Skip to main content

A szoborháború és háttere

Vissza a főcikkhez →


Romániában nem volt és nincs olyan etnikai tisztogatás mint az egykori Jugoszláviában. A kolozsvári Mátyás-szobor eltávolításának kísérlete azonban – a nemzeti-kisebbségi tudatot is tolmácsoló szimbólumok közötti tisztogatás részeként – kimeríti a kulturális etnocidiumra, a történelem kisajátítására irányuló konok próbálkozások több ismérvét.

A merénylet terve nem Funar polgármester találmánya, ám azt el kell ismernünk, hogy ravaszságban, primitív és szélsőséges kizárólagosságban a funari „újítás” viszi el a pálmát. E téren, lássuk be, övé az elsőbbség. Azoknak ugyanis, akiket már a két világháború közötti korszakban zavart Fadrusz János alkotása mint az erdélyi főváros magyar múltjának és jellegének kifejezője, meg kellett elégedniük azzal, hogy egy „értelmező” szöveget rögzítenek az alapra. 1940-ben levették ezt az (állítólag Jorga szövegezte) bronztáblát, hogy aztán a második világháború után a „Mathias rex” latin felirat – a reneszánsz király udvarában honos művelődéshez híven – az együttéléshez, a megbékéléshez nélkülözhetetlen kompromisszumot hirdesse.

A remekbe készült szoborcsoport azonban továbbra is sokak számára jelentett elviselhetetlen látványt. Akadt olyan – szakmailag egyébként kiemelkedő – műtörténész akadémikus, aki már évekkel ezelőtt a tér s a szobor esztétikai-urbanisztikai fogyatékosságairól cikkezett, mintegy sugallva e kompozíció felszámolását. A burkolt felszólításnak akkor nem volt gyakorlati következménye.

Az impozáns lovas szobor azonban nem maradhatott az általa megjelenített múlt s Kolozsvár szimbóluma. Napjaink szoborháborúját a szobrok tegnapi vetélkedése előzte meg. Sőt, ez a furcsa, de jelentésteli verseny ma is zajlik. A város másik terén állították fel annak a Vitéz Mihály havasalföldi vajdának a lovas szobrát (a városi folklór szerint a Mátyás-szobornál magasabbnak kellett lennie), aki a XVI. század végén rövid időre Erdélyt hatalmában tartotta, egyik alvezérének bronzalakja pedig a „szabók bástyája” előtt strázsál. A nyugati hegység lázadó mócait vezető Horeát két szobor is megörökíti, Funar egyneműsítő érdemeit pedig az 1848-as román szabadságharcos, Avram Jancu oly sokat vitatott szobra öregbíti az ortodox katedrális s a román nemzeti színház között.

Ezek a szaporodó s immár többségbe került műemlékek a zömmel magyar, illetve német jellegű erdélyi városok 1918 utáni elrománosítását szolgálják: Kolozsvárott és egyebütt a több százezres nagyságrendű Munténiából és Moldvából betelepítettek demográfiai/politikai szerepét egészítik ki. Tény, hogy Trianon előtt az erdélyi városok az évszázadok során kialakult (súlyos társadalmi-nemzeti igazságtalanságokat is hordozó) társadalmi rétegződést és uralmi viszonyokat tükrözték. A múlt ezen emlékét azonban – ha szándékunk az, hogy „bevalljuk” s végre „békévé oldhassuk” – nem lehet megsemmisíteni vagy meghamisítani.

Térségünk „historizált nacionalizmusai” (Szűcs Jenő) viszont éppenhogy állandó sérelemként, újból és újból átélt traumaként idézik fel a tegnapokat, s nyilván nem a megbékélés, hanem a szüntelen konfrontáció végett. Az identitást hordozó jelképek révén szított konfliktusok, a Mátyás-szobor elleni támadáshoz hasonló merényletek akkor is vészjóslóak, ha nem vezetnek az értelmi szerzőktől várt eredményre. A „Bosznia-szindróma” (Konrád György) tüneteiről árulkodnak. A kelet-európai kisállamok – Bibó diagnosztizálta – nyomorúsága, a közösségi neurózis, a mesterségesen szított félelmek láncreakciója manapság is fenyeget: a provokációknak nem szabad engedni, ám a brechti felhívás – „Állítsátok meg Arturo Ui-t” – is újra rendkívül időszerű, ugyanakkor a legelszántabb tiltakozás, a leghatározottabb akció sem mondhat le a józan önkorlátozásról.

Nem engedhető meg, hogy az 1990 márciusában Vásárhelyen történtek – bárminő formában – a Szamos partján megismétlődjenek. Ehhez viszont a központi hatalom szerveinek erélyes beavatkozására lenne szükség. Kérdés csak az, hogy a Funar-féle párt parlamenti szavazatainak kiszolgáltatott kormány, illetve az államelnök milyen lépésre képes elszánni magát.

(Szerzőnk Kolozsvárott élő filozófus, a Korunk volt főszerkesztője.)
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon