Orosz István

Nyomtatóbarát változat

John Major és kabinetje, úgy látszik, nincs tudatában ennek a meglehetősen egyszerű összefüggésnek. A brit miniszterelnök röpke egy esztendő leforgása alatt harmadszor követi el ugyanazt a baklövést: úgy meneszti kompromittálódott minisztereit, hogy közben határozottan állítja, az illető semmiféle főbenjáró bűnt nem követett el, munkáját a lehető legmagasabb színvonalon, a kormány és a köz legteljesebb megelégedésére végezte, s hogy pozíciója mégis tarthatatlanná vált, annak egyetlen oka van: a sajtó és annak hiénái. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy John Major mindezt cinizmusból tenné. Nem, a brit miniszterelnök egyfajta politikusi „ethosz” alapján jár el: utolsó pillanatig próbálja védelmezni azt a cselekedetet, ami legálisan védhetőnek tűnik, vagyis ami nem ellenkezik az írásban rögzített szabályokkal, még akkor is, ha a tett nyilvánvalóan ellentétben áll az íratlan közmegegyezéssel. Téved azonban, amikor úgy véli, hogy megúszhatja a legalitás botrányát. Abban viszont igaza van, hogy ezért jórészt a brit sajtó a felelős. Hiszen a minőségi újságírás, a tárgyszerű hírközlésen túl a köz véleményének színvonalas képviseletét jelenti, valamint azt, hogy nyilvánosságra hozzák, amit a hatalmasok titokban akarnak tartani.

„Ne hagyd, hogy ezek a csirkefogók kicsináljanak!”

Az elmúlt héten az észak-írországi ügyek miniszteréről, Michael Matesről kiderült, hogy szoros kapcsolatban állt Asil Nadírral, a Nagy-Britanniában és Észak-Cipruson működő török-ciprióta üzletemberrel, akinek Polly Peck nevű konszernje tavasszal ment csődbe. A többrendbeli adócsalással és okirathamisítással vádolt Nadír – akinek a bíróság 3,5 millió fontos óvadék ellenében lehetővé tette, hogy szabadlábon védekezhessen az ellene felhozott vádak ellen – május 4-én Észak-Ciprusra menekült a brit igazságszolgáltatás elől. Mates képviselői minőségében több levelet is írt a legfőbb államügyésznek Nadír érdekében, akinek ártatlanságáról olyannyira meg volt győződve, hogy bukása után karórát ajándékozott az üzletembernek, a következő bevésett szöveggel: „Ne hagyd, hogy ezek a csirkefogók kicsináljanak!” Amikor aztán arra is fény derült, hogy Nadír PR-menedzserétől kért kölcsön egy használt Volvót felesége számára, ezt már a tekintélyes konzervatív parlamenti képviselőket tömörítő 1922-es bizottság is megelégelte, és múlt hét kedd estére színük elé idézték a minisztert. De John Major nem várta meg, hogy a bizottság hívja fel a figyelmét a fair play íratlan szabályainak betartására: kedden délután elfogadta a kompromittálódott miniszter lemondását, miközben közölte a megrökönyödött alsóházzal, hogy nézete szerint Michael Mates nem tett semmi olyasmit, ami miatt távoznia kellett volna a kormányból.

Ez az érvelés azonban még konzervatív körökben sem aratott sikert. A hagyományosan konzervatív párti The Daily Telegraph is arra mutatott rá, hogy a brit politikusok a Major-kormány hivatalba lépéséig nem húzódoztak ennyire pozíciójuk feladásától. Margaret Thatcher miniszterelnöksége alatt például nyolc politikus távozott a kormányból azonnal, amikor személyes magatartásuk vagy politikai meggyőződésük összeütközésbe került a kabinet politikájával.

Ámde a Nadír-ügy nem csupán a politikusi viselkedés normáira irányította rá a figyelmet, hanem a gazdasági és politikai hatalom összefonódásának egészségtelen tüneteire is. Kiderült ugyanis, hogy Asil Nadír 440 ezer fontot adományozott a konzervatív pártnak még a nyolcvanas években a Polly Peck virágzása idején; hogy gyakran szerepelt díszvendégként Margaret Thatcher reprezentatív vacsoráin, s több vezető konzervatív politikussal is igen szoros kapcsolatban állt. A konzervatív párt elnöke, Sir Norman Fowler június 16-án közölte, hogy a párt visszafizeti az összeget a csődbe ment Polly Peck részvényeseinek, ha bebizonyosodik, hogy az adomány lopott pénzből származik. Elzárkózott viszont attól, hogy a párt nyilvánosságra hozza: kiktől kapott nagyobb összegű támogatást az elmúlt években. Erre ugyanis pillanatnyilag nem kötelezi törvény a politikai pártokat Nagy-Britanniában, jóllehet állami támogatást nem kapnak. Csupán arról van megállapodás, hogy a pártok nem fogadhatnak el pénzt külföldi kormányoktól és uralkodócsaládoktól.

