Heiszler Vilmos

Nyomtatóbarát változat

Mint azt a hazai jobboldal prominenseitől nemrégiben megtudhattuk, komoly teher, nagy felelősség nehezedik a magyar választópolgárok vállára: májusi voksaikkal ugyanis nemcsak a honi politika további irányát szabhatják meg, hanem az őszi Bundestag-választás kimenetelét is befolyásolhatják. Erős a gyanúm, hogy újfent a kisnemzeti fontoskodás szózata szállt fel hazai nagyjaink ajkairól: a német kereszténydemokraták hamburgi kongresszusán nem foglalkoztak a Kárpát-medencéből érkező választási hírek várható hatásainak elemzésével. Úgy látják, boldogulnak magukban is: ezt meg akár nagynemzeti gőgnek is minősíthetnénk.

Rokon vonásokat azért találhatunk. Sőt: nálunk már rég etikai kódex után kapkodnának az érzékenyebb lelkűek, ha olyasféle támadásokat kellene hallgatniuk, amilyenekkel a kereszténydemokraták illették szociáldemokrata ellenfeleiket. Schäuble frakcióvezető, s Waigel, a bajor testvérpárt, a CSU vezére sommásan a szocdemek szavahihetőségét vonta kétségbe, sőt, Waigel nyomatékul hozzátette: senki sem tud úgy hazudni, mint az SPD. A személyes támadásokkal sem takarékoskodtak az európai jellegű jobbközép politizálás németországi rezidensei. Scharping szociáldemokrata pártelnököt a világos alternatíva elmosásával vádolták, helyettese, Lafontaine pedig még rosszabb minősítést kapott: róla Schäuble egyszerűen kijelentette, hogy nála a becsület nélkülözhető, másodrendű erény csupán.

Így szól tehát a választási kampánydal a művelt Nyugaton: az ellenfél kíméletlen, agresszív sarokba szorítása ezek szerint ott is a politikai harcászat alkotóeleme. Igaz, ami igaz: a kíméletlen, de nyílt és konkrét támadás még mindig kevésbé ártalmas és visszataszító, mint az általános hazaárulózás.

Persze a nemzeti téma sem maradt érintetlen Hamburgban. No nem a határokon túl élő németek kérdését vették elő (ott megtanulták, és nem felejtették el, hová vezetett a határokon túli nemzeti kisebbségek kérdésének a középpontba erőltetése), inkább a Kohl-korszak legnagyobb külpolitikai sikerét hozó és legtöbb belső feszültségét okozó német újraegyesülés kapcsán verték el a port ismét a baloldalon: a kereszténydemokrata szónokok szerint az SPD nem akarta igazán a német egységet, s a mostani problémák felnagyításával csak a rossz hangulatot gerjeszti, s voltaképpen a jobb- és baloldali szélsőségeknek segít.

Gazdasági kérdésekben sem volt más a hangnem, itt is a szociáldemokraták pocskondiázása dominált. Waigel szerint az SPD programja csak politikai zavarosságot és szédelgést tükröz, s takarékossági ígéreteik nem vehetők komolyan. „Előbb lesz egy bernáthegyi vegetáriánus, mint hogy Lafontaine akár egy szubvenciót is leépítsen” – jelentette ki a bajor pártvezér.

Kohl megint jó politikai dramaturgnak bizonyult: hagyta a vezéreit tajtékozni, ő maga viszont már jóval méltóságteljesebb, pártját harcba hívó zárszót mondott. A harc célja természetesen nem a hatalom megtartása, hanem a kötelességteljesítés: ezt diktálja a meggyőződés, hogy a CDU viszi a helyes úton az országot.

Az egész kongresszust jellemző harcias hangnem, az ellenfél sűrű emlegetése elgondolkoztató: miért az ellenfelet állították a kereszténydemokraták kongresszusuk középpontjába?

Ez választási évben akár természetes is lehet: a politikai játszma velejárója a határozott, támadó fellépés, mellyel a vetélytársat defenzívába lehet szorítani – a védekező ellenfél többnyire rosszul mutat a képernyőn.

De több is rejtőzik a harcias fellépés mögött, mégpedig a bizonytalanság. A százszor elátkozott közvélemény-kutatások ott is az ellenzék, a szociáldemokraták előretörését, sőt relatív győzelmét ígérik, 35-40% körüli eredményt jósolva. A CDU–CSU-szövetség ennél kevesebbre számíthat. Kohl sikere, a német újraegyesítés, mellyel Bismarck mellé remél kerülni a német történelem dicsőségtábláján, mára inkább árnyoldalait leplezi le a német választók előtt. A nyugati tartományok gazdasági potenciáljának megcsapolását s életszínvonalának stagnálását már nem veszi jó néven a nemzeti jelszavakra egyébként pozitívan reagáló ex-nyugatnémet, a Wessi; s a Hegyeshalomnál annak idején örömkönnyek között áttrabantozó exkeletnémet, az Ossi sem igazán elégedett az eredménnyel, hiszen neki inkább a piacgazdaság nehézségeivel volt eddig alkalma megismerkedni. Kohl gátlástalan ígérgetéseit (egy német sem fog rosszabbul élni, mint azelőtt) nem felejtették el, márpedig ősszel a választók elé kell állni. S meggyőződés ide, küldetéstudat oda – az a fránya választópolgár megint nem a nemzeti üdvtörténet, hanem saját mikrotörténelmének négyéves értékelése alapján fogja döntését meghozni. Ez a borzasztó ebben a parlamenti demokráciában.

A CDU érzi, tudja: nem állhat jeles bizonyítvánnyal a választók elé. S mit is mond a Kovácsék gyereke, ha rossz bizonyítványt visz haza? „A Szabó Pistié se jobb!” Így van a német kormánypárt is: a saját bizonyítványáról nem tud jót mondani, hát szidja a másikét, s így kér újra bizalmat. Ritkán szokott bejönni.

• Külföld