Harmat Pál

Nyomtatóbarát változat

Aki eddig nem látott élőben „Whites only” táblákat a búrok földjén, az már nem is fog. Az éttermekben, a szállodákban, a nyilvános rendezvényeken – például a hotelemben rendezett Miss China South-Africa 1993 választásokon – egymás mellett ülnek fehérek és feketék, afrikaansok és zuluk, színesek és ázsiaiak. Látszik rajtuk, hogy az apartheidtörvények hatályon kívül helyezése óta eltelt néhány év alatt megszokták és természetesnek tartják azt, ami csakugyan természetes. A könyvesboltokban Marxot, Solohovot, Steve Bikót és az apartheidot elemző írásokat árulnak. Shirley MacLaine, aki más amerikai színészekkel együtt évtizedekig bojkottálta Dél-Afrikát, fellép a bupotacsvánai szavannán felépített, Sum citybeli szórakoztató központban; Jane Fonda Nelson Mandela hetvenötödik születésnapjára, a Carlton Complex Centerben megrendezett fényűző – egyesek szerint, túlságosan fényűző – bankettra repült ide.

Általában nem késelnek

Sowetóban, a Johannesburg mellett harminchat négyzetkilométeren elterülő fekete townshipban, közigazgatási területen azonban még majdnem minden a régi. A helyzet még romlott is: senki sem tudja megmondani, de a becslések szerint ma már 3,5 és 4 millió közötti fekete él itt bádogviskókban vagy apró téglaházakban (ahol gyakran az udvaron van a folyóvíz és a vécé), vagy a Rózsadombot és a bécsi Döblinget megszégyenítő luxusvillákban. A többség persze emberhez méltatlan körülmények között. A feketéken kívül négy fehér asszony is él itt: feketék feleségei. A lakók száma egyre duzzad, rengetegen jönnek Afrika egyéb országaiból – főleg az északi szomszéd Mozambikból – az éhség elől menekülő illegálisok.

Soweto egésze nem nevezhető nyomortelepnek, hiszen itt látni, a Beverley Hills of Sowetónak nevezett negyedben Tutu püspök, Winnie Mandela, a fekete nagymenő vállalkozók és a gengszterfőnökök jól őrzött palotácskáit is. Soweto legnagyobb része azonban csakugyan olyan, hogy még az autóból ki sem szálló látogatónak is az arcába kergeti a vért. 1994 tavaszán minden bizonnyal sor kerül, a „one man, one vote”, az egy ember, egy szavazat alapelvére épülő parlamenti választásokra – de vajon ezek az elképzelhetetlen ínségben élő fekete milliók, akik jól tudják, hogy milyen körülmények között laknak elővárosi negyedeikben a fehérek (vagy ahogy egyes radikálisok gúnyosan mondják: „a rózsaszínűek”), vajon ők is beérik majd ennyivel?

A politikai és főleg a politikamentes erőszak már évtizedek óta mindennapos Sowetóban. A faji elkülönítés megszüntetése óta azonban betört Johannesburg utcáira is. Úgy tűnik, hogy a demokratikus átmenetnek nemcsak Kelet- és Közép-Európában, hanem Dél-Afrikában is kényszerű kísérője, nem kívánt mellékhatása a közbiztonság romlása.

A szállodában, a kirándulásokon mindenki óva inti a messziről érkezett látogatókat attól, hogy – főleg a hétvégén – csak úgy sétáljanak az utcán. Zsebembe évtizedek óta csak zsebkendőt raktam; erszényemet, papírjaimat, kulcscsomómat kézitáskámban hordtam. Most amit lehet a szállodában hagyok, erszényemet nem túl sok pénzzel és a szükség esetén gyorsan letiltható hitelkártyával a zsebembe gyömöszölöm. A nyugat-európai viszonyokhoz képest olcsó taxival közvetlenül a hotel és a bevásárlóközpontok, a hotel és a múzeumok között közlekedem. A két bevásárlóközpont – a Carlton Complex Center és az indiai hangulatot árasztó Oriental Plaza –, no meg persze a múzeumok belsejében a hét közben általában nem fenyeget a veszély. Általában – a fehér elővárosi Sandton City Centerben pedig szinte soha – nem tépik ki a kezemből a táskámat, nem szakítják le a nők nyakáról az aranyláncot, nem szögeznek kést az ember nyakának, nem szúrnak oda, nem szúrnak le. A bevásárlóközpontok folyosóin ténfergő rendőrök, privát biztonsági őrök többé-kevésbé visszatartják az általában fiatalkorú bűnözőket.

Párt-táncosok a Vidám Parkban

Esténként, a napi túrák befejeztével a szállodában ténfergek, szobámban bámulom az amerikanizált tévéműsort. Valamennyire a bőrömön érzem a búrok szekértábor-mentalitását. Ez a beállítottság itt – ellentétben Magyarországgal, ahol csupán a népi–urbánus, kormánypárti–ellenzéki szembenállás megjelenítésére használt kifejezés a politikai irodalomban és az újságokban – kézzelfogható és érzékletes. A pretoriai Paul Krüger-múzeumban megcsodálható a búr nemzeti hős nem csupán szállításra, hanem védekezésre is használható, vastag oldalfalú szekere; a főváros fölé magasodó, pöffeszkedő Voortrekker Monument pedig kőbe faragva eleveníti meg azt a szekértábort, amelynek tagjait 1838-ban Dingane zulu király emberei a nőket és a gyerekeket sem kímélve, alattomos módon lemészárolták, és amelynek túlélői az utánpótlással összefogva aztán több mint háromezer zulut gyilkoltak le a Véres Folyónál. A feketéktől megostromlott szekértábor egyszerre történelmi hagyomány és élő félelem Dél-Afrika fehérjei, főleg a búrok között.

Ostromlott tábornak tűnnek a fehér elővárosok – még akkor is, ha Johannesburgon kívül, Pretoriában, Fokvárosban vagy az indiai hangulatú Durbanben nem olyan rossz a helyzet, mint az üzleti és gazdasági központnak számító Jo’burgban. A villák téglakerítésein szögesdrót, elektromos biztosító rendszer, mindenhol kamerák. És ilyesfajta felírások: „immediate armed response” (közvetlen fegyveres válaszadás, azonnali tüzelés) – mármint a telekre történő behatolás esetén.

Van mit félteni: Dél-Afrikában még most, a gazdasági visszaesés éveiben is elképesztő a gazdagság. (Mármint a középosztálybeli fehéreké.) Ami Nyugat-Európában elképzelhetetlen volt: a szakmunkás is elég könnyen összehozott a saját erejéből néhány év alatt egy tágas, kertes villát úszómedencével, két (a felnövekvő gyerekeknek további saját) autóval. Ezt persze megkönnyítette, hogy az ország nagyságából adódóan alacsonyak voltak a telekárak, továbbá hogy a mérsékelten meleg éghajlat következtében az építkezést egyszerűbben lehetett megoldani, s fűtésről sem kellett gondoskodni.

A legfontosabb azonban a fekete lakosság (meddig még?) olcsó munkaereje (az építkezéseken, a bányákban mindig csak feketéket látni) és az ország felmérhetetlen ásványi kincsei. Itt terülnek el a nyugati világ leggazdagabb aranybányái, de az országnak nincs oka szégyenkeznie gyémánt-, urán-, platina-, króm-, mangán- és vanádiumkészletei miatt sem.

