Skip to main content

Kultúrák harca?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Samuel P. Huntington professzor,


a Harvard Egyetem keretében működő John M. Olin Institute for Strategic Studies igazgatója. The Third Wave. Democratization in the Late Twentieth Century (A harmadik hullám. Demokratizálódás a XX. század végén) című könyvében (1991) rögtön a kommunizmus összeomlása után összegezi a poszttotalitárius rendszerek közötti, az eltérő civilizációs és történelmi adottságokból fakadó lényegi különbségeket. A Foreign Affairs 1993. nyári számában megjelent The Clash of Civilisations?


A hidegháború utáni világban a nemzetek közötti leglényegesebb különbségek nem ideológiai, politikai vagy gazdasági jellegűek, hanem kulturálisak. A világ jelenleg globális önazonossági válságot él, az ember végső kérdésekkel szembesül: kik is vagyunk voltaképp? És e kérdésekre most is csak tradicionális válaszok születnek; az önmeghatározás során nem az olyan, legtöbbet jelentő értékekre hivatkoznak, mint a származás, vallás, nyelv, történelem, szokások és intézmények, hanem kulturális közösségekkel azonosulnak: fajokkal, etnikai csoportokkal, vallásos közösségekkel, nemzetekkel és a legáltalánosabb szinten: civilizációkkal.

Továbbra is a nemzetállamok a világ főszereplői. Csakhogy ezek immár nem hidegháborús blokkok, hanem civilizációs típusok szerint különülnek el: „A XXI. század nemzetközi rendszere legalább hat vezető hatalomból áll majd: az Egyesült Államok, Európa, Kína, Japán, Oroszország és India, valamint középméretű és kisebb országok tömege” – írja legújabb könyvében Henry Kissinger. Az említett hat vezető hatalom közül öt alapvetően különböző kultúrához tartozik, és ráadásul vannak fontos iszlám államok, melyeknek stratégiai helyzete, óriási népessége és/vagy olajtartalékai alkalmassá teszik őket arra, hogy befolyásolják a világ alakulását. Az új világban tehát a globális politikát a civilizációk diktálják; a szuperhatalmak közötti versengés helyét a kultúrák összecsapása vette át.

A világpolitika kulturális és civilizatorikus vonalak mentén formálódik újjá. Ebben a világban a legmélyebb, leglényegibb és legveszélyesebb konfliktusok nem a társadalmi osztályok, a gazdagok és szegények vagy más, gazdaságilag leírható csoportok között keletkeznek, hanem a különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között. Faji háborúk, etnikai konfliktusok az egyes civilizációkon belül is lesznek. A különböző kultúrához tartozó államok közötti erőszak azonban minden további nélkül szétterjedhet, mivel az adott civilizációhoz tartozó államok minden további nélkül összefoghatnak, hogy támogassák a „velük rokon országokat”. A véres törzsi összecsapások Ruandában érintették ugyan Ugandát, Zairét és Burundit, de távolabbi országokat nem. A Boszniában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és Kasmírban kirobbanó, civilizációk közötti véres összecsapásokból azonban nagyobb, más országokat is magukkal sodró háborúk is kirobbanhatnak. A jugoszláv konfliktusban Oroszország támogatta a szerbeket, ahogy Szaúd-Arábia, Irán és Líbia is segítséget nyújtott a bosnyákoknak, s korántsem ideológiai vagy hatalmi politikai célzattal, hanem a kulturális rokonság okán. A legveszélyesebbek éppen a civilizációk közötti törésvonalakat követő frontvonalak.

A hidegháború utáni világban a kultúra egyszerre megosztó és egyesítő erő. Negyvenöt évig a vasfüggöny volt Európa fő választóvonala. Ez a vonal több száz mérfölddel keletebbre tolódott, s most ez választja el egymástól egyfelől a nyugati kereszténység nemzeteit, másfelől a muzulmán és ortodox népeket. Kulturális értelemben a Nyugathoz tartozó országok egy része, Ausztria, Svédország és Finnország a hidegháború időszakában semleges maradt, és elkülönült a Nyugattól, az új rendszerben ők is csatlakoznak európai unióbeli kulturális rokonaikhoz. Nyomukban Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság törekszik az unió- és a NATO-tagságra. Ebben a sokpólusú, sokkultúrájú világban előreláthatólag öt fő jellegzetesség uralja majd a politikát.

Először: a nemzetközi politika több száz éven át gyakorlatilag egybeesett a főbb európai államok politikájával, és még a hidegháborús szembenállás arcvonala is Európa szívében húzódott. Most Ázsia és részben Kelet-Ázsia lett a világpolitika központi küzdőtere.

Másodszor: az utóbbi néhány évtizedben Kelet-Ázsia volt a világ gazdaságilag legdinamikusabban fejlődő régiója. Ha a kínai gazdasági fejlődés továbbra is hasoló iramot diktál, Kína visszaszerzi történelmi szerepét, újra Kelet-Ázsia vezető hatalma lesz.

Harmadszor: az iszlám újjászületés nyomán az iszlám országokban egyre erőteljesebben követelik, hogy önazonosságukat és érdekeiket iszlám fogalmak szerint határozhassák meg, miközben az iszlám határvonalait továbbra is véres konfliktusok jelzik.

Negyedszer: a kommunizmus összeomlása azt a benyomást keltette Nyugaton, hogy a nyugati demokratikus liberalizmus ideológiája  világszerte  győzött, és egyetemlegesen érvényes. Ám ahogy a Nyugat befolyása csökken, úgy csökken majd a nyugati értékek és kultúra vonzereje is.

Ötödször: ez a sokpólusú, sokkultúrájú világ nem rendelkezik többé egyetlen, mindenek fölött álló, egyedüli törésvonallal, mint a hidegháború idején.

Borisz Jelcin elnök felvetette: Oroszország és a Nyugat között „hideg béke” fog uralkodni, mások szerint az Egyesült Államok és Kína, az Egyesült Államok és Japán között készül „hidegháború”. A különböző civilizációk vezető hatalmai között állandósul az összeütközés, kapcsolatukat csak időnként színezi együttműködés. Mindazonáltal néhány szakadás mélyebb és erőteljesebb lesz a többinél.

Milyen lehetséges következményekkel jár a „kultúrák harca” Oroszországra nézve?

Először: bár Oroszország szekularizált, világi állam, mégiscsak a történetileg az ortodox kereszténységgel azonosítható, vezető civilizáció vezető hatalmának számít. Ma ez a civilizáció a szláv ortodox államokat (Belorusszia, Moldova, Bulgária, Macedónia vagy Szerbia) éppúgy magába foglalja, mint az ortodox nem szláv államokat (Grúzia, Örményország, Románia); valamint a vegyes országokat (Ukrajna vagy Kazahsztán). Oroszország, mint vezető állam felelős azért, hogy fenntartsa a rendet és stabilitást az ortodox államok és nemzetek között.

Másodszor: Oroszország elveszítette az ellenőrzést Közép-Európa nem ortodox államai, a balti köztársaságok és a kaukázusi és közép-ázsiai muzulmán köztársaságok felett. Tudomásul kell tehát vennie, hogy ezek az országok kulturálisan is újrafogalmazzák identitásukat és érdekeiket, és új kapcsolattartási mintákat alakítanak ki a kulturális értelemben rokon országokkal. A közép-európai országok csatlakozni fognak az Európai Unióhoz és a NATO-hoz; a balti köztársaságok szoros kapcsolatokat építenek ki Svédországgal és Finnországgal; a közép-ázsiai köztársaságok szorosabbra fűzik a kötelékeket Törökországgal, Iránnal és Pakisztánnal.

Harmadszor: csaknem valamennyi államban élnek más kultúrájú kisebbségek, amelyek számára a függetlenség nem reális lehetőség. Mindazonáltal: e kisebbségek autonóm létezését biztosítani kell, s hagyni, hogy nyelvüket, vallásukat, szokásaikat és oktatási rendszerüket megőrizzék. Ez a más országokban élő orosz kisebbségekre éppúgy érvényes, mint az Oroszországon belüli, nem orosz kisebbségekre. A csecsenföldi tragédiát is csak ezt figyelembe véve lehet megoldani.

Negyedszer: mint vezető hatalom Oroszország joggal kifogásolhatja, ha a civilizációjának tagjait potenciális külső fenyegetés éri, illetve ha más népek vagy államok katonai vagy demográfiai agresszióval megkísérlik elfoglalni e civilizáció területét. Az olyan típusú konfliktus, mint amilyen Hegyi Karabahban kialakult, csak olyan megegyezések révén oldható meg, melyeknek kidolgozásában nemcsak a helyi érdekeltek – Örményország és Azerbajdzsán kormányai –, hanem Oroszország és Törökország, s talán még Irán kormánya is.

Ötödször: Oroszország mint az ortodox civilizáció vezetője természetesen részt kell vállaljon a civilizációk fölötti, nagyobb szervezetekben, az ENSZ-, EBESZ-ben éppúgy, mint a kisebb hatáskörű csoportosulásokban is.

Oroszországban újból kiújult a „nyugatosok” és „szlavofilek” közötti történelmi vita. Rövid távon szerintem ez a vita nem dönthető el egyik irányban sem. Hosszú távon a gazdasági és társadalmi fejlődés közelebb hozhatja egymáshoz Oroszországot és a Nyugatot, egy erőteljes külső expanziós politika kivédése, a kölcsönös védelem parancsa pedig szükségképpen összehozná őket.

(Abody Rita fordítása)




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon