Tamás Gáspár Miklós

Nyomtatóbarát változat

Esterházy írja az október 4-i ÉS-ben: „Mostanság ismét azt kell látnom, hogy egyre kevesebb emberrel találkozhatni a politikában – és egyre több ideológiával teletömött automatával… Emlékezhetünk a gyönyörű Fellini-jelenetre, amikor a család bolondja a fa tetejéről kántálta, hogy nőt akarok! Nőt akarok! Ehhez az imperatívuszhoz értelemszerűen csatlakozva, hozzátenném: embert akarok. Szinte akármilyent akár, butát is, csúfot is, mindegy, mert úgyis az van, ami van –csak ne legyen központosítva. Ha lehet, legyen, úgymond, Isten teremtménye.” Esterházynak igaza van (bár nálunk szerintem a legtöbb politikus nem világnézettel van tömve, hanem fűrészporral), sőt, amit mond, az a szabadelvű demokráciákban megszokott norma. Nyugaton nem képzelik, hogy a politika személytelen lehet. A totális diktatúra kedvelőinek hieratikus (szentséget negélyező) modora követeli meg, hogy a közösség vezetői Nagy Sziklaarcokként jelenjenek meg az alattvalók előtt. A modern szabadelvű demokráciák nyilvánosan elismerik azt az amúgy is meglehetősen közismert tényt, hogy az ember esendő. Ezért persze egyben sokkal érdekesebb is, mint a Nagy Kormányos, a Haza Atyja, a Köz Lelkiösmeretes Szolgája és a többi elemi iskolás általánosság. Az embereknek személyiségük és karakterük van, de ezt nálunk egyébként sem szokás bevallani. Egy országban, ahol pl. Kossuthnak sincs megbízható tudományos életrajza (Angliában évente több Churchill-életrajz jelenik meg), ezen nem lehet csodálkozni. Nemcsak a politikai intézmények óvakodnak bevallani késedelmeskedésük oka gyanánt azt, hogy vezetőjük sedre, ugribugri, fölületes félnadrág, hanem a közönség is viszolyog a személyességtől, amit persze a pluralizmust gyűlölő publicisztika („személyeskednek a honatyák!…”) csak fölerősít. A cikk, amelyet most írok, Nyugaton már négy-öt évvel ezelőtt megjelent volna Kis Jánosról. Az egykori demokratikus ellenzék ismertebb tagjainak az arcképe csak nyugati újságokból ismert, mai ellenfeleink pedig az ÁVO régi kliséit hajtogatják a „kemény mag”-ról és a többiről. Más politikai csoportok sem állnak evvel jobban. Ki tudja, hogy teszem azt Szűrös Mátyás, ez az állítólag híres ember, kicsoda és mit képvisel? Közszereplők, akik írni is szoktak – mint Nyugaton minden jelentős politikus, pláne ellenzéki korszakaiban –, éppoly ismeretlenek, pedig írásaikból sok mindent lehetne rekonstruálnia annak, aki érdeklődik. De az intézményes nyilvánosság közömbös, miközben információhiányról panaszkodik. Pedig csak kutakodni kellene.

Egy barátság története

Mivel barátomról fogok írni most, az olvasónak joga van tudni ahhoz, hogy mit is tartson Kis János-portrémról, hogy mi is a viszony kettőnk között – hiszen ez rávilágíthat elfogultságaimra, amelyeket az olvasó magában kijavíthat. Kis Jánost 1973 óta ismerem, öt évvel azelőtt találkoztunk, hogy áttelepültem volna Kolozsvárról. Ottani mély elszigeteltségemből próbáltam volt kitörni – szinte az utcáról, minden beajánlás nélkül kerestem föl pesti filozófusokat ebből sok barátság született. Helyzetem új ismerőseim körében nem volt egyszerű. Nem azért, mert vidéki fiú voltam a távoli Erdélyből, hanem azért, mert – bár a szüleim nekem is baloldali emberek voltak – a pesti filozófusok, társadalomteoretikusok a kritikai marxizmusnak részint a megteremtésével, részint a meghaladásával voltak elfoglalva (erről majd még később), engem viszont ez, bár nem voltak előítéleteim, elméletileg nem nagyon érdekelt. A lázadó filozófusok köre (az összes frakció) azonban borzasztóan tetszett nekem. (Meg az egész akkori „nem hivatalos” Pest.) Megismerkedtem én a későbbiekben sok nagyszerű emberrel – hadd dicsekedjem: Pilinszkyvel, Weöressel –, de az egykori Lukács-körben találkoztam avval a műveltséggel, avval a civil kurázsival, avval a világra nyitottsággal, amelyet oly fájdalmasan hiányoltam romániai beszorítottságomban, és ott találkoztam először a rendszer olyasféle ellenzésével és bírálatával, amely a változatosság kedvéért eszméket is tartalmazott. Kis Jánosban nekem akkor a kelet-európai szocialista szisztéma megértésére való makacs törekvés tetszett. Nem anekdotázott, nem szónokolt, hanem érvelt és kérdezett. Egyszerűen hihetetlenül jó fej volt, s az ilyesmit én kedvelem.

Áttelepülésem (1978) óta szoros kapcsolatban vagyok Kis Jánossal, máig is. Filozófiai egyetértés kevésszer volt köztünk. Ő anarcho-libertárius gondolataimat túl elvontnak látta, konzervatív fordulatommal nem rokonszenvezett. Emberijog-elmélete énszerintem nem kerüli ki a konstruktivisztikus buktatókat, azokat a gondolkodókat, akik jó ideje közel állnak hozzá (John Rawls, Ronald Dworkin, Amartya Sen, Bruce Ackerman), én „jobboldali” kritikával szemlélem. Természetünk is nyilvánvalóan különbözik: én impulzívabb, kérlelhetetlenebb és verbálisabb vagyok, Kis János hűvösebb, engedékenyebb és szűkszavúbb. Én extrovertált vagyok, Kis János zárkózott. A nagy szeretetvágy azonban, azt hiszem, mindkettőnket jellemez. A demokratikus ellenzék idején Kis János nem vont be közvetlen körébe – a Demszky-féle Hírmondóba többet is írtam, mint a Beszélőbe. Az SZDSZ-t mindketten terelgettük volna, Kis János balra, én jobbra, de ezek a különbségek politikailag irrelevánsnak bizonyultak. Konkrét ellentét egyszer volt közöttünk „hatalmi” ügyben: Tölgyessy Péter szerette volna, ha én irányítom az SZDSZ külügyeit, Kis János ezt megakadályozta. Ezt csak a teljesség kedvéért említem, mert könnyű szívvel vettem tudomásul. A párt vezetőjének végül is joga van hozzá, hogy ilyen vagy amolyan véleménnyel legyen politikai képességeimről. Tehát mind személyiségünk, mind nézeteink között nagy a különbség. Min alapszik hát barátságunk? Ami engem illet – hiszen csak erről kell itt beszámolnom –, a bizalmon. Tudom, hogy a bajban Kis János a jó oldalon fog állni. Tudom, hogy helyén van a szíve. Tudom, hogy – ha téved is – lelkiismeretesen átgondolja, amit mond. Tudom, hogy evangéliumi értelemben hűséges a barátaihoz. Tudom, hogy komoly ember, és hogy a legfontosabb dolgokban mély is. Kiürítéskor, légiriadókor nyugodt szívvel bíznám rá a családomat. Koncentrációs táborban rá bíznám az ételkiosztást. Sok hibáját fogom mindjárt emlegetni (nem számít, nekem bizonyára még több van), de Kis János a barátom, ismerem, és tudom, hogy igaz barátja ő a köztársaságnak, kevés embert láttam, aki ennyire állampolgár.

Ki ez az ember?

Kis János apja – erről ő soha nem szokott beszélni – baloldali antifasiszta ellenálló volt, aki elesett vagy akit kivégzett a Gestapo, már nem is tudom. Ő mostohaapja családnevét viseli. Anyja közepes beosztású párttisztviselő volt a háború után, a család környezetében sok nagy műveltségű, régi kommunista értelmiségi volt található. Kis János a híres orosz iskolába járt (ma is eredetiben olvassa Lermontovot és Puskint), s ahogy elvárható, a gimnáziumban is nagyokos meg első eminens – amint egy volt osztálytársnőjétől tudom –, általános megegyezés szerint még jóképű is. Érdeklődni látszott a marxista teória iránt. Fölvették az ELTE bölcsészkar filozófia szakára. Kis János származása, képességei, nézetei, elkötelezettsége, érdeklődése alapján a rendszer egyik vezetőjévé válhatott volna.

Mit történt?

Mi akadályozta meg az ígéretes ifjú marxistát abban, hogy fényes pályát fusson be, aki mára miniszter lett volna, akadémikus, rektor, s akár Németh Miklós, Szűrös, Horn, a reformszocialista bölcsesség és tapasztaltság magasából mosolyogna le alant küszködő butácska kis demokráciánkra? Szerintem két tulajdonsága, továbbá egy filozófiai és egy szociológiai körülmény, amely általánosabb jellegű. Vegyük őket sorjában.

A fiatal pesti diáknak két olyan tulajdonsága volt, amely karrierjét már az egyetemen beárnyékolta.

1. Az intellektuális beállítottság. Minden igazi tudós, akármilyen elmélet híve is legyen (és ez a marxizmusra is igaz, amennyiben tudományos elméletként szemléljük), a megismerést és a tudást – akármi is a véleménye fölhasználhatóságukról – önmagáért való célnak tekinti, az igazságra törekszik, és megpróbál tárgyilagosnak lenni. Egy Kis János kaliberű fiatalembernek, aki nem hátsó szándékokkal jelentkezett a bölcsészkarra, hanem a teória, a tudomány iránti vonzalma miatt, a dogmatizmus nem lehetett kielégítő, hiszen ez magának a marxista tannak a korpuszával összevetve is azonnal hiányosnak és kezdetlegesnek bizonyul, egyebekről nem is szólva. Marx olvasója nem tarthatta sokra a kontraszelektált szektás politruk-oktatókat, akik szokás szerint még tudatlanok is voltak.

2. Az erkölcsi komolyság. Az erkölcsi komolyság, bár egyaránt jellemezhet különféle morális karakterfajtákat (lehet komoly az aszkéta, a hedonista és a sztoikus egyaránt), egyvalamit bizonyosan jelent: olyasvalamit, hogy az ember az erkölcsileg releváns életproblémáit alaposan meggondolja, pl. fontos dolgokban nem hazudik még önmagának sem. Komoly magyar marxista nem gondolhatta a hatvanas években, hogy az akkoriban még kiátkozott és betiltott Lukács György nem komoly szellemi tényezője a filozófiának és a magyar kultúrának, akkor sem, ha a nevét nem volt tanácsos említem. Lukács művei ekkor csak Nyugaton jelentek meg, és a szovjet ideológia számára ő volt az eretnek sátán mintaképe. A marxista szellemi és politikai mozgalmak valóságos története élesen ellentmondott a kanonizált dogmatikus képnek, és az erről való tudás már az egyetemen megszerezte Kis Jánosnak a „jobboldali elhajló” kitüntető címét. (Haraszti Miklós ugyanekkor „baloldali elhajló”-nak számított mint afféle guevarista). Kis János legkedvesebb tanára, az azóta Magyarországról elüldözött Márkus György az angolszász analitikus filozófiával és a „revizionista” áramlatokkal ismertette meg tanítványait, akik közül sokan váltak az államszocialista rendszer politikai ellenfeleivé és fontos közszereplőkké.

Itt néhány kurta megállapítást kell tennem a marxizmus természetéről ahhoz, hogy Kis János nemzedékének lázadását megmagyarázhassam.

3. A marxista szocializmus szellemi karaktere. Művelt emberek még tudják, hogy a marxizmus nem volt és ma sem pusztán a lenini változat, amely a totális kommunista diktatúra hivatalos világnézete lett. Először is emellett létezett a szociáldemokrácia marxizmusa (elevenen kb. a hatvanas évekig), a független baloldal marxizmusa (Korsch, Pannekoek), a trockista elmélet (amely történetileg nem jelentéktelen), a marxizálók (Sartre, Merleau-Ponty, a frankfurti iskola, a tudásszociológia). Sőt, a kommunista mozgalomhoz közel álló Lukács és Bloch nagy életműveket hozott létre (bár persze kiközösítették őket), és jelentős hatással volt a marxizmus sok tudományágra (Wallon, Vigotszkij, Lurija, Reich a pszichológiában, Bahtyin az irodalomtudományban, Joan Robinson és iskolája a közgazdaságtanban, Finley, Vernant, Carr, Hill, Thomson a történettudományban stb. stb.). A marxizmus a XX. század első felének domináns szellemi irányzata volt ott is, ahol erre nem biztattak senkit nyomatékosan az erőszakszervezetek. Ez volt a XIX. századi liberalizmus kudarcára, az első világháborút követő mély erkölcsi és civilizációs válságra adott legsúlyosabb válasz. A marxizmus egyszerre filozófia és empirikus társadalomtudomány (indukciós elmélet). Mivel Marx szerint mindennek, ami értelemmel rendelkezik, a forrása a kreatív emberi tevékenység, a marxizmus hajlamos a fogalmakat társadalmi eredetükre lebontva elemezni (és ebben a mai társadalomelmélet minden fontos irányzata követi – sajnos). Mint mindig, a marxizmus esetében is kritika – itt a liberális kapitalizmus kritikája – az üdvterv alapja. Mivel azonban a kritika helytállóságának vannak tudományos ismérvei, a marxizmuson belül az obskurantizmus – pl. a sztálini elvakultság – lehetőségei korlátozottak. A marxista kritikai analízis módszerével a létező vagy reálszocializmus valósága is ízekre szedhető, sőt, históriailag eleinte épp ez volt jellemző. Von Mises és Hayek a szocialista elméletet bírálta, más liberálisok és konzervatívok történelmet írtak, de a szocializmus társadalomelméleti bírálata sokáig, szinte máig, szocialista műfaj maradt, amelynek első jelentős képviselője nem más, mint a leninista Lev Trockij. Az elárult forradalom saint-justi keserűsége földalatti erecskéken keresztül megihlette 1956 és 1968 politikai retorikáját. A marxizmus erkölcsi univerzalizmusa, szekuláris-kritikai jellege eszközt adott a belső kritika kezébe. Az államszocializmus bírálói kezdetben mindenütt szocialisták voltak. (Krausz Tamás – BAL – azt nyilatkozta valamelyik hírlapban, hogy mindenki tagadja ’56 baloldali pátoszát manapság. Azt csak a hülyék teszik, Krausz, mi konzervatívok nem.)

4. A Komintern-arisztokrácia osztályárulói. A húszas-harmincas évek nagy kommunista mozgalmai Közép-Európában (Németországban, Lengyelországban, Csehországban, Ausztriában) megteremtették a hivatásos forradalmár értelmiségi nagy történeti típusát, amelyet jól ismerhetünk Koestler és Manès Sperber regényeiből (vagy gondoljunk A befejezetlen mondatból Krausz Évire és még ezernyi regényalakra). Ezek az emberek Hitler és Sztálin lágereiben nagyrészt elpusztultak, de a spanyol polgárháború környékén még komoly nemzetközi írástudói és politikai elitet alkottak (clerísy), amelyet a halálra szánt aszkézis, a nagy műveltség, a föltétlen, vakhitű párthűség és a dogmatikus betűkultusz jellemzett. Szász Imre és Fodor András emlékezéseiből ismerjük az Eötvös Collegiumot szétverő ifjú fanatikusnak, Lakatos Imrének az alakját, Jancsó Fényes szelekjéből, Mészáros Márta filmjeiből ennek a körnek a hatását és belső légkörét. A Komintern szellemi arisztokráciájának gyermekeit furcsán nevelték. (Ne feledjük, hogy soha nem ez a réteg irányította a kommunista pártokat, hanem a zsíros tarkójú bürokraták.)

Ezeknek a gyerekeknek nem elsősorban Gajdar Timur és csapatán kellett nevelkedniük, hanem egyfajta baloldali klasszicizmuson, a késő polgári „dekadencia” előtti kultúrvilág nagy értékein: Dante, Rembrandt, Shakespeare, Beethoven, Balzac, Tolsztoj, Darwin, Diderot, Hegel művein. Ez volt a híres „Örökség”, amelyen annyit vitáztak a bolsevik teoretikusok a húszas-harmincas években az egész világon. Lukács megvetése a leninista pártirodalommal, az ún. „forradalmi romantikával” szemben jellemző volt az apákra, akik ellen föllázadtak a fiúk. Amíg konzervatív középosztályi barátaim a hatvanas években Kolozsvárott ronggyá olvasott Cronin-, Herczeg- és Vaszary János-köteteket adtak kézről kézre, én Montesquieu-vel és Kemény Zsigmonddal próbálkoztam (de a politikai ösztöneik nekik voltak jobbak: fütyültek bolsevikra, mensevikre, és úszni jártak). Ugyanakkor ez a gőgös, belterjes kommunista értelmiség elképesztő küldetéstudattal rendelkezett még sztálini üldöztetésére is büszke volt, ez volt valami perverz módon kiválasztottságának bizonyítéka. A világtörténelmi lényeg birtokosa – mi vagyunk a föld sója, gondolták. A Komintern-arisztokrácia gyermekei az eretnek iratok kénköves füstjébe is beleszagolhattak. Az apák azt gondolhatták, a fiúk immúnisak. Nem voltak azok. A klasszikus kultúra és a szüntelen nagymellényű moralizálás elvégezte a maga indirekt romboló munkáját. Nem lehet folyton az Igazságról papolni anélkül, hogy a hazugság ki ne bukjék. Kis Jánosnál morálisan és politikailag senki nem lehet messzebb ettől a sokszorosan bukott arisztokráciától, de szociálisan ez nem megoldható: ő a maga módján éppannyira gróf, mint egy Bethlen vagy egy Pálffy, ezt nem tagadhatja le. Gimes Miklós, ’56 mártírja és Markus Wolf, a Stasi kémfőnöke két ellenséges világ ékei voltak: szociálisan ugyanaz a típus. Kis János farmerban is intergróf vagy interherceg. Nehéz ügyek ezek.

Az elhajlástól az ellenzékig

Nem életrajzot, hanem portrét írok. (Az előbbihez lásd Csizmadia Ervin kitűnő interjúját a Valóság 1989-i évfolyamában.) Ezért nagyobb terjedelemben időzhetem a múltnál, mint egy arányosabb szerkezetre kényszerülő biográfus. Kis János az egyetemen ismerkedett meg Bence Györggyel (ma professzor, az ELTE bölcsészkar filozófiai intézetének vezetője és a Fidesz tanácsadója), aki szintén nagy tehetség volt és Márkus György tanítványa. Márkus vonta be őket – néhány más ragyogó elmével együtt – a Lukács-körbe. Heller Ágnes filozófiájától ők mindvégig távol álltak. Bence és Kis nagy kanállal ették a tudományt, a filozófián kívül sorra került ott pszichológia, technika- és tudománytörténet, kulturális antropológia és őstörténet, politikatudomány és szociológia, ám mindenekelőtt a közgazdaságtan és a nyelvfilozófia. Márkus, Bence és Kis körében Magyarországon ismeretlen intenzitású tudományos munka folyt, amelynek stílusát és komolyságát nagyon befolyásolta az analitikus iskolákkal és a szaktudományokkal való állandó szellemi kontaktus. Míg Heller Ágnes környezetében egyre erősödött a fiatal Lukács, Ernst Bloch és Walter Benjámin recepciója, Márkus, Bence és Kis a „kemény” tudományt választotta. Munkásságuk politikai hátterét a beindult reform adta, amelynek része volt Lukács György részleges rehabilitációja – ennek nyomán Kis János munkát kaphatott az MTA Filozófiai Intézetében. A Lukács-körben több fronton is készült a marxizmus revíziója. Márkus, Bence és Kis a marxi gazdaságelméletet óhajtották szemügyre venni a szocializmus tapasztalatainak fényében is, bár ún. „immanens kritikára” határozták el magukat.

Az eredmény a közép-európai marxizmus legnagyobb háború utáni teljesítménye lett, a Lehetséges-e kritikai gazdaságtan? – amelyet egy kanti fordulatra való tréfás utalással Überhauptnak szokott nevezni a szakmai közvélemény. A több mint ezerlapos nagy mű máig sem jelent meg, bár egy fontos következményekkel járó politikai botrány kiindulópontja lett. Az Überhaupt politikai mondanivalója szociáldemokrata jellegű. A mű szakít Marx közgazdaságtani előföltevéseinek java részével, és a piac kritikáját teljesen új alapokra helyezi. Eszmetörténetileg a „piaci szocializmus” irányzatához tartozik, bár jelentékenyebb, mint elődei (például Oskar Lange művei), elveti a tervezést, és mérsékelt pluralizmust hirdet. Az Überhaupt a „piaci szocialista” reformmozgalom elméleti bázisa lehetett volna, ha közben el nem tapossák a ’68-as cseh kísérletet, véget nem érnek a nyugati diáklázadások és meg nem hal Lukács György. A baloldali kritikai és reformkísérleteket a megrémült kommunista pártok ellenforradalminak minősítik, létrejön – nem először – a baloldalon a bolsevizmus komoly ellenzéke, amelyet egy rövid ideig Magyarországon is „Új Baloldal”-nak hívnak. Lukács világhírének védelme is megszűnik halála után. Amikor az MSZMP KB elhatározza a reform leállítását, a reform ideológusait is meg kell büntetnie a Kádár–Aczél-vezetésnek. 1973-ban az elhajló-revizionista Lukács-tanítványokat kizárják, elbocsátják, írásaik publikációs tilalom alá kerülnek. A ’73-as határozat jól ráijeszt az egész magyar értelmiségre, így a megkímélt közgazdászokra és a támadott szociológusokra egyaránt.

A kiközösített eretnek szocialisták iránt nem mutatkozik nagy szolidaritás (pár kolléga tiltakozásul kilép a pártból).

1973-ban kezdődik Kis János 15 éves – tizenöt éves! – munkanélkülisége. Ifjúkori házassága Hegedűs Zsuzsa szociológussal (aki szerintem érdekes, vonzó asszony, de a vélemények szélsőségesen megoszlanak) ezekben az években bomlik föl, Zsuzsa a hetvenes évek közepén-végén (már nem emlékszem pontosan) Párizsba távozik. János itt áll egy fillér nélkül, ellenségnek nyilvánítva – ami azért hetvenháromban nem volt vicc –, szakmájától eltiltva, egy kiadhatatlan elméleti mű társszerzőjeként. A Lukács-kör – talán nemzedéki és egyéb mellékes okoktól sem függetlenül – kettészakad, a Kis János számára roppantul fontos Márkus mindenféle okokból a másik oldalra kerül. Mit kezd egy ilyen helyzetben egy Kis János?

Még többet dolgozik.

Ekkor kezdődik kényszerű műfordítói karrierje („gályapadból laboratórium”).

Kis János Rousseau, Fichte, Kant, Voltaire és még tucatnyi szerző kiváló magyar fordítója, aki nagyon jelentős szolgálatokat tett evvel a magyar műveltségnek. Kis Jánost minden héten kétszer meg lehet találni az Akadémiai Könyvtárban, ahol fordításaihoz és saját munkaihoz készít pedáns gyöngybetűivel jegyzeteket. (Kis János mindig, beszélgetés közben is jegyzetel. Ez sokaknak az idegeire megy. Láttam rutinos, nagyszájú politikust, aki emiatt belesült a mondókájába, igaz, rá is fért.) Az Akadémiai Könyvtár egykori dohányzója, ahol Kis János és Bence György is megtalálható, komoly társadalmi középponttá válik. (A szomszédos Országgyűlési Könyvtár büféjében Szabó Miklós udvartartása található.) Ebben az időben lesz Kis János az, aki két évvel ezelőttig volt földalatti híresség, szürke eminenciás, eszköztelen erőközpont. Bencével együtt jelképei lesznek az értelmes, gondolatgazdag, megfontolt ellenállásnak a kommunista rendszerrel szemben.

Ebben az időben lesz baráti körük fontos alakja Kenedi János – aki erről nagyon szépen ír Hülyeségem története c. lírai esszéjében. Az aranyfürtű, bohém Kenedi, minden magyar író és hírlapíró cimborája, ellensége, cinkosa, fegyverhordozója, aki mint a híres Rejtő-hős, titkos helyek tudója, antikváriumok habitüéje, kultúrába szerelmes mindenolvasó és godard-i/resnais-i csavargó, Bibó, Szabó Zoltán, ’56 és a kávéházak világát mutatja meg Kis Jánosnak, olyan magyar értelmiséget, amely fütyül a teoretikus baloldal eszmefinomságaira, de becsüli a bátorságot vagy ha tetszik, a vagányságot. Egy másik nem marxista irodalmár, Kőszeg Ferenc szintén morális nagyrabecsülésből közeledik. De Budapest ekkoriban pezseg. Az avantgarde (így kell írni!) virágzik, a Haraszti-por fölrázza a fiatalságot, nyugati fordításokon keresztül terjed az orosz szamizdat, eretnek szociológiai és közgazdasági gépiratok terjednek, 1968 élménye és stílusa az MSZMP számára érthetetlenül (hisz az elvtársak már tudják, hogy a szocializmus marhaság) divatba hozza a baloldal rebellis szókincsét – mondja is a fölfelé mobilis Pozsgay ekkoriban, hogy a baloldal a veszélyesebb, mert „a mi fegyvereinkkel támad”!… –, a néhány publikált cikkel rendelkező Bence és Kis a hivatalos értékrend ellenére hallatlan tekintélyt szerez, holott mást alig tesznek, mint beszélgetnek. Bence félelmetesen kövér naptárában gyűlnek a címek és telefonszámok százai (ennyi címet csak Lezsák Sándor noteszában láttam évekkel később).

Kis János ekkor kezd tudományos igénnyel, történettudományi és politika-szociológiai szemszögből foglalkozni a „szovjet típusú társadalmakkal”. Évekkel később Kis János egyetemi szintű féléves szemináriumot (persze illegálisát) tart „Bevezetés a szovjetológiába” címmel. Érdekes volt ott látni a zsákvászonba burkolt marihuánát szívó hippiket, amint szürcsölik a száraz tudományt. Bámulatosán kitartóak voltak!

Bence és Kis a hetvenes évek közepén „Marc Rakovski” álnéven (mindig elfelejtem megkérdezni Bencét, hogy ő volt-e Gabriel Becker is, aki a magyar Új Baloldalról írt Nyugaton – akkoriban ilyet nem kérdezett az ember) megírták az államszocializmus baloldali kritikáját (a műnek ugyan van párizsi magyar kiadása, de itthon ismeretlen – ám hatása a nyugati baloldali társadalomelméletre jelentős volt). A „Rakovski”-könyv fenomenológiai elemzés, amely már jelentősen eltávolodott a marxi paradigmától, és némileg Alekszandr Zinovjev (a Tátongó csúcsok és a Homo sovieticus szerzője) későbbi műveire emlékeztető módon írja le a szovjet társadalmak elitjeit, azokat az erőket, amelyek minden politikai ellenállás nélkül is darabjaira bontják az egyneműnek képzelt reálszocialista társadalmat, a magyar és a lengyel szociológia eredményeire támaszkodva ábrázolja a „második gazdaságot”, megelőzve Konrád romantikusabb változatát. Ez a könyv már csak marxistának hiszi magát.

A Bibó-hatás, illetve a lengyel KOR tevékenységének politikai befolyása az, ami Bencét és Kist még a legelhajlóbb, legszociáldemokratább marxizmustól is eltávolítja. 1977-ben a Kovács András (szociológus, ma az ELTE bölcsészkar docense, a Fidesz tanácsadója) szervezte körkérdésre válaszolva Bence és Kis kijelenti, a marxizmust nem tartják többé alkalmasnak a kelet-európai társadalmak elemzésére és bírálatára, és ha erre nem jó a marxizmus, ugyan mire jó? 1979-ben Bence, Kenedi és Kis a prágai Havel-pör elleni tiltakozás élvonalában található (az aláírásgyűjtés eredetileg, ha jól emlékszem, Zsille Zoltán ötlete volt), megszületik a demokratikus ellenzék.

A demokratikus ellenzék

A radikalizálódó fiatal értelmiség gyűrűző vitái közepébe robbant bele a Szolidaritás lengyel forradalma. Már a prágai porok miatti tiltakozás körül és az előszamizdat gépirataiban nagy szerepe volt a kelet-európai együttérzésnek és összetartásnak. Michnik és Kuron elméletileg szintén szociáldemokrata írásai, de főleg stratégiai elképzeléseik nagy hatással voltak Kis János baráti körére. (Kis János a világnyelvek mellett lengyelül is jól tud.) A radikális értelmiség ekkor érzelmileg szétválik a rendszer többi hallgatólagos ellenfelétől, akiket Lengyelország – enyhén szólva – hidegen hagy, a szélesebb magyar közvéleménnyel együtt. Ennek az érzelmi szakadásnak a következményeit nehéz túlbecsülni. Ez Kis Jánost nagyon aggasztotta. Ő volt az is, aki a népi értelmiséggel mindig szorgalmazta a kapcsolattartást, szerintem messze túlbecsülve mind a népiek radikalitását, mind a szövetség lehetőségeit. Ebben én mindig szkeptikus voltam – a népiek túl szilárd tagjai voltak az establishmentnek ekkoriban, és az urbánus-szalonkommunista értelmiségi vetélytársaikkal való csatározásaikat fontosabbnak tartották, ehhez próbálták meg megszerezni az MSZMP KB bizonyos köreinek legalább a hallgatólagos támogatását (változó sikerrel, aszerint hogy Aczél pajtás taktikai elképzelései hogyan alakultak).

A lelkesedés azonban nagy volt. A Bence–Kis-szövetség ekkortájt (számomra máig érthetetlen okokból) megszűnt, Kis János Szilágyi Sándorral, Nagy Bálinttal, Haraszti Miklóssal, Solt Ottiliával, Petri Györggyel, Kőszeg Ferenccel megalapította a Beszélőt, nyílt kihívást intézve a rendszerhez. A nyílt konfrontáció az elszigeteltséget, de a sikert is növelte. A Beszélő hírével megtelt a világsajtó, egy létező intézmény köré áramlani kezdtek a rendszer radikális kritikusai, ellenfelei.

Kis János – a csoportnak 1980-tól elismert vezéregyénisége – hosszú küzdelemre készült föl, és ezért a Beszélő radikalizmusát főleg a politikai kihívás tenyéré korlátozta. A Beszélő a radikális reformizmus orgánuma lett, amely kívülről, nyílt kritikával és egyértelmű elhatárolódással a fokozatos átalakulásokat bátorította, és kimondta mindazt, amiről a reformértelmiség csak zárt körben beszélt. A Beszélő két ponton lépett túl a reformradikalizmuson: az emberi jogok „oroszos” kihívó védelmével és ez ügyben kompromisszum nélküli keménységével (idetartozik a lengyel forradalom védelme és szolidáris értelmezése), másrészt 1956 forradalmi örökségének elvállalásával, amellyel megvonta a Kádár-rendszertől legitimitásának elismerését.

Kis János és a Beszélő tíz évvel ezelőtt fölismerte, hogy a rendszer bukása felé tart, és erre építkező módon készült. Kis János vezető lett, és a személyiségéből, alkatából fakadó problémákkal először kellett barátainak szembenézniük.

Kis János ugyanis valamilyen rejtelmes oknál fogva – holott szellemi önbizalmához nem fér kétség – mindig más embereket és csoportokat próbált maga előtt tolni, „rühellé a prófétaságot”. Egyrészt személyesen jobban kedvelte a tanácsadói, koordinálói, szürke eminenciási szerepkört, másrészt nem bízott csoportjának erejében. Hogy ebben szerepet játszott-e zsidó származása, azt ennyire zárkózott és szemérmes embertől aligha lehet valaha is megtudni. Mint Mózes, nem hitte, hogy személyesen is beléphet az ígéret Földjére. Mindig kereste a maga Áronát (aki Schoenberg nagyszerű operájában énekel, míg Mózes mindvégig prózában beszél…). Ebből következett, hogy Kis János rendre túlbecsült az elmúlt évtized politikai küzdelmeiben mindenkit, aki nem ő maga volt.

Pedig kiderült, mennyire ellenálló, szívós, bátor ember. Új családja is mellette állt – a szép és fiatal Fridli Juditnál keményebb forradalmárfeleséget álmodni sem lehetett. Judit a János politikai üldöztetése miatt kénytelen volt föladni orientalista pályáját (mint annyi társunk – hála nekik), de zokszót sem ejtett. Az ÁVO ott állt Kis János háza körül évekig, ami alaposan megviselte kisfiát, de ez a család meg se rezdült.

Mindennek ellenére Kis Jánosban volt valami furcsa vonakodás az elhatározó gesztusoktól. Ő előbb mindig egyeztetni akart, és újabbnál újabb vezérjelöltekkel kísérletezett (ezeket magamban mindig úgy hívtam, hogy „Kis János szőke bestiái”, pardon). A Beszélő megalakítását sem ő kezdeményezte, az SZDSZ is a távollétében alakult (a rosszmájú Kőszeg szerint ma sem volna még pártunk, ha Kis János 1988 őszén itthon van). Igazán nem a bátorság hiányzott belőle – ez a csöndes tudós úgy kiabálta 1988 tüntetésein, hogy „Demokráciát! Demokráciát!”, hogy beleremegtek az ablakok, és rendőrattakkal szemben Corvin közi stílusú magatartást tanúsított.

A demokratikus ellenzékben Kis János nézetei kikristályosodtak. Lehorgonyzott a John Stuart Mill fölavatta baloldali liberális-radikális hagyománynál, amely az igazságosság elvei, de nem az állami kényszer által korlátozott piac alapján áll. Ettől a fölfogástól nem áll távol a nemes kulturális és jogi paternalizmus, amely a közjó és a magas civilizációs értékek védelme érdekében korlátozza az individualizmust, de nem a pluralizmust. Köztudomású, hogy nézeteink itt eltérnek.

Mindenesetre a demokratikus ellenzék erős szellemi és politikai mozgalommá állt össze, amely 1986–87-től kezdve elég nyíltan a Kádár-rendszer megbuktatására törekedett. Abban igaza volt Kis Jánosnak, hogy ezt a máskéntgondolkodók laza csoportja önmagában túl gyönge lett volna végrehajtani. Ezért szövetségeseket keresett, sikerrel, a reformközgazdászok között, az egyetemi és klubmozgalmakban és az óvatosan radikalizálódó népi-nemzeti táborban. Ám miközben tőle jött az inspiráció, nem törekedett arra, hogy az ellenzék vezesse az átalakulást. A híres Társadalmi Szerződés, a Beszélő hármasának (Kis, Kőszeg, Solt) kiáltványa, bár elriasztotta az MDF pozsgaystáit, a reform ihletésére, nem új kezdetre törekszik. Erre a szerepre az MDF-nek az MSZMP-vel szemben lanyha, velünk meg ellenséges stratégiája jelölte ki. Radikalizmus malgré soi. Soha nem felejtem el megrökönyödésemet, amikor 1988. március 15-én, amikor az MDF csúful vízben hagyott bennünket, beszéde végén a Petőfi-szobornál Kis János többek között azt kiáltotta; „Éljen a Magyar Demokrata Fórum!” Éljen? – gondoltam. – Nofene.

Amikor a Hálózat kezdte összefogni a ma az SZDSZ-ben és a Fideszben tömörülteket, Demszky, Kis János meg én külföldre utaztunk, Haraszti meg nem jött vissza. Csinálják mások! Mi nem akartunk vezérek lenni (én meg ráadásul szerelmes voltam). Az SZDSZ szervezése, a program készítése Kis János nélkül indult el Kőszeg, Magyar Bálint, Szabó Miklós, Juhász Pál, Mécs érdeméből.

