Bada Györgyi

Nyomtatóbarát változat

A támogatás ára

Csak a katalán pártnak, a CiU-nak köszönhető, hogy a spanyol parlamentet, a Cortest még nem oszlatták fel, és hogy José Aznar Néppártja még nem nyújtott be bizalmatlansági indítványt a szocialista kormánnyal szemben. Jordi Pujol, Felipe González fő tárgyalópartnere, a katalán parlament, a Generalitat elnöke, az 1994-es költségvetés külső támogatásáért cserébe a tartományi önállóság kiterjesztését kérte. Egy februárban kiszivárogtatott belső, szakértői dokumentum szerint a katalán kormány Katalónia 1714 előtti státusának alapjaihoz kívánna visszatérni, s Spanyolországot legszívesebben olyan föderatív állammá alakítaná át, amelyben a katalán president közvetlen kapcsolatban állna a koronával s a régió gazdasága ténylegesen is független lenne a madridi kormánytól. Vagyis a miniszterelnök, a központi végrehajtó hatalom fejének befolyása megszűnne a tartomány határain belül, szerepét a király venné át. Ezzel a gondolattal azonban az ország és a nemzet egységét jelképező Juan Carlos még elméleti szinten sem hajlandó foglalkozni.

A botrányos dokumentumot Jordi Pujol nem hivatalos álláspontnak minősítette, majd kifejtette: helyeselné, ha Katalónia visszanyerhetné politikai önállóságát, például az egészségügy és az oktatás területén. Szeretnék azt is, ha felállítanák a politikai autonómia szimbólumának tekinthető katalán rendőrséget, s ha önkormányzati keretek között, a központi Művelődésügyi Minisztérium gyámkodásától függetlenül oldhatnák meg a katalán nyelvű kultúra, oktatás, regionális tv- és rádióhálózat fejlesztését. Tartományi adógazdálkodási terveik abból indulnak ki, hogy gazdasági mutatóik messze megelőzik az országos átlagot: a tartományon belül az egy főre jutó össztermék (GDP) 23%-kal magasabb az országos értéknél; a 24%-os spanyolos munkanélküliségi ráta Katalóniában „csak” 16%. A 80-as évek vége óta a külföldi befektetések ugyancsak ebben a tartományban koncentrálódnak: minden egyes Spanyolországban befektetett külföldi dollárból 30 centet itt ruháztak be. Erre hivatkozva a CiU már el is érte, hogy a központi kormányzás átengedte Katalóniának a helyi személyi jövedelemadókból befolyó bevételek 15%-át.

Jordi Pujol ma az Európai Unió frissen alakult Régiók Bizottságának elnöke. Pártja támogatta az 1977–82 közötti átmenet Adolfo Suárez vezette jobbközép kormányát is. Most a szocialistákkal szavaz, de nem kizárt, hogy ha legközelebb a Néppárt kerül kormányzati pozícióba, tőlük sem vonja meg politikai támogatását, ha úgy véli, hogy cserébe Katalónia szempontjából fontos engedményekre tehet szert. Ezek szerint 1993 után új, alkalmasint tartós hatalmi helyzet van kirajzolódóban Spanyolországban: a központi kormányzás fő elemét az egyik (pillanatnyilag a katalán) autonóm terület regionalista törekvései határozzák meg. A regionalizmus hívei ennek akár örülhetnének is, ha nem arról lenne szó, hogy a „Régiók Európája”, a nemzetállamot meghaladó eszmény itt éppenséggel egy nemzeten belüli politikai váltógazdálkodást jelent. A regionalizmus szép eszméje Olaszország mellett lassan Spanyolországban is a szeparatizmus gyanújába keveredik: jobboldali képviselői a gazdagabb katalánok (lombardok) számára tartanák fenn a Közös Európai Ház főbejáratát, a szegényebb andalúzokat és másokat pedig a hátsó lépcsőn közlekedtetnék.

