Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

1973 decemberében, egy zakopanei síkirándulás után hazafelé menet, a hosszú várakozást elkerülendő, egy kevéssé ismert, kis határállomásnál akartam átlépni a lengyel–csehszlovák határt. A pótkerék abroncsa mögé gyömöszöltem dugipénzemet, háromezer forintot, melyet abból a célból vittem magammal, hogy szükség esetén életre kelthessem dögledező Ladámat. Számításom bevált: nem kellett sorban állnom, az enyémen kívül nem is volt más autó a határon. Hetek óta nem járhatott ott senki, mert a határőrökben csak úgy lobogott a munkavágy. Átvizsgálták a kocsimat, kiszerelték az üléseket, a belső borítást, aztán alaposan megmotoztak. Amikor rám parancsoltak, hogy vegyem ki a pótkereket, láttam, hogy húszéves fiam halálsápadtan a vámhivatal falának támasztja hátát, és rágyújt egy cigarettára a téli napsütésben. Miközben kiemeltem a kereket, az abroncs mögül kirángattam a pénzt, és a könyökömmel egy kabátot kotortam rá. A határőrök leeresztették, majd kivették a belsőt, aztán újabb alapos vizsgálat után, melytől a korábban már átkutatott csomagtartót megkímélték, továbbengedtek. Ha megtalálták volna forintjaimat, legalább három évre elvesztem az útlevelemet, talán még pert is sóznak a nyakamba.

Aki nem élt diktatúrában, nem ismeri azt a szorongató érzést, amely minden kelet-európai polgárt elfogott minden határátkelőhelyen. Valamiért mindig bűnösnek éreztük magunkat: vagy tiltott pénz volt nálunk, vagy egy gyerekcipő, kisrádió, vagy, kéziratok, könyvek. Különben emigránsokkal találkoztunk, vagy isten tudja, kikkel, és most talán felelősségre vonnak. Esetleg rosszul mosolyogtunk a határőrre, vagy gyanúsan komolyak voltunk.

Egy ízben a bécsi vonaton megtalálták a kofferemben gépiratos darabjaimat. A hivatalos álláspont az volt, hogy a művészi alkotás nemzeti érték, csak a nemzeti bank engedélyével vihető külföldre. Természetesen csak a meg nem jelent műveket sorolták ebbe a kategóriába: amit betiltottak, azt rögvest nemzeti értéknek nyilvánították, olykor némi joggal. Én persze öntudatosan közöltem, hogy ezek a saját írásaim, mire az őrmester asszony útlevelemet ki se nyitva azt felelte, hogy „Tudjuk, Eörsi úr”, elárulva ezzel, hogy besúgás vagy telefonlehallgatás áldozata vagyok. Miközben leszállítottak a vonatról, megnyugvás költözött a szívembe: ez az én hazám, hiszen hol találok még egy olyan országot, ahol megismernek, és a nevemet is tudják az őrmesterek.

1983 és 1986 között Nyugat-Berlinben éltem, és itt határspecialistává képződtem át. A Fal szemléletesen érzékeltette a második világháború után létesített világrend abszurditását. Keleti oldalán az volt a vezérelv, hogy aki felcserélné a szabadság birodalmát a rabságéra, azt le kell lőni, Nyugaton pedig igen kiváló emberek hitették el magukkal, hogy a Fal a nácibűnök logikus, megérdemelt folyománya, kollektív bűntudatukat szemlélték benne, és ily módon lelkileg dúcolták alá. Én viszont úgy éreztem, hogy engem szel át, agyamat, érzéseimet vágja ketté. Miközben a kellemesebb oldalon időztem, addigi életem túloldalt rekedt, hiszen lényegileg ott kezdődött Magyarország is, a fal géppuskákkal védett túloldalán. A nyugati oldalról másnak tetszett a hazám. Már az első héten konstatáltam a televízió hírei után, hogy az időjárási térképen München, Prága, Bécs és Belgrád között nem szerepel Budapest. Magyar nézőpontból viszont Budapest a világ középpontjának látszott. Rákényszerültem, hogy összehasonlítsam egymással a két szemléletet, tehát azt, hogy – mint a hazánkban oly gyakran hangoztatott magyar–latin szólásmondás tartja – „Extra Hungariam non est vita”, azzal, hogy Magyarország alapjában véve nem is létezik.

Mivel a szóban forgó három év folyamán gyakran rándultam át Kelet-Berlinbe, és gyakran szeltem át Nyugat-Németországba menet az átkozott tranzitutakon az NDK-t, a minden alkalommal bekövetkező megrázkódtatások valósággal fizikai élményemmé tették Európa kettéosztottságát. „Wir bitten euch ausdrücklich, findet Das immerfort Vorkommende nicht natürlich!” (Nyomatékosan kérünk, ne tekintsétek természetesnek, ami folyvást megesik!) – idézgettem kétségbeesetten Brechtet a barátságtalan kérdések és pillantások kereszttüzében. Amikor ’86 egy szép nyári éjszakáján, éjféltájban banándobozokban tárolt négyszáz könyvemmel felbukkantam a magyar határon, a vámosok megdöbbenése jelezte, hogy eddigi eljárásuk természetessége már számukra sem teljesen természetes. Félreállítottak, hosszan tanakodtak – hiszen ilyesmi még nem fordult elő a praxisukban –, aztán rám parancsoltak, hogy készítsek címlistát – szerző, cím, kiadó – négy példányban. Hajnali háromkor – a nyolcból másfél banánosdobozt dolgoztam fel addig – odasúgták, hogy a továbbiakban csak az ellenséges könyveket lajstromozzam, aztán menjek isten hírével. Ekkor éltem át először, ott a határon, hogy egy korszak a végéhez közeledik.

A könyvek hivatalos megítélése mindenkor pontosan jelezte a vasfüggöny állapotát. Az ötvenes évek elején, amikor egyetemre jártam, a könyvtárak Platón vagy Kant műveit csak professzori különengedéllyel bocsátották a hallgatók rendelkezésére. Az idealista filozófusok ugyanis „objektíve”, „végső soron” a reakció erőit, és kiváltképpen az amerikai imperializmust segítették, és ezért csak kellő ideológiai páncélzatban voltak fogyaszthatók. A Kádár-rendszer, amikor a hatvanas évek közepe táján meg akarta nyerni a forradalom leverésétől és a gyilkos retorziótól még ájult értelmiséget, az emigráns és antikommunistának bélyegzett művek kivételével szinte minden fontos szépirodalmi alkotást hozzáférhetővé tett az olvasóközönség számára, még a többi posztsztálinista országban tilalmasnak számító modern klasszikusokat: Proustot, Kafkát, Joyce-t, Beckettet is. Lukács Györgynek azt a panaszát, hogy nálunk kizárólag a marxizmusnak nincs szabadsága, úgy kell értelmezni, hogy bizonyos politikai tabuk megsértésén kívül Kádárék kizárólag a szovjet típusú társadalmak történeti és osztályszempontú analízisét nem tűrték el. A vasfüggöny tehát abban az időben inkább vasháló volt, amelynek szemein keresztül ki-be fújkálhatott a szél, de azért mindenki érezte, hogy ezt is odafent feszítették ki, és hogy odafent bármikor helyettesíthetik sűrűbb fonadékúval, vagy ha úgy tetszik, akár a régi, áthatolhatatlan függönnyel is.

Amikor tavaly kilyukadt, majd csörömpölve darabokra tört a vasfüggöny, a kezdeti eufóriát a keleti oldalon hamar tanácstalanság, majd csüggedés váltotta fel. A könyvcsempészek helyébe a beszerzők léptek, például Budapest és Bécs közt oly sűrűn töltötték be autójukkal az utakat, mint kolbász héját a töltelék, megrakodva vámszempontból célszerűen szétszerelt villamosgépekkel és komputerekkel. A másik oldalról áramlottak befelé a sonka-, szalámi-, libamáj- és benzinfelvásárlók, kezdett kialakulni a seftelők Közös Piaca, a piti nyerészkedők Egységes Európája. Valamiféle népvándorlás is megindult: a keletnémetek után főként román állampolgárok jöttek, közülük is elsősorban a magyarok és a cigányok, akik még a többieknél is kevésbé érezhetik biztosítottnak a jövőjüket. A régóta szabad és a frissen felszabadult országok egyaránt megneszelték a veszélyt, és lezárták előlük a határaikat. A sorompókat mindinkább leeresztik az üzletelők legszegényebb tömegei: a lengyelek előtt is.

A vasfüggöny régebben nemcsak Európát, hanem a világot is kettéosztotta. Nyugaton az emberek jogát a szabad mozgásra, a szabad letelepedésre a legfőbb emberi jogok között tartották számon. Az Egyesült Államok ennek biztosításától teszi függővé még a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény megadását is. Amióta ezt a jogot a szovjet tömb országai nyugati segítséggel kivívták maguknak, a boldog kivándorlóktól itt is, ott is egyre inkább megvonják a bevándorlás lehetőségét. Még a politikai menedékjogot is a végletekig megnyirbálják, mégpedig nemcsak Kelet-Európa vonatkozásában, ami ma az esetek nagyobb részében védhető álláspont, hanem világviszonylatban is.

Kelet-Európa, mely demokráciát szeretne tanulni a Nyugattól, egyre kevésbé képes nem észrevenni az itteni demokráciák képmutató vonásait. Ezek nemcsak a bevándorlás témakörében mutatkoznak meg. A Budapest–Berlin repülőút költségei például egyik napról a másikra öt és félszeresére nőttek. A vasút is egyre megfizethetetlenebb. Konvertibilis valuta hiányában a forint-, leva-, lej- és koronatulajdonosoknak egyre szűkebb rétege teremtheti elő a benzinköltségeket. Az utazás tehát nemcsak szabaddá, hanem a tehetősebb rétegek privilégiumává is válik. Ami pedig a gazdasági demokráciát illeti: a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap, mely támogatja, pénzeli átállásunkat a piacgazdaságra, a magyar lakosság szemében lassan könyörtelenebb diktátornak tetszik, mint amilyen a Szovjetunió volt. Ezekről az intézményekről mindinkább lekopik a demokrataság hámrétege, és ami előbukkan – kicsinyes pénzféltés, rövid távú biztonsági szempontok –, az aligha válthat ki bizalmat.