Az egyik első johannesburgi aranybánya felett – a nagyváros akkor még nem létezett, alig száz év alatt nőtt a folyóktól és a tengertől távol, szarvasmarha-tenyésztő farmok helyén igazi felhőkarcolós világvárossá – szórakoztató park kínálja szolgáltatásait: afféle dél-afrikai Disneyland, Vidám Park vagy Práter. Gondosan felépített századfordulós aranybányászfalu szuvenírboltokkal, törzsi tánccal, apró múzeumokkal. Szertefoszlik az előítéletem, hogy minden feketének született ritmusérzéke van: egyedül egy éltesebb, testes, tigrisbőrbe öltözött hites könyvszakértő-külsejű úr emelgeti ügyesen a lábait. A többiek azonban valószínűleg a Bantu Demokrata Fórumban szerzett pártérdemeik alapján kerültek bele a törzsi tánccsoportba.

Fekete elnök lesz?

De a nemzetközi palifogás látványosságai – föld alatti látogatás egy használaton kívüli tárnában bányászsisakkal és bányászlámpával, aranyöntés, a látogató által felemelhető, bár persze árgus szemekkel őrzött aranytégla – mögött is felrémlik az a szinte babonás tisztelet, amellyel a búrok, akik jólétüket a csillogó fémnek köszönhetik, az aranyat övezik.

Persze a gyémántbányákat sem becsülik le. A cumnani, Pretoria-közeli Premier Diamond Mine-ban tett látogatáskor – itt találták meg 1907-ben a Dél Csillagát, a világ legnagyobb gyémántját, amelynek egy darabja az angol koronát díszíti – biztonsági okokból le sem viszik a föld alá a turistákat. Mindenhol táblák díszelegnek, amelyek komor hangon közlik az alkalmazottakkal és a bányászokkal, hogy a gyémántlopás romba döntheti a jövőjüket. Ez minden bizonnyal igaz is, hiszen a dél-afrikai bíróságok csakugyan nem sokat kukoricáznak a rajtacsípett gyémánttolvajokkal. Mesélnek egy munkásról, aki idomított madárral próbált kicsempészni az értékes kövekből, amelyek eltulajdonítása igen csábító lehetőségnek tűnik, hiszen – mondani sem kell – a kicsi, könnyen eldugható drágaságokból kevesebb is elég a meggazdagodáshoz, mint például kukoricából. Itt-ott táblák közlik, hogy az elmúlt fél évben hány tolvajt fogtak el; sorsukról azután lehet elmélkedni. Bár a turistáknak a felszíni bányaüzemben aligha volna alkalmuk akármi fajsúlyosabbat elemelni, az üzemlátogatás végén kezünket fémlapokra kell helyeznünk. Először azt gondoltam, hogy gyémántport keresnek – csak odakint tudtam meg, hogy a pulzusunkat mérte egy hazugságvizsgáló készülék.

Mind a fehérek, mind pedig az Afrikai Nemzeti Kongresszus tisztában van azzal, hogy egy véres faji háború sok évre tönkretenné Dél-Afrika gazdagságát. Tízezer kilométerre Európától sokan emlegetik elrettentő példaként a balkáni öldöklést. Igaz, olyan búr beszélgetőpartnerem is akadt, aki kifejtette: a feketék szemtelenek, lusták és buták – ő maga oktatóként még egyetlen okos négerrel sem találkozott –, és jó dolog, ha a zuluk, a csvanák, a szoszák meg a többi törzs kiirtja egymást; s remélhetőleg az AIDS is arat majd köztük. A fehérek többsége azonban elszánta magát a megegyezésre, és bízik a szerencsés végkifejletben; a fekete szervezetek is békét akarnak. A feketék általában még arra is hajlandók, hogy a nyugodt átmenet érdekében megbocsássanak az apartheid egykori véreskezű gyilkosainak.

„Jövő ilyenkor már fekete elnökünk lesz” – mondja belenyugvóan, de tárgyszerűen a kis utazási vállalkozás afrikaans tulajdonosa. De azért nem gondol a menekülésre, és ebéd közben a szalvétán számítást készít arról, mennyit kellene fizetnem neki, ha 1994-ben vagy 1995-ben családommal és ismerőseimmel újra ellátogatnék Dél-Afrikába. Közép- és Kelet-Európa után Dél-Afrika is a demokráciára készül.

• Külföld