A korrupciós lavina

De nemcsak ez az egyetlen hasonló vonás a közelmúlt spanyol és olasz belpolitikájában: számos analógiát kínálnak óriási lavinává duzzadt, nemrégiben kipattant korrupciós botrányok. A legfrissebb szenzáció: a 75 000 fős, antiterrorista fegyveres testület, a Guardía Civil igazgatója, M. Luis Roldán eltűnése. Az öreg szocialista motoros, aki tavaly még a belügyminiszteri poszt esélyese volt, 500 millió pezetás vagyont halmozott fel magának különböző ingatlanvásárlási ügyletekkel, valamint a különleges antiterrorista akciók finanszírozására elkülönített pénzügyi alapok megdézsmálásával. De a szocialistákhoz vezettek a korábbi kisebb gazdasági visszaélések (kétes szocialista érdekeltségek a Filesa, Renfe, Ibercorp stb. vállalatoknál), sőt a magas politikai körökben fejeket követelő bankbotrányok (Banesto, Spanyol Nemzeti Bank, Madridi Tőzsde stb.) szálai is. Nem véletlen, hogy több miniszter lemondását vonta maga után az eredetileg két bankvezér ügyének vizsgálatára felállított parlamenti ad hoc bizottság javaslatára indított törvényszéki eljárás. Megvált posztjától a belügy- és a mezőgazdasági miniszter, lebukott a korábbi gazdasági miniszter, lemondott a PSOE parlamenti frakcióvezetője. A legnagyobb presztízsveszteséget a korrupcióellenes harcot vezető Garzón bíró, a „Megvesztegethetetlen” visszavonulása jelentette, aki azzal vádolta a kormányt és Felipe Gonzálezt, hogy erélytelen volt a botrányok ügyében. A feddhetetlen kormányfő parlamenti meghallgatásakor adott ígéretei ellenére sem teremtett rendet a szocialisták háza táján: erősödik a közvélekedés, hogy a politikai korrupció szövevényesebb, mint Franco idején. A Le Monde Diplomatique elemzése szerint az ország az 1981. február 23-i katonai puccskísérlet óta a legveszélyesebb politikai válságát éli.

Felipismo, avagy Felipe örök

A spanyol belpolitikában jártas és járatlan érdeklődőt ugyanaz a kérdés foglalkoztatja: hogyan képes a szocialista párt mindezek ellenére immár tizenkettedik éve kormányon maradni? Nem kétséges, hogy uralmát elsősorban a „felipismo”, vagyis Felipe González személyes karizmája, tapasztalata, politikai dörzsöltsége és a tizenkét év alatt lassan kiépített egyszemélyes hatalma tartja fönn. Mind a kormány élén, mind a PSOE elnöki posztján sikerült magát nélkülözhetetlenné tennie: a szocialista párton belüli egyre mélyülő szakadékokat mint Nagy Integrátor tüntette el. 1991-ben kénytelen volt megválni politikai ikercsillagától, Alfonso Guerrától, mivel öccse, az ifjabb Guerra korrupciós ügybe keveredett. Guerra hívei ettől kezdve egyre hevesebben bírálják a kormányt s kérik számon a klasszikus baloldali értékek képviseletét. A Felipe González köré gyűlt újítani szándékozó technokraták („renovadores”) viszont liberális gazdaságpolitikával kívánják ötvözni a szociáldemokrácia értékeit. A két póluson osztódással szaporodnak a kisebb platformok, melyek közös vonása, hogy egy-egy személy baráti köreként kizárólag egymáshoz képest határozzák meg magukat, miközben programjukat mély hallgatás övezi. Sokan márciusra, a szocialisták 33. kongresszusára várták a kenyértörést, González politikai zsonglőrmutatványának köszönhetően azonban látványos békülésre került sor: Guerra maradt a párt második embere, néhány követője tagja lett a vezető testületnek, miközben támogatóinak száma 60-ról 30-ra csökkent.

Kilátások

A spanyol szocialisták 1982-ben elnyert abszolút többsége választási ciklusról választási ciklusra apadt, de teljesen csak tavaly szűnt meg. Ez egybeesett a spanyol gazdasági csoda kifulladásával: 1992 végétől rohamosan nőtt az infláció, a munkanélküliség, a költségvetési hiány, a pezetát többször le kellett értékelni. És amennyi hasznot hozott a katalán párt „megvásárlása” a kormány külső támogatásában, annyi ellenfelet szerzett a katalán közreműködéssel megvalósított szigorú költségvetés és munkaügyi reform a PSOE-nak szakszervezeti körökben.

González még a legutóbbi választási hadjárat során is sikeresen rémisztgette a választókat azzal, hogy a Néppárt esetleges győzelme a francóizmus visszahozatalát jelenti. Ma már viszont egyre kevesebben dőlnek be ennek, s a jelek szerint egyre többeket inkább a szocialisták leváltása izgat. A népszerűségi listát immár a néppárti José Aznar vezeti, és Gonzálezt még az Egyesült Baloldal vezetője is megelőzi. A június 12-én tartott Európa parlamenti választásokon a Néppárt több mandátumot szerzett, mint a szocialista munkáspárt, s még tanulságosabb az ugyanakkor megtartott andalúziai helyi parlamenti választások eredménye: a PSOE itt, Andalúziában, a szocialisták korábbi fellegvárában sem tudta megőrizni korábbi fölényes többségét a Néppárttal szemben (l. a mellékelt táblázatot).

Táblázat: A június 12-én tartott választások eredményei

Forrás: Cambio16, 1994. június. 20, 16. o.

Az ezredvégi Spanyolország arculatát döntően meghatározó „felipismót” azonban temetni talán még korai lenne. Az elkövetkező időszakban sok minden történhet: a prognózisok halvány gazdasági fellendülést ígérnek. Kérdés csak az: mekkora lesz, s nem jön-e túl későn a „kilábalás”.

(Szerzőnk történész, a Külügyi Intézet kutatója)

• Külföld