Skip to main content

Babérfosztogató idők

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A síró harmadik

A brit többségi képviseleti rendszer ugyanis a választásokon szerzett relatív többséget abszolút parlamenti többséggé változtatja át. Országos lista nincs, a pártok jelöltjei csak egyéni választókerületekben indulhatnak, s az kerül a parlamentbe, akire a legtöbben szavaznak; a vesztesek szavazatai elvesznek. Ez egyértelműen a két legnagyobb pártnak kedvez, hiszen nekik van esélyük a legtöbb választókerületi győzelemre, míg a liberálisok hiába szerepelnek jobban hol a konzervatívoknál, hol a munkáspártiaknál, második helyüket semmiféle parlamenti hatalomra nem tudják átkonvertálni. Nyerniük kell. Ám sokan éppen azért nem szavaznak rájuk – noha esetleg politikájukkal rokonszenveznének –, mert nincs esélyük a parlamenti többség megszerzésére és ezzel a kormányalakításra. S ugyanakkor az is előfordul, hogy a választók időnként azért támogatják a liberális jelöltet, mert ily módon megakadályozhatják a fő ellenfélnek tartott másik nagy párt győzelmét. Az ilyen „taktikai” szavazás aztán az időszaki választásokon – amikor csak egyetlen képviselői hely sorsáról van szó – könnyen „protestáló” szavazássá válhat: a választók saját hatalmon lévő pártjuk politikájával való mélységes elégedetlenségüket kockázatmentesen kifejezhetik azzal, hogy a liberális jelöltre szavaznak, hiszen ezzel nem növelik a legfőbb ellenzéki párt parlamenti erejét.

Pontosan ez történt a christchurchi választókerületben is: a hagyományosan konzervatív beállítódású vidék zömében nyugdíjas, középosztálybeli választói a Major-kormány inkompetenciája, puhasága, koncepciótlansága miatti tiltakozásul, illetve a háztartási tüzelőanyagok tervezett extra megadóztatása miatti felháborodásuk kifejezéseképpen szavaztak a konzervatív jelölt ellen, de nem a liberális párt politikájára. Több választó nyíltan bevallotta, hogy az általános választásokon ismét a konzervatívokat támogatja majd, pillanatnyi „liberális” szavazatával csupán a konzervatív párt belső megújulását kívánta elősegíteni. Kérdés, milyen irányban.

Maggie eljövetele?

A konzervatív párt jobboldala, ha lehet, még elégedetlenebb John Major teljesítményével, mint az ellenzék, s a christchurchi választók között is szép számmal akadtak, akik nem rejtették véka alá: a feltámadás után közvetlenül Margaret Thatcher ismételt eljövetelében bíznak. S ha ennek nincs is sok realitása – a Lady politikai biztonságát immár senki nem szavatolhatja –, az viszonylag könnyen megeshet, hogy a politikai hitelét végérvényesen elveszített John Majort előbb-utóbb thacherista politikus váltja fel a konzervatív párt élén. Ennek a fordulatnak az esélyét az Európai Közös Piac országai közötti fokozódó nézeteltérések, az európai valutaátváltási rendszer (ERM) akut válsága és a boszniai polgárháborúval kapcsolatos európai–amerikai politika sorozatos és szégyenletes kudarcai jelentősen növelik.

