Samuel P. Huntington

Nyomtatóbarát változat

A hidegháború utáni világban a nemzetek közötti leglényegesebb különbségek nem ideológiai, politikai vagy gazdasági jellegűek, hanem kulturálisak. A világ jelenleg globális önazonossági válságot él, az ember végső kérdésekkel szembesül: kik is vagyunk voltaképp? És e kérdésekre most is csak tradicionális válaszok születnek; az önmeghatározás során nem az olyan, legtöbbet jelentő értékekre hivatkoznak, mint a származás, vallás, nyelv, történelem, szokások és intézmények, hanem kulturális közösségekkel azonosulnak: fajokkal, etnikai csoportokkal, vallásos közösségekkel, nemzetekkel és a legáltalánosabb szinten: civilizációkkal.

Továbbra is a nemzetállamok a világ főszereplői. Csakhogy ezek immár nem hidegháborús blokkok, hanem civilizációs típusok szerint különülnek el: „A XXI. század nemzetközi rendszere legalább hat vezető hatalomból áll majd: az Egyesült Államok, Európa, Kína, Japán, Oroszország és India, valamint középméretű és kisebb országok tömege” – írja legújabb könyvében Henry Kissinger. Az említett hat vezető hatalom közül öt alapvetően különböző kultúrához tartozik, és ráadásul vannak fontos iszlám államok, melyeknek stratégiai helyzete, óriási népessége és/vagy olajtartalékai alkalmassá teszik őket arra, hogy befolyásolják a világ alakulását. Az új világban tehát a globális politikát a civilizációk diktálják; a szuperhatalmak közötti versengés helyét a kultúrák összecsapása vette át.

A világpolitika kulturális és civilizatorikus vonalak mentén formálódik újjá. Ebben a világban a legmélyebb, leglényegibb és legveszélyesebb konfliktusok nem a társadalmi osztályok, a gazdagok és szegények vagy más, gazdaságilag leírható csoportok között keletkeznek, hanem a különböző kulturális entitásokhoz tartozó népek között. Faji háborúk, etnikai konfliktusok az egyes civilizációkon belül is lesznek. A különböző kultúrához tartozó államok közötti erőszak azonban minden további nélkül szétterjedhet, mivel az adott civilizációhoz tartozó államok minden további nélkül összefoghatnak, hogy támogassák a „velük rokon országokat”. A véres törzsi összecsapások Ruandában érintették ugyan Ugandát, Zairét és Burundit, de távolabbi országokat nem. A Boszniában, a Kaukázusban, Közép-Ázsiában és Kasmírban kirobbanó, civilizációk közötti véres összecsapásokból azonban nagyobb, más országokat is magukkal sodró háborúk is kirobbanhatnak. A jugoszláv konfliktusban Oroszország támogatta a szerbeket, ahogy Szaúd-Arábia, Irán és Líbia is segítséget nyújtott a bosnyákoknak, s korántsem ideológiai vagy hatalmi politikai célzattal, hanem a kulturális rokonság okán. A legveszélyesebbek éppen a civilizációk közötti törésvonalakat követő frontvonalak.

A hidegháború utáni világban a kultúra egyszerre megosztó és egyesítő erő. Negyvenöt évig a vasfüggöny volt Európa fő választóvonala. Ez a vonal több száz mérfölddel keletebbre tolódott, s most ez választja el egymástól egyfelől a nyugati kereszténység nemzeteit, másfelől a muzulmán és ortodox népeket. Kulturális értelemben a Nyugathoz tartozó országok egy része, Ausztria, Svédország és Finnország a hidegháború időszakában semleges maradt, és elkülönült a Nyugattól, az új rendszerben ők is csatlakoznak európai unióbeli kulturális rokonaikhoz. Nyomukban Lengyelország, Magyarország és a Cseh Köztársaság törekszik az unió- és a NATO-tagságra. Ebben a sokpólusú, sokkultúrájú világban előreláthatólag öt fő jellegzetesség uralja majd a politikát.

Először: a nemzetközi politika több száz éven át gyakorlatilag egybeesett a főbb európai államok politikájával, és még a hidegháborús szembenállás arcvonala is Európa szívében húzódott. Most Ázsia és részben Kelet-Ázsia lett a világpolitika központi küzdőtere.

Másodszor: az utóbbi néhány évtizedben Kelet-Ázsia volt a világ gazdaságilag legdinamikusabban fejlődő régiója. Ha a kínai gazdasági fejlődés továbbra is hasoló iramot diktál, Kína visszaszerzi történelmi szerepét, újra Kelet-Ázsia vezető hatalma lesz.

Harmadszor: az iszlám újjászületés nyomán az iszlám országokban egyre erőteljesebben követelik, hogy önazonosságukat és érdekeiket iszlám fogalmak szerint határozhassák meg, miközben az iszlám határvonalait továbbra is véres konfliktusok jelzik.

Negyedszer: a kommunizmus összeomlása azt a benyomást keltette Nyugaton, hogy a nyugati demokratikus liberalizmus ideológiája  világszerte  győzött, és egyetemlegesen érvényes. Ám ahogy a Nyugat befolyása csökken, úgy csökken majd a nyugati értékek és kultúra vonzereje is.

Ötödször: ez a sokpólusú, sokkultúrájú világ nem rendelkezik többé egyetlen, mindenek fölött álló, egyedüli törésvonallal, mint a hidegháború idején.

Borisz Jelcin elnök felvetette: Oroszország és a Nyugat között „hideg béke” fog uralkodni, mások szerint az Egyesült Államok és Kína, az Egyesült Államok és Japán között készül „hidegháború”. A különböző civilizációk vezető hatalmai között állandósul az összeütközés, kapcsolatukat csak időnként színezi együttműködés. Mindazonáltal néhány szakadás mélyebb és erőteljesebb lesz a többinél.

Milyen lehetséges következményekkel jár a „kultúrák harca” Oroszországra nézve?

Először: bár Oroszország szekularizált, világi állam, mégiscsak a történetileg az ortodox kereszténységgel azonosítható, vezető civilizáció vezető hatalmának számít. Ma ez a civilizáció a szláv ortodox államokat (Belorusszia, Moldova, Bulgária, Macedónia vagy Szerbia) éppúgy magába foglalja, mint az ortodox nem szláv államokat (Grúzia, Örményország, Románia); valamint a vegyes országokat (Ukrajna vagy Kazahsztán). Oroszország, mint vezető állam felelős azért, hogy fenntartsa a rendet és stabilitást az ortodox államok és nemzetek között.

Másodszor: Oroszország elveszítette az ellenőrzést Közép-Európa nem ortodox államai, a balti köztársaságok és a kaukázusi és közép-ázsiai muzulmán köztársaságok felett. Tudomásul kell tehát vennie, hogy ezek az országok kulturálisan is újrafogalmazzák identitásukat és érdekeiket, és új kapcsolattartási mintákat alakítanak ki a kulturális értelemben rokon országokkal. A közép-európai országok csatlakozni fognak az Európai Unióhoz és a NATO-hoz; a balti köztársaságok szoros kapcsolatokat építenek ki Svédországgal és Finnországgal; a közép-ázsiai köztársaságok szorosabbra fűzik a kötelékeket Törökországgal, Iránnal és Pakisztánnal.

Harmadszor: csaknem valamennyi államban élnek más kultúrájú kisebbségek, amelyek számára a függetlenség nem reális lehetőség. Mindazonáltal: e kisebbségek autonóm létezését biztosítani kell, s hagyni, hogy nyelvüket, vallásukat, szokásaikat és oktatási rendszerüket megőrizzék. Ez a más országokban élő orosz kisebbségekre éppúgy érvényes, mint az Oroszországon belüli, nem orosz kisebbségekre. A csecsenföldi tragédiát is csak ezt figyelembe véve lehet megoldani.

Negyedszer: mint vezető hatalom Oroszország joggal kifogásolhatja, ha a civilizációjának tagjait potenciális külső fenyegetés éri, illetve ha más népek vagy államok katonai vagy demográfiai agresszióval megkísérlik elfoglalni e civilizáció területét. Az olyan típusú konfliktus, mint amilyen Hegyi Karabahban kialakult, csak olyan megegyezések révén oldható meg, melyeknek kidolgozásában nemcsak a helyi érdekeltek – Örményország és Azerbajdzsán kormányai –, hanem Oroszország és Törökország, s talán még Irán kormánya is.

Ötödször: Oroszország mint az ortodox civilizáció vezetője természetesen részt kell vállaljon a civilizációk fölötti, nagyobb szervezetekben, az ENSZ-, EBESZ-ben éppúgy, mint a kisebb hatáskörű csoportosulásokban is.

Oroszországban újból kiújult a „nyugatosok” és „szlavofilek” közötti történelmi vita. Rövid távon szerintem ez a vita nem dönthető el egyik irányban sem. Hosszú távon a gazdasági és társadalmi fejlődés közelebb hozhatja egymáshoz Oroszországot és a Nyugatot, egy erőteljes külső expanziós politika kivédése, a kölcsönös védelem parancsa pedig szükségképpen összehozná őket.

(Abody Rita fordítása)

• Esszé