A szakszervezetek zsebében

A munkáspárt természetesen azonnal követelni kezdte az adatok nyilvánosságra hozatalát. Követelésük hitelét azonban erősen csökkentette az a közismert tény, hogy a Brit Munkáspártot elsősorban a szakszervezetek pénzelik. A tavalyi munkáspárti választási kampány 11,4 milliós költségéből például 8,7 milliót fizettek a szakszervezetek. A szakszervezeteknek 70 százalékos szavazati joguk van a munkáspárt országos közgyűlésén, és 40 százalékban dönthetik el, hogy az egyes körzetekben kik legyenek a párt képviselőjelöltjei. Ráadásul ezt a szavazati jogukat a szakszervezeti tagok nem egyénenként, hanem „tömbben”, a szakszervezeti vezetőkön keresztül gyakorolják. Arthur Scargill, az egyik országos bányászszakszervezet vezetője például 50 ezer szavazattal a zsebében érkezett tavaly szeptemberben a párt blackpooli konferenciájára, holott szakszervezetének csupán 42 700 tagja fizetett szakszervezeti díjat a munkáspárt számára. Abból a 4,8 millió szakszervezeti tagból pedig, akiknek befizetéseiből a szakszervezetek a munkáspártot támogatják, kevesebb mint 2,4 millió szavazott a munkáspártra a legutóbbi választásokon. S noha mindez nyilvános, mindazonáltal inkább abszurdnak, semmit demokratikusnak tekinthető.

Ráadásul, mint most kiderült, a szakszervezeteken kívül a munkáspártnak is akadtak egyéb támogatói: ilyen volt pl. Robert Maxwell, a csődbe ment sajtómágnás, aki 31 ezer fontot adományozott a pártnak a nyolcvanas években, s ezt az összeget – most, hogy fény derült rá – a munkáspárt éppúgy kész visszafizetni, ha lopottnak bizonyul, mint a konzervatívok Nadír adományát. S hogy teljes legyen a kép az Independent arról számolt be címlapján, hogy Charilaos Costa görög-ciprióta üzletember, aki 1991-ben jutott csődbe és menekült Ciprusra Nagy-Britanniából az adóhatóságok elől, mintegy 300 ezer fonttal támogatta a Brit Munkáspártot a nyolcvanas években.

A hatalmasok titkai

Másfelől a The Sunday Times lehozta egyrészt annak az öt multimilliomos üzletembernek a portréját, akiktől a konzervatív párt százezres, illetve millió fontos nagyságrendű adományokat fogadott el az elmúlt években, s akiknek az üzlete vagy csődbe ment, vagy pedig igen kétes módon jutottak vagyonukhoz; illetve annak az első tíz cégnek a nevét, akik a legnagyobb támogatásban részesítették a pártot 1979 óta. Érdekes módon az említett cégek vezetői között 13 főrendi címet osztott ki a konzervatív kormány röpke tíz esztendő alatt.

A politikai és gazdasági hatalom komolyabb, titkos összefonódását Nagy-Britanniában pesze mind ez idáig igen hatékonyan akadályozta meg a politikai váltógazdálkodás, amely átlagosan 6-7 évente juttatta hatalomra a két legnagyobb párt valamelyikét. Most azonban, hogy erőteljes, igazi alternatívát képviselő ellenzék hiányában a konzervatív kormány immár 15. éve van hatalmon, úgy látszik, a hatalom korrumpáló hatásától a fair play szabályainak tiszteletben tartásán edződött politikusok sem mindig tudják távol tartani magukat. Nem véletlen, hogy így felértékelődött a konzervatív párt belső, mértékadó közvéleményét képviselő 1922-es bizottság és a sajtó szerepe a hatalom ellenőrzésében.

És noha a hivatalban lévő konzervatív politikusok egyelőre ódzkodnak a helyzet átfogó felülvizsgálatától, a belügyekkel foglalkozó többpárti, de konzervatív többségű parlamenti bizottság már napirendjére tűzte a pártok anyagi támogatásának ügyét. Közmegegyezés látszik kialakulni abban, hogy a pártok támogatását nyilvánossá kell tenni, mert csak így ellenőrizhető: a kormány politikai döntéseit nem befolyásolják-e megengedhetetlen módon különböző gazdasági hatalmasságok magánérdekei. A liberális párt a politikai pártok állami támogatásának bevezetését szorgalmazza, ez azonban csak akkor lehet működőképes alternatíva, ha a munkáspárt már kiszabadult a szakszervezetek harapófogójából. Mellesleg a legalitás botránya egyedül a liberális pártot nem érintette: ők valóban a párttagok és szimpatizánsok viszonylag kis összegű adományaiból tartják fenn magukat, s az így összegyűjtött 2,1 millió fontból is igen sikeres választási kampányt tudtak szervezni maguknak egy évvel ezelőtt.

A minőségi brit sajtó pedig – addig is, amíg a konzervatív politikusok jobb belátásra nem térnek, s az ellenzék magára nem talál – a fair play-n alapuló közmegegyezés képviseletében amúgy is nyilvánosságra hozza, amit a hatalmasok titokban szeretnének tartani.

(London)

• Külföld