Az elmúlt egy-két évtizedben évről évre magasabbra tornyosultak a karácsonyfák a Futaki úti piacon, jelezve a szelíd polgári tiltakozás terjedését. A reálszocializmus szabadpiac-gerillái, a csempészek összébbrakták az olasz kozmetikumokat, az osztrák kávésdobozokat, a német tranzisztoros rádiókat, és szolidárisán helyet szorítottak a Szerbiából, a Boszniából érkező fenyőfaárusok részére, akik teherautóikkal már december közepén megjelentek, hogy először a katolikusoknak, majd rövid időn belül a pravoszlávoknak árulják a karácsonyfát. A rothadás éveiben kicsírázott egy változatos, kritikus szellemű, izgalmas szellemiség is. A hivatalosan megbélyegzett pluralizmus valóságos távlatokkal kecsegtetett, nem háborúval. A pravoszlávok, a katolikusok szolidárisán kivonultak a Futaki úti piacra, és karácsonyfát vásároltak. A vallások értették egymás nyelvét, virult az ökumenikus gyakorlat: a vallás már nem volt üldözött, de még nem került a hatalom kitüntető fénykörébe, hanem szerény állampolgári tiltakozást jelképezett.
Borzongva gondolok a ránk leselkedő véres karácsonyra. A városokban tucatjával temetik a háborús áldozatokat, az újvidéki temetőben pedig névtelen sírhantok domborulnak. Csend van a városban, mint a temetőben. Hová tűnt el az egykori szelíd polgári tiltakozás? Az egyházi szertartásokon a volt pártfunkcionáriusok az első sorokba tolakszanak, akárcsak a régi, nevezetes pártkongresszusokon, hogy a tévéközvetítésből is kiderüljön, a régi bűnök megbocsáttattak. A tegnapi komisszárokat befogadta az anyaszentegyház, és előkelő helyre invitálta őket az isten házában. A néhai baloldali alázatosan hajlong a pópák előtt, még nem ismeri az egyházi viselkedési szabályokat, de bizonyára jövő karácsonyra megtanulja. Némely pártfunkcionárius állandó házi gyóntatót tart, így aztán soha senki nem tudja meg, a múltban vagy a jelenben elkövetett bűnökről gyón-e többet nekik.
Már szállítják az első karácsonyfákat. A piac sarkán álldogálva bámulnom, hogyan rakják ki a betonlapra. Mellettem katonák ténferegnek. Felettem vöröskeresztes katonai helikopterek repülnek, a közeli kórházba szállítják a haldoklókat, sebesülteket. Ilyen a karácsony előtti újvidéki ég. Az aszfalton sem jobb a helyzet: Krisztust is gyanús, hazafiatlan pacifistának nyilvánítanák, mert többet szenvedett a hitért, mint a nemzetért és a nemzet államáért. Ráadásul kozmopolita volt, nem patrióta, vádolnák be a mai Nagy Inkvizítorok, akik arról próbálnak meggyőzni bennünket, hogy a polgárháborús időkben tartsuk távol magunktól a gyanús Krisztust, barátkozzunk a pokollal, amelynek kapujában nem végeznek szigorú ellenőrzést, s nagy előszeretettel fogadják az önkénteseket. Az ágyúk dörögnek, a gyászolók elnémulnak, az elkeseredettek nem kongatják a harangokat, az egyházatyák nem vezetnek béketüntetéseket, a vallásos érzés még soha sem volt oly kétértelmű helyzetben, ekkora próbatétel előtt, mint most, amikor állami ajánlással lehet gyakorolni. Állok a piacon, és ismételgetem a karácsonyi kulcsszavakat: államszocializmus, állampárt, állami ember, állami értelmiség, államnemzet, államhit, államnyelv, államvallás. Ezekbe a szavakba zsugorodott össze a város történelme. Az a másik – teljesen háttérbe szorult. Az állam cserélgette maszkjait, mindig más formában bukkant fel. Így múltak az évek, miközben a jugoszláv ellenzék teljesen kiveszett. A nemzeti érzés az államba asszimilálta. Vasárnap reggel a piac sarkán figyelek, és szemlélem a néhai ellenzékieket: az egyik túrót, tejet, tojást, káposztát cipel haza, a másik friss bárányhúst, burgonyát, rétestésztát. Készül a vasárnapi ebéd. Egyiket-másikat emlékeztetem a múltjára: értetlenül néz rám, miért kellene tiltakozni, megvalósult a többpártrendszer. Az egyik hívő magabiztosan int le: a tévé is közvetíteni fogja a pravoszláv liturgiát.
A reálszocializmus agóniájának korszakában cinkosság alakult ki a hitetlenek és a hívők, a világnézetileg közömbösek és a lázongó ellenzékiek, a különböző felekezetekhez tartozók, a pravoszlávok, a katolikusok vagy éppen a protestánsok között. Kiválasztották a megfelelő karácsonyfát, az autó tetején levő csomagtartóra kötözték, vagy pedig kezükben a fenyővel ballagtunk a sugárúton, s ha szembetalálták magukat a hatalom egyik vagy másik képviselőjével, gondtalanul folytatták az útjukat, mert biztosak lehettek benne, hogy nem jár következményekkel. Sokak bevallása szerint izgalmas érzés volt ízlelgetni a kalandot: először csak a lakás eldugott sarkában rejtegetni a karácsonyfát, pár év múlva pedig a legszembetűnőbb helyre, lehetőleg az ablak elé helyezni a kívülállás, a szelíd ellenállás jelképét. Esténként az utcákon sétálva magam is megbámultam a gazdagon feldíszített, fényes karácsonyfákat; akkoriban még nem húzták le a redőnyöket az ablakokra, bármikor lehetett utazni útlevéllel, a posta működött, a telefonkagylót felemelték, a csengetésre azonnal ajtót nyitottak, a fiatalok otthon aludtak.
Kezdődik a kirakodás a Futaki úti piacon. Most már nem kell óvakodni senkinek, lassan az lesz gyanús, aki nem vásárol karácsonyfát. De ki hisz már a karácsonyi áhítatban? A szeretet ünnepe valamikor dacot, kívülállást, máskéntgondolkodást jelképezett; a hitnek éppen ezért volt hitele, még akkor is, ha a személyes életbe szorult vissza. De hová is tért volna, ha hiteles, szabad közélet nem létezett? A hívő és a laikus egyaránt küzdött valamivel és valamiért, amit – majdnem mellékes volt, hogy milyen néven emlegettek. De hol vannak most a hívők, amikor a vallás éppenséggel ajánlatos lett, és amikor nevet kell adni a régi közös akaratnak? Hol vannak a laikusok, akik vállalták, hogy kisebbségben maradjanak? Populista lett a vallás is, populisták lettek az egykori ellenzékiek is. Elmarad a régi küzdelem: a társadalom egyik részének nincs szüksége rá, a másiknak nincs esélye. Mindenféle kisebbség gyanús lett: a vallási, a politikai, a nemzeti. Jaj annak a társadalomnak, amely türelmetlen vagy értelmetlenül közömbös a kisebbségben levő ellenzék iránt.
A háborúban közömbösek lettek a hívők, a győzelemben elégedettek lesznek az ellenzékiek. A piacon a régi ismerős figurák mellett immár új arcok bukkannak fel, és áruikat kínálgatják. A karácsonyfa alá puskagolyót, revolvert, gépfegyvert, bombákat, kézigránátot és harci zsákmányt: színes tévét, videót, kerékpárt lehet helyezni. Az éjszakában, valahol a közelben, puskalövések hallatszanak. Lehet, hogy a szomszédos utcában, de lehet, hogy a piactéren. Reggel, mintha mi sem történt volna, zajlik tovább az élet. Fejünk felett harci gépek vonulnak el. Közeleg a karácsony. Nem tudom, miért fognak imádkozni a hívők, és mit fognak ünnepelni az ellenzékiek. Csak abban reménykedem, hogy csupán azok képesek már igazán imádkozni, akik rejtegetik a karácsonyfát, úgy, mint régen, amikor gyanús volt a hit. Csak az eretnekek!
- Külföld [6]