Bíró Béla

Nyomtatóbarát változat

A román belpolitika utóbbi négy esztendejének legnagyobb horderejű eseményéről egy közvélemény-kutatás nyomán szerezhettünk tudomást. Az ellenzék iránti rokonszenvvel aligha vádolható közvélemény-kutató intézet, az IRSOP adatai szerint ma a megkérdezettek 37 százaléka az RMDSZ-t is magában foglaló Demokratikus Konvenció (DK) elnökét, Emil Constantinescut választaná elnöknek, s a jelenlegi elnökre, Ion Iliescura csupán a választók 27 százaléka adná szavazatát. A sajtó mintha nem mérte volna fel e fordulat jelentőségét, a kormánypárt azonban – az elmúlt három hónap fejleményeiből ítélve – tökéletesen tisztában van vele. Késedelem nélkül támadásba lendült.

A legutóbbi választásokon a Demokratikus Konvenció szavazóbázisát – Bukaresttől és Constantától eltekintve – Erdély jelentette. A kormánypárt vezető gárdáját azonban ma inkább az aggasztja, hogy Erdélyben a nacionalistára hangolt román szavazók döntő hányadát sem az ókirályságbeli nacionalisták, hanem egy regionális politikai alakulat, a Gheorghe Funar vezette Román Nemzeti Egységpárt szerezte meg, a kormánypártnak pedig be kellett érnie a DK és az Egységpárt párharcától tartózkodó választók szavazataival.

Ez addig, amíg Ion Iliescu bizonyossággal számíthatott az ókirályság sűrűn lakott falusi településeinek támogatására, nem okozott gondot, sőt haszonnal is járt: a kormánypárt Erdélyben az „ellenzékre” bízhatta az európai közvélemény előtt vállalhatatlan kisebbségellenes kezdeményezéseket. A szélsőségesen nacionalista pártok ugyanis formálisan ellenzékben maradtak, ám a parlamenti szavazások során a kormánypárt minden kezdeményezését vaskövetkezetességgel támogatták, annak ellenére is, hogy a kormánypárt még a nekik tett ígéreteit sem volt mindig hajlandó betartani. Egy esetleges elnökválasztáson azonban az Egységpárt vezére, Gheorghe Funar rendkívül kellemetlen ellenféllé válhatna. Az Egységpárt sovén-nacionalista demagógiában ugyanis verhetetlen, a kormánypártot ráadásul az Európa tanácsi tagság is relatív mérsékletre kényszeríti. Márpedig a sovén hangvétel a hatalom jelenlegi birtokosainak választási győzelmében meghatározó szerepet játszott.

Erdély-offenzíva

A kormánypárt vezérkara úgy ítélte meg, hogy a pártnak – veszteségeit kiegyenlítendő – a két, Erdélyben működő regionális politikai alakulat, az Egységpárt és az RMDSZ választási monopóliumát kell megtörnie. E célból a Kolozsvári Katonai Körzet (!) gyűléstermébe tanácskozásra hívta össze az erdélyi szervezetek vezetőit, képviselőit, szenátorait, a kormánypárti prefektusokat és alprefektusokat (ez utóbbiak a kormány politikájának helyi végrehajtását hivatottak „előmozdítani”).

A román sajtó által „erdélyi offenzívának” nevezett stratégia körvonalait és ideológiáját Adrian Nastase, a kormánypárt ügyvezető elnöke, a román belpolitika második embere tárta a hívek elé. Zárt ajtók mögött. Ennek ellenére a napilapok már másnap részletekbe menő tudósításokat közöltek a „kemény, kategorikus hangnemben” előterjesztett expozéról (az RMDSZ elleni hadjárat mint nemzeti titok kifecsegése 1990 márciusa táján még elképzelhetetlen lett volna – igaz, az Egységpárt ellen irányuló stratégiát most sem tartották fontosnak leleplezni). Nastase végkövetkeztetése – ahogyan azt a legnagyobb példányszámú román napilap, az Evenimentul Zjlei reprodukálta – így hangzott: „Nem engedhetjük, hogy Erdély politikai képviseletét az (…) etnikumok közötti konfliktusokra alapozott, doktriner és pragmatikus vonatkozásokban kiforratlan regionális politikai struktúrák határozzák meg. (…) Akkor lehetünk sikeresek a választási versenyben, ha meggyőzzük az embereket, hogy sajátos nemzeti alternatívát képviselünk, hogy olyan társadalommodellt és kapcsolatrendszert kínálunk, mely az etnikumok közötti harmóniára és nem a közöttük lévő feszültségek folyamatos szítására épül.” Ami a konkrét lépéseket illeti, „a pártnak a következő három célkitűzést kell szem előtt tartania: az erdélyi társadalom átfogó megszervezése és befolyásolása; az etnikai feszültségek és konfliktusok kerülése; a helyi közösségek autonómiájának fokozása, természetesen minden olyan lehetőség kizárásával, mely a szeparatizmus és kiválás veszélyét rejtő etnikai autonómiák kialakulásához vezethetne”.

