Piotr Pacewicz

Nyomtatóbarát változat

A Szolidaritás mára szép mítosz csupán, mely gúzsba köti politikai képzeletünket. S közben már új mítoszok leselkednek: a megrögzött antikommunizmus, a keresztény állam mítosza, a következő választás vagy épp az elnöki diktatúra mítosza. A hétvégi lengyel választások számadatai egyvalamit minden kétséget kizáróan igazolnak: a Szolidaritás-társadalom mítoszának élesztgetése siralmas vereséggel végződött.

A választásokon a Demokratikus Unió, a Liberális Demokrata Kongresszus, a Centrum Megegyezés és a Szolidaritás a szavazatok 32,6 százalékát kapta, azaz a leadott szavazatoknak nem egészen egyharmadát, amely a szavazásra jogosultaknak csak 13 százalékát jelenti, azaz 3,6 millió embert. A megreformált Szolidaritás hagyományaira hivatkoztak, mégsem mondhatjuk, hogy a Szolidaritás-tábor nyerte a választásokat. Vége a varázslatnak: e pártok mindegyike valami mást játszott ki a kampány során, más választói tömegeket célzott meg, de ez a zsák éppolyan lyukas, mint a Szolidaritásesernyő a lengyel reform fölött.

Az ideológia alkonya

A szejmben valószínűleg az antikommunista és az úgynevezett posztkommunista erők összecsapása váltja ki majd az első vitát. Meg nem erősített adatok szerint a Centrum Megegyezés és a Független Lengyelország Konföderáció 96 mandátumot tudhat a magáénak, míg a Demokratikus Baloldal Szövetsége és a Lengyel Néppárt 97-et. A Katolikus Választási Akció valószínűleg közelebb állna a kommunistaellenességhez, a Paraszt Szolidaritás falusi riválisa ellen játszhatna ki a kommunistaellenességet, az Unió próbálna a mérleg nyelve maradni, a Kongresszus elhatárolná magát… Kívánjunk kellemes vitát?

Más veszélyt jelent azoknak az erőknek az aktivizálódása, amelyek az egyház támogatásával kerültek a szejmbe: a Katolikus Választási Akciónak, a Centrum Megegyezésnek, a két kereszténydemokrata pártnak és a Paraszt Szolidaritásnak összesen 127 képviselője van. A másik oldalon ott az SdRP, a lengyel szociáldemokraták és a valamivel óvatosabb a PSL (Lengyel Néppárt), talán a Munkás Szolidaritás is, a Demokratikus Unió szociáldemokrata szárnya. Mindkét nagy ideológiai vita éppoly valószínű, mint amilyen értelmetlen. Kétségtelen előnye, hogy segít a politikai arculat körvonalazásában, és háttérbe szorítja a nehezebb politikai döntéseket, mindenekelőtt a gazdasági természetű elhatározásokat. Egy azonban bizonyos: az ideológiai szócséplés egyhamar felőrölheti a szejmet.

Vannak, akik már most keresztet vetnek erre a parlamentre. Akik szerint majd jön Walesa elnök, gyorsan feloszlatja a parlamentet, és ő maga veszi kézbe a piacgazdasági reformot. Ez is veszedelmes gondolkodás. A választások azt is bebizonyították, hogy a társadalom elutasítja a reformok jelenlegi formáját, hiszen a posztkommunista Demokratikus Baloldali Szövetség is, a Független Lengyelország Konföderáció is, a Lengyel Néppárt is (összesen a szavazatok 29 százaléka) azzal a jelszóval lépett föl: elég ebből a reformból; a Szolidaritás is és a Centrum Megegyezés is jószerével elhatárolódott Balcerowicztól… Nem vezethet sikerhez, ha erőszakkal akarják bevezetni a piaci reformokat, anélkül hogy szót értenének a reformokat ellenzőkkel. Éppen ellenkezőleg, ki kell használni azt az esélyt, hogy a szejmben ott vannak a reformot ellenző csoportok is.

Gazdasági vita – politikai vita

Ennek a szejmnek és egyben a lengyel reformnak is egyetlen esélye az alku, még ha komoly kompromisszumokra kényszerül is a gazdasági szféra területén, erre a kompromisszumra kell támaszkodnia a kormánynak (szakértői kormánynak, kisebbségi vagy többségi kormánynak, mindegy), a Belweder palota támogatását élvezve.

Talán a paraszti lobbyval támadnának még nehézségek, annyi azonban bizonyos, hogy a Liberális Demokrata Kongresszus és a Demokratikus Unió jó része és a Centrum Megegyezés bizonyos része s talán a „Sörpártiak” is a születőben lévő középosztályok vagy az értelmiségi csoportok érdekeit fogják képviselni. Nem világos azonban, ki képviseli majd a leginkább fenyegetett állami szektort: a csődbe került nagyipart. A munkás szavazókért vívott harcban a Szolidaritás, a Demokratikus Baloldal és a Munkás Szolidaritás vetélkedett, s talán még a Demokratikus Unió egy része is. Úgy vélem, a reform sikere ezen erők megegyezési készségétől függ.

A nagy ideológiai viták és a politikai ábrándok éppen a politikai pragmatizmust és a nélkülözhetetlen kompromisszumot veszélyeztetik. A Demokratikus Unió kénytelen lesz megfontoltságot tanúsítani. Mint legnagyobb létszámú képviselői csoport, a kompromisszumok kidolgozása már egyébként is mindennapi kenyerévé vált, „szónoklataik” ezután is esélyt teremthetnének az egymástól igen távol álló erők megegyezésére (ami persze még egyáltalán nem jelenti azt, hogy az Unió „adja a kormányt”).

A választók tehát meglepetéssel szolgáltak – most a politikusok következnek.

(Varsó)

• Külföld