A Szabad Demokraták Szövetsége

Kis János hazaérkezése után azonban nem volt több mentség. Teljesen természetesen Kis János lett az SZDSZ formális titulus nélküli vezetője, és ő váltakozólag más és más embereket tolt előtérbe, lehetőleg olyanokat, akik nem voltak a demokratikus ellenzék „kemény magjához” társíthatok. Mi túlságosan másak vagyunk – mondogatta, és nem rajta múlt, hogy rendre régi ellenzékieket választottak vezető tisztségekbe. A régi ellenzék szerepét például éppen Tölgyessy Péter szokta volt hangoztatni, szemben avval, amit rosszhiszemű megfigyelők gondolnak. Neki – igen helyesen – nem voltak komplexusai, és az MDF-fel kapcsolatban soha nem voltak illúziói. Igaz, Péter még mindig csak 34 éves.

Mindettől függetlenül, az SZDSZ mégis nagyrészt Kis János alkotása. Az ő rendszeres koponyája nélkül ez a nagy tohu-vabohu semmi sem lett volna. Józansága és mértéktartása, bátorsága és bölcsessége nélkül az SZDSZ nem volna nagy párt.

Milyen vezető volt Kis János? Szemben mindavval, amit Tölgyessy Péter ma időleges mellőzöttsége miatti bosszúságában hajtogat, szerintem inkább gyönge kezű. Ott is nézeteket akart szintetizálni, ahol nem voltak nézetek, csak zűrzavar, munkatársai iránti lojalitásában hagyta szétfolyni az értekezleteket (amit aztán persze utólag rögtönzésekkel vagy szűkebb körű megbeszélésekkel kellett jóvátenni). Befelé forduló elmélkedői, tudósi alkata megnehezítette számára, hogy közvetlenül a nagyközönséghez forduljon, puritanizmusa, a ceremóniától, a rituálétól való ösztönös irtózása kielégítetlenül hagyta a szimbólumokra áhítozó szabad demokratákat, a nyers hatalomvágy üdvös hiánya természetében sokáig és kínosan nyitva hagyta a kérdést, hogy ki is az SZDSZ vezetője, és ki lehetne az SZDSZ miniszterelnöke. A párt azt kívánta, hogy ő legyen az. Ezt egészen nem háríthatta el, ezért belement félmegoldásokba – a pártelnöki tiszt és a parlamenti vezérszerep kettéválasztása –, amelyeknek keserű levét most isszuk.

Az igazság az, hogy az SZDSZ vezetője Kis János volt, utóda nincs, és sajnos hosszú ideig nem is lesz, akárkit választanak a helyére. Ugyanis Kis János (egyed) megteremtett egy speciest („az SZDSZ elnöke”), amelynek definícióját a párt az ő személyére szabta. Ennek a speciesnek a fő határozmányai: „erkölcsi tekintélye van”, „a legokosabb ember Magyarországon”, „megvesztegethetetlen”, „kristálytiszta”, „szereti Brahms kamarazenéjét”, „minden szava számít” stb. Akárki követi, híveink elégedetlenek lesznek az illetővel. Arról is sokan megfeledkeznek, hogy Kis János az ország legtapasztaltabb nem kommunista politikusa, aki valamilyen értelemben évtizedek óta vezető. Egyszerűen megfoghatatlan, hogyan mondhatott le ő, a Rendszeres Ember, anélkül hogy utódját kinevelte volna. Kis János minden volt, csak nem diktátor. Rejtélyes vonakodása a prófétai-királyi palásttól rokonszenves, de nem túl hasznos az országnak.

Miért mondott le Kis János?

Azért, amiért nála kisebb emberek is szoktak. Megbántották.

Kis János tudtommal egyetlen emberi tulajdonságot gyűlöl mérhetetlenül: ez a szolidaritás hiánya. Amikor ezt tapasztalta maga körül, vette a kalapját. (Mi nem titkolózunk: Solt Ottiliának a tatai frakcióhétvégén mondott beszéde volt a végső indíték. A szándék már régóta érett János barátai ezt jól tudták.)

Kis János olyan ember, aki bírja a kritikát, bírja az ellentmondást, de összhangban szeret lenni a környezetével, harmóniára, egységre, békére törekszik. Az egyéni ambíciók konfliktusait rosszul tűri. Rejtőzködő lélek, aki utálja a rivaldafényt – utálni fogja ezt az esszét is –, nem szereti a zajt és a kelet-európaias melldöngető szónoklást. Nem képzelhető nagyobb ellentét, mint az ő csöndes, intellektuális stílusa és a jelenlegi kormányférfiak üres pöffeszkedése, tokamerevítése, öblögetése között.

Kis Jánosnak ma szerintem – túl a vezérség kísértésein és kínjain – Bibó István szerepét kellene betöltenie a mély válsággal küszködő magyar féldemokráciában. Tekintélye vitafelei körében is vitathatatlan. Akik gyűlölik, azok Bibót is gyűlölték volna. Bibó sajnos elég vacak kis párthoz szegődött volt ideológusnak. Kívánok Kis Jánosnak – és mindannyiunknak – jobb társakat.

• Esszé