Liberálisok hatalom – munkáspártiak politika nélkül

De a felsorolt tényezőknél is nagyobb súllyal esik latba a liberális alternatíva politikai gyengesége Nagy-Britanniában. A jelenleg fennálló többségi képviseleti rendszer keretei között az ellenzéki pártok közül igazi esélye csak a Brit Munkáspártnak volna választási győzelemre, ha politikájával képes lenne alkalmazkodni a szocialista-marxista alternatíva világméretű kudarca utáni helyzethez. A párt belső reformját azonban a munkásmozgalmi, szocialista, osztályharcos hagyományokat ápoló szakszervezetekhez fűződő szervezeti kapcsolatok erősen akadályozzák. John Smith, a munkáspárt reformok mellett elkötelezett vezére a párt őszi konferenciáján megkísérli majd megszüntetni a szakszervezeti „tömb”-szavazás intézményét, amely óriási befolyáshoz juttatja a militáns szakszervezeti vezetőket a párt politikájának kialakításában, illetve a párt parlamenti képviselőjelöltjeinek kiválasztásában. Ha sikerrel jár, akkor megnyílik az út a párt valóságos reformja előtt, és ezzel egyben létrejön egy liberális demokrata-munkáspárti együttműködés reális lehetősége is. A munkáspártnak szüksége van a liberális demokrata politikai beállítódás elsajátítására, a liberális demokratáknak pedig a munkáspárt politikai súlyára ahhoz, hogy komoly hatalmi tényezőként léphessenek fel a konzervatív jobboldal ellen.

A christchurchi választás után – amelyen a munkáspárti képviselőjelölt mindössze a szavazatok 2,7%-át tudta megszerezni, s ezzel az induláshoz szükséges letétet is elveszítette – a két pártvezér, Paddy Ashdown és John Smith egyelőre kizárta, hogy a munkáspárt és a liberális demokrata párt esetleg majd választási szövetségre lép egymással, s a jelenlegi helyzetben ez valóban korainak is tűnik. Ám a John Smith szorgalmazta reformok többsége erős párhuzamot mutat a liberálisok elképzeléseivel – a politikai hatalom decentralizálása, a helyi politikai-társadalmi intézmények pluralitásának szorgalmazása, az állami közhivatalnoki kar függetlenségének megőrzése és biztosítása, az emberi és polgári jogok, illetve az információ szabadságának törvénybe iktatása, a parlament mindkét házának reformja –, s sikeres keresztülvitelük az esetleges együttműködés objektív feltételeinek megváltozását jelentené. John Smith ugyanakkor továbbra sem pártolja a többségi képviseleti rendszer megváltoztatását – ami természetesen első helyen szerepel a liberálisok programjában –, ám az Independentnek adott hétvégi interjújában kilátásba helyezte, hogy a munkáspárt kész lenne népszavazást tartani a kérdésben.

A koalíció diszkrét kényszere

A következő általános választásokon előállhat azonban az a helyzet, hogy sem a konzervatívok, sem pedig a munkáspárt nem nyeri el a képviselői helyek abszolút többségét a parlamentben, s ez esetben a kormányzati stabilitáshoz szükség lehet a liberálisok közreműködésére. Ekkor kerülne a liberális demokrata párt valódi alkupozícióba, s derülhetne ki egyértelműen a munkáspártról, hogy mennyire sikerült megszabadulnia az osztályharcos marxista hagyománytól. Egy elvi alapokon álló, munkáspárti liberális koalíciós kormányzás pedig megnyithatná az utat a hangsúlyok radikális áttolódásához a brit pártstruktúrában: a két legnagyobb hatalmi-politikai csoportosulás a konzervatívok, illetve a liberálisok körül rendeződne el, ami sokkal jobban megfelelne a jelenleg Európában létező valóságos gazdasági-politikai alematíváknak – amelyeket egyfelől a minimális állami korlátozások mellett működő thacherista piacgazdaság és erőteljesen piaci alapokra helyezett szociálpolitika, illetve másfelől a szegényebb társadalmi rétegek helyzetét a helyi és országos szociális háló fejlesztésével javító, de nem kevésbé piaci alapokon álló és az állami hatalom regionális decentralizálásán keresztül érvényesülő liberális gazdaság- és szociálpolitika képvisel. Ám ha a konzervatív pártnak sikerült úrrá lennie belső válságán, és előállnia egy működő gazdaság- és szociálpolitikával, illetve e pártpolitikát hitelesen képviselő vezető politikusokkal, akkor négy év is eltelhet a következő általános választásokig. Mindenesetre pillanatnyilag egyik nagy brit politikai párt sem ülhet ölbe tett kézzel a babérjain. Babérfosztogató idők járnak a brit szigetek felett.

(London)






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon