Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

Borzasztó kimondani, de az SZDSZ nem akármilyen párt. A régi demokratikus ellenzékben gyökerező hagyománya, a rendszerváltás radikális irányítójaként eljátszott nagyszerű főszerepe olyan mozgalommá tette, amely összetartóbb, lelkesebb, karakterisztikusabb, mint bármelyik riválisa. Amint azt másutt (Fejér Megyei Hírlap) már elmondtam: ez a párt a legpártszerűbb párt Magyarországon és – a lengyel Szabadság Unió mellett – az egész Kelet-Európában.

Vezetőinek és ihletőinek legendája van, mítosza van, foglalkoztatják a hívek képzeletét: irántuk olyan lázas hűség tapasztalható, mint más pártok esetében csak egy-egy emberrel szemben. A tekintélyelvű jobboldali pártok csak álmodozhatnak arról, hogy húsz-harminc vezetőjük valaha olyan tekintélyt élvezzen, mint nálunk sokan. De hiába.

A magyar liberális párt kohéziója, közösségi szelleme, tagjainak lojalitása, fegyelme, elkötelezettsége élesen elüt az elúrhodott kelet-európai anarchia, bomlás, cinizmus, közöny általános képétől.

Szocialista államfiúk döbbenten, irigyen és értetlenül állnak az összetartó és – a viták ellenére – hű és egységes liberális párt tüneménye előtt.

Ők ezt a számukra kínos csodát holmi acélos központi – „Mérleg utcai” – irányításnak tulajdonítják, pedig éppen ők tudhatnák, hogy létezik a világon önként vállalt fegyelem és engedelmesség, hogy a vezér követése nem megalázó, ha a követő indítéka a szeretet.

A vezér csodálata valódi mozgalomban nem infantilis és mazochisztikus, ha indítéka az igaz tisztelet. Különösen akkor, ha a követő szabad, ha vezérétől megvonhatja bizalmát anélkül, hogy kellemetlenségektől kelljen tartania, ha a bizalom, tisztelet, csodálat akkor is folytatódhat, ha a vezér már nem vezér.

A tekintélyelvű jobb- és baloldali antiliberális kritikusok nem értik, hogy lehet Kis Jánosnak és más volt vezetőinknek tekintélye, holott nincs hatalmuk. Az öt (nyolc?) magyar antiliberális pártban nincs tekintély hatalom nélkül – ezért nem is képesek elhinni, hogy ilyesmi nálunk lehetséges. Válaszuk erre az összeesküvés-elmélet, a „rejtett központ”, az „okkult imám” paranoid teóriája.

Mivel a Szabad Demokraták Szövetségén kívül voltaképpen nincs párt Magyarországon, a parlamenti (szabadelvű-alkotmányos) demokráciától idegenkedő „tényezők” a politikai szerkezet egyetlen rendszerspecifikus, „normális” elemét tekintik anomáliának, holott…

Mivel, mondom, az SZDSZ az egyetlen valódi párt hazánkban, a véle kapcsolatos lelki veszedelmek is nagyobbak.

Az intő példa, amelyet bátorkodom fölidézni, meglehetősen sértő és goromba. De nem tréfaságból teszem. Szóval.

Amikor 1945-ben a szélsőbaloldalhoz húzó fiatalok kijöttek – valóságosan és jelképesen – a gettóból és a lágerból, a börtönből és az internálásból, amikor fölszakadozott a keret, és elszéledtek legényei, ezek az ifjú nők és férfiak nem a közömbös és semleges, szürke és névtelen „laikus” társadalomba érkeztek, hanem a Mozgalom izzóan elkötelezett közösségébe. A szenvedés, a kitaszítottság, a magány – a babiloni fogság – után nem az unalmas burzsoá hétköznapok következtek, hanem a transzcendentális Otthon ábrándjának valósága.

Lázongó falusi fiatalok – a Kelet Népe olvasói – szocialista munkások, elárvult zsidók a láger, a front, az ostrom gyötrelmei múltán úgy érezhették, hozzájuk szól Nietzsche, amikor így beszél:

„Ti magányosok, akik elszigetelten éltek, egy napon majd ti lesztek a nép. Egy napon majd ti, akik kiváltatok, ti lesztek a kiválasztott nép, s ebből a népből születik majd az élet, amely túllép az emberen.”

Amire Georges Bataille így válaszol:

„Amihez tartoztunk egykor, a világ nem kínál semmi szeretetre méltót az egyéni elégtelenségen kívül: léte a hasznosságra korlátozódik. A világ csak önérdeket és munkakényszert jelent, ha nem szerethetjük halálosan – ahogy férfi szeret egy asszonyt.”

Nincs ennél az érzésnél nagyobb veszély.

Emiatt az érzés miatt választották 1956-ig a kommunisták az önkéntes vakságot.

Inkább mindent – minden gonoszat, minden megalázót –, mintsem kiválni a kiválasztott népből, amely (végre! végre!) eltiporta a magányt, az elszigeteltséget, az unalmat, a kisszerűséget, az egyéniség fülledt mélabúját. Ki lett volna elég merész elutasítani a megváltást, a dolgos hajnal hűvösét, a kigombolt fehér ing egalitárius hősiességét, a karéneket, az együttlétet, amelyben közös volt a magány a „többiek” tompaságával, kispolgári bárgyúságával és gyávaságával szemben?

Héróikus szembenállás, de többé nem egyedül, titokban, röstelkedve, rettegőn!

Micsoda csábítás. Mekkora szerelem.

S mi áll szemközt vele? Csak a kopár bátorság: egyedül maradni.

Semmi más, csak ez.

Utóirat 1.: módszertan. Igen sajnálatos, hogy a két megmaradt liberális lap, a Magyar Narancs és a Beszélő szerkesztői nem tudnak jobban magyarul, mint jobb- és baloldali vetélytársaik. A magyar nyelv és – ami még fontosabb – a magyar stílus szerves része a deákos magyarság, amelyet használni csak az tud, akinek a fülébe csöng Jókai. Néha meg kell kettőzni a latinos többesszámot: azt mondjuk, hogy „lappáliák”, nem azt, hogy „lappáliumok” (brrr), azt mondjuk: „humaniórák”, nem azt, hogy ”humaniórumok”, azt mondjuk: „univerzáliák”, nem azt: „univerzálék” (brrr). Tehát a helyes többesszám: médiák, a helyes egyesszám: médium. A „média” kollektív egyes számú főnév magyarul nem létezik, kérem a műveletlen kartársakat, ne javítsák magyartalanra a kézirataimat, ha már anyanyelvünkhöz nincs fülük. – Ezúton közlöm: a helyes forma „totalitárius” és „libertárius”, nem az angolból fonetikailag és morfológiailag helytelenül visszakövetkeztetett fattyúforma; a „szegmentum” és a „posztamentum” a helyes, nem a németből – a latin nem tudása folytán – hibásan visszavezetett, rózsabokorban fogant származék, amelyet nem is veszek tollamra. Ha már a szabadságot nem tudjuk védeni, védjük legalább a gyökös magyarságot, amelynek a deákos „idegen szavak” a leglényegéhez tartoznak.

Utóirat 2.: alkotmánytan. Az április 7-i, pénteki MTI-jelentésben olvasom: „A stabilizációs csomagba tartozik az a törvénymódosító javaslat is, amelyet a belügyminiszter [!!!] és az igazságügy-miniszter terjesztett elő a polgárok személyi adatainak és lakáscímének nyilvántartásáról szóló törvény megváltoztatására. A – kabinet ebben azt indítványozza – eleget téve [!!!] az Alkotmánybíróság ez ügyben hozott korábbi határozatának is [is!] –, december 31-éig [!!!] tegye lehetővé azokon a közigazgatási területeken, amelyeken a törvény [?] ma is [!j megengedi. A javaslat azt is szorgalmazza [?], hogy maradjanak a rendőrségnél [!] a személyi igazolvány kiadásával kapcsolatos föladatok. [!!!]” Tudom – mi több, hozzászoktam – hogy a BM lankadatlan figyelemmel követi irodalmi munkásságomat, mégis meglep, hogy a bírálatokat elhárítandó, további érveket szolgáltat március 23-i Beszélő-cikkemhez. Köszönöm. Csak így tovább.

New York, 1995. április 7.

• Esszé