Ez a mondat – a román politikát is szorongató lépéskényszer burkolt megvallásán túl – már azt is sugallja, mit ért a román kormánypárt az „etnikumközi harmónián”. A fogalom tényleges tartalmát azonban a kormánypárt hatalmi szervei elé tűzött akcióterv világítja meg: „meg kell törni az RMDSZ monopóliumát a magyar kisebbség felett; föl kell számolni azt a látszatot, hogy az RMDSZ a kisebbség egyetlen védelmezője; meg kell hiúsítani az RMDSZ-nek az etnikai civil társadalom létrehozására irányuló törekvéseit”. Aligha férhet hozzá kétség: „etnikumközi harmóniá”-n fájdalommentes asszimiláció értendő. A kormánypárt szerint ennek e pillanatban két akadálya van: az RMDSZ, illetve a magyar nyelvű sajtó.

Az Evenimentul Zilei című napilap azt is tudni véli, hogy a kormánypárt megkísérli kézbe keríteni a magyar nyelvű sajtót is, hogy ily módon szerezze meg az RMDSZ-ből fokozatosan kiábránduló magyar szavazók szavazatainak 10-20 százalékát. Az akciónak három lépésben kell lezajlania: „1. anyagilag támogatni a pénzügyi nehézségekkel küszködő lapokat; 2. ha az 1. pont nem kivitelezhető, a kormánypártnak létre kell hozni az EGYÜTT-IMPREUNA elnevezésű román–magyar baráti társaság erdélyi fiókjait; 3. meg kell vásárolni korábbi magyar lapokat vagy újakat kell alapítani.” Az EGYÜTT-IMPREUNA nevű „román–magyar baráti társaság”, melyről nem csupán a kedves olvasó, de mi, romániai magyarok sem hallottunk, a hírhedten magyargyűlölő szenátor és nemzeti bárd Adrian Paunescu és a körötte gyülekező magyar renegátok: Hajdú Győző és Fúró Gyula baráti társaságaként tényleg létezik, tevékenysége azonban jobbára kimerül a tagok magyarellenes denunciációiban, a román sovinizmus szólamainak mazochista visszhangozásában, magyar–román, s az Európa Tanács kedvéért időnként világnyelveken megjelentetett lapok, brosúrák kicirkalmazásában.

A három „nem”

Iliescu tekintélyének rohamos fogyatkozása a pártban automatikusan az ügyvezető elnök, Nastase szerepének és egyéniségének felértékelődéséhez vezetett. Egy bukaresti lap neki is szegezte a kérdést: „Jelölteti-e magát az elnökválasztási kampányban?” – mire a politikus hevesen tiltakozott: „Nem! Nem jelöltetem magam! Nem áll szándékomban! Ion Iliescu az, akinek ismét jelöltetnie kell magát.” A három nem mögött az Evenimentul Zilei főszerkesztője és vezércikkírója szerint az a kétségbeesett kísérlet áll, hogy meggyőzze Iliescu elnököt annak ellenkezőjéről, amit egyébként mindenki tud: a hatalomra tör. Nastase gátlástalansága ellenére is óvatos duhaj, még nem érzi elérkezettnek a pillanatot. Köntörfalaz és riadozik. A Romania Libera vezércikkírója kegyetlenebbül fogalmaz: Nastase „egyfajta külvárosi Machiavelli, aki ahelyett, hogy antik dicsőségről álmodozna, mérhetetlen, beteges ambícióinak rabságában vergődik, (…) s már-már a sors kiválasztottjának véli magát”.

Az a kommentár pedig, mellyel a kormánypárt ügyvezető elnöke a nagy román származású francia drámaíró, Eugen Ionesco halálhírét regisztrálta („elidegenedett az országtól és nem szolgálta hazáját”), egyenesen országra szóló fölháborodást váltott ki.

A mai román helyzet megítélésekor tehát abból az ellentmondásból kell kiindulnunk, hogy egy „külvárosi Machiavelli” (vagy egy „vastagbőrű rinocérosz”) még mindig az állami főhatalom egyik birtokosa lehet, miközben a népesség mind nagyobb többsége elutasítja őt is, a mögötte álló szándékokat is. A véresszájú nacionalizmus már nem alkalmas tényleges érdekek elfedésére. Ami Szlovákiában bekövetkezett, Romániában is várható. Hogy mi, magyarok mit nyerhetünk e tendencia révén, az egyre inkább rajtunk, türelmünkön, eltökéltségünkön múlik. S persze azon, hogy az RMDSZ-en belül továbbra is működőképes marad-e a konszenzusos politizálás, a belső pluralizmusra alapozott egység, hogy a román államba szervesen beépülő, mégis szuverén RMDSZ képes-e fölgyorsítani a román állam decentralizációját. S hogy képes-e az ellenzék a kormánypárt „erdélyi offenzívája” helyett egy korszerű Erdély-alternatívát felvázolni. Ez egyelőre még illúzió. De a hangsúly az „egyelőrén” van.

(Sepsiszentgyörgy)

• Külföld