Van tehát egy többé-kevésbé átjárható határokkal ékes Európánk, mégis jogos a kérdés: lehet-e erről a földrészről mint akármiféle közös valamiről beszélni? Tegyük fel, hogy Európa olyan kulturális képződmény, mely a görög-római és a judeo-keresztény hagyományokból táplálkozva a szabad piac és a demokratikus intézményrendszer alapján szervezi meg gazdasági, társadalmi és politikai életét. Másrészt államai a társadalmi és gazdasági fejlettség különféle fokain helyezkednek el, és integrálódásukat valódi és vélt érdekellentétek, spontán és mesterségesen szított indulatok gátolják. Milan Kundera ki akarja zárni Oroszországot Európából, mintha Puskin és Csehov kevésbé volnának európaiak, mint mondjuk ő. Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter, még külügyminisztersége előtt, a csehszlovák forradalom napjaiban azt latolgatta, hogy vajon jó-e nekünk, ha Csehszlovákia felszabadul, hiszen akkor egy országgal több kap majd nyugati segélyt, nekünk pedig talán kevesebb jut. Az ő Európa-képe – mint ezt azon melegében meg is írtam – sík mezőn nagy darab hús, mely felé hat éhes kutya fut versenyt különböző irányokból. A román nacionalisták uszítására magyarokat vernek, szemkinyomásig vagy akár halálra is Erdély városaiban. Magyar nacionalisták a Horthy-korszak szellemi kvintesszenciájának, az úgynevezett irredenta emlékműnek a helyreállítását tervezték Budapest egyik főterén. Ez a műalkotás annak idején a történelmi Magyarország restaurálásának álmát sugározta, és puszta létével, sőt tervezgetésével is engesztelhetetlen gyűlöletet gerjeszt a környező országokban. Más nacionalisták „magyar hivatásgondolat”-ról hablatyolnak, a magyar génekbe felszívódott – és a zsidó génekből teljes mértékben hiányzó – magyar történelmi tragédiák magyar lelki térképeken kirajzolódó magyar bánatáról. A szlovák nacionalisták a legszívesebben azonnal rehabilitálnák a náci Tisót, és átharapnák a cseh demokraták torkát. A délszláv és szovjet nemzetiségkonfliktusoknak puszta felsorolása is szétfeszítené ennek a cikknek a kereteit.

Öt perccel ezelőtt azt mondta a sarki hentes, hogy a Keleti pályaudvaron alvó román cigányok miatt nincs a magyar fiataloknak lakásuk.

A fontosabb magyarországi pártok mind azt hirdetik, hogy sürgősen fel kell zárkóznunk Európához. Úgy tesznek, mintha meg nem történtnek nyilváníthatnák az elmúlt negyvenöt évet, és ezt a felzárkózást 1945-ös lélekkel végezhetnék el. Ámde ilyen lélekkel csak egy ’45-ös Európához lehetne felzárkózni. A rossz tapasztalok is tapasztalatok, nem ugorhatók át. És a rosszból is fakad jó. Feltételezem, hogy az emberekben a szenvedések és csalódások ellenére olyan szociális érzékenységek és igények alakultak ki, amilyeneket az 1945 előtti magyar történelem nem fejleszthetett ki bennük. Például az a gondolat, hogy talán részesülhetnének a béren kívül másvalahogy is az általuk megtermelt gazdagságból, meggyőződésem szerint sok emberben gyökeret vert.

A kváziszocializmus tapasztalatai nem nemzetiek, hanem regionálisak. A szovjet tömb országai Nyugat-Európához egyenként jóval kisebb eséllyel csatlakozhatnak, mint együttesen. A pártállam békésen összeomlott, de klasszikus értelemben vett magánkapitalizmusról sem beszélhetünk. Ez az a világtörténelmileg új, közös helyzet, melynek közös megoldásokra, specifikus társadalmi és gazdasági struktúraváltozatok kialakítására kellene késztetnie. Ehelyett dúl a térségben a nyílt és rejtett marakodás. A megszokottan aljas erők nacionalista és rasszista irányban vezetik le a társadalmi feszültségeket. Ha ezeken nem sikerül úrrá lennünk, ha nem alakítunk ki fő vonalaiban közös regionális stratégiát, belevonva ebbe, mihelyt lehet, a Szovjetunió európai államait is, akkor hiába gördülünk át, fütyörészve és bántatlanul, műveket és kéziratokat nyíltan lobogtatva Európa összes határán, a közös Európa mégsem jön létre, sőt acsarkodó keleti fele szakadatlan fenyegetést és bizonytalanságot áraszt majd a jólét szupermarketállamai felé.

• Esszé