeti Párt szinte semmilyen eredményt nem ért el a novemberi helyhatósági választásokon.

Még egy örökség maradt ránk a kommunista érából, amely egyre több akadályt állít a demokrácia útjába: ez pedig a közép- és kelet-európai társadalmak önképe. Ezek a társadalmak saját magukat az állammal szembenállónak képzelik el: az állam szerintük idegen, ellenséges test, amellyel szemben az egyénnek vajmi kevés esélye van akarata érvényesítésére. Valószínűleg ez a tehetetlenségi érzés okozta, hogy az egész régióban a választásokon aránylag kicsi volt a részvétel.

Ennek a mentalitásnak addig volt értelme, ameddig a társadalom élethalálharcot vívott a totalitárius kommunista rendszerrel, de egy nyílt rendszerben már káros. A demokrácia nem a társadalom és az állam konfliktusát jelenti, a hatalom gyakorlása ugyanis a legkülönbözőbb szinteken olyan interakciók sorozatában történik, amelyekben a különböző társadalmi csoportok és az állam képviselői vesznek részt. Az állam csak akkor avatkozik bele a társadalom életébe, ha egy-egy túlburjánzó társadalmi szervezet túlontúl nagy hatalmat akar magának kisajátítani. Akik az állam és társadalom viszonyát homogén módon értelmezik, a politikát is „minden vagy semmi” fogalmakban gondolják el, vagyis úgy vélik, hogy az egyik fél győzelme automatikusan a másik fél vereségét jelenti. Az állam és társadalom szigorúan vett dichotómiája csak kárára válhat a demokrácia működésének.

Nehéz bármilyen konklúziót is levonni. A demokrácia nagy nyereséggel zárta ezt az évet, de ez nem jelenti azt, hogy az új esztendő könnyű lesz. Ilyet persze senki sem ígért.

• Esszé