Orosz István

Nyomtatóbarát változat

Nagy-Britannia olyan ország – szokták volt mondogatni szakmájukban megöregedett brit politikusok –, ahol nem történik semmi. S addig jó nekünk – teszik hozzá –, amíg ez így van. S ha az ember kimegy az utcára Londonban, hajlamos hitelt adni ennek a vélekedésnek.

Sztrájk? Ugyan kérem…

Mert például, ugyan 15. hete tart a vasúti dolgozók vitája munkaadójukkal, és eddig 18 alkalommal léptek sztrájkba, a londoniak azonban nagyjából úgy viszonyulnak az ebből adódó kellemetlenségekhez, mint az időjáráshoz: ha esnie kell, hát essen! Morognak, de a sztrájk elmúltával hamar túlteszik magukat a dolgon. (A legújabb hírek szerint a vasúti dolgozók szakszervezete immár valamelyest enyhíteni látszik eddigi merev álláspontján, s talán hajlandó egyeztető tárgyalásokba bocsátkozni a vasúttársaság képviselőivel.)

Recesszió? Milyen recesszió?

Hogy aztán a recesszióval pillanatnyilag éppen mi a helyzet, kilábalóban vagy belelábalóban van-e az ország, arról erősen megoszlanak a szakértői vélemények, az utca embere viszont hétvégeken éppúgy megtölti a pubokat, éttermeket és más szórakozóhelyeket, mint akkor, amikor a szakértők szerint az ország gazdasága a fellendülést élvezte.

A hétvége péntek délután kezdődik, a színházak zsúfolásig telnek, s a városközpontok főutcáin alig lehet lépni a sok embertől. Londonról beszélek és városközpontokat mondtam, mert London sok kisváros összenövéséből jött létre, s megőrizte ezeknek az eredeti településeknek a szerkezetét. Nemcsak a Sohóban, az Oxford vagy a Regent Streeten, vagy a Piccadillyn zajlik a hétvége, hanem Islingtonban, Kingstonban éppúgy, mint Hampsteadben, és semmivel sem kevesebb intenzitással. Sok helyi, kerületi színház működik, amelyek egyike-másika pubbal van összekapcsolva: a hagyományos angol ivóhoz színház jellegű terem illeszkedik kicsi színpaddal, a nézőtéren asztalokkal, ahol előadás közben is fogyaszthatja a nagyérdemű, amit előzőleg bevásárolt a bárpultnál. És ezeknek a színdaraboknak egy része aztán továbbvándorol a West Endre, a londoni színházi világ központjába, vagyis értékükből, színvonalukból, profizmusukból semmit nem von le, sőt inkább kedvez, hogy a bemutatóra egy pubban került sor.

És noha a belépő nem éppen olcsó, 10 font (2000 Ft) körül mozog, s egy pint sör is belekerül több mint másfél fontba (250 Ft), ezekre az előadásokra előre kell megvenni a jegyet, olyan nagy az érdeklődés. A közönség pedig kellőképpen vegyes, a munkás-szakmunkás réteg képviselői éppúgy előfordulnak, mint a jobban öltözött középosztálybeliek meg az enyhén különc kinézetű értelmiségigyanús elemek. Aztán az előadás után, amikor az ember elindul haza, az az érzése támad, hogy aki él és mozog, az mind az utcán van. A legkülönfélébb nációk ételeit kínáló kifőzdék, éttermek, kávézók sokasága este 10-11 körül bonyolítja legnagyobb forgalmát. A hangulat intenzív, élénk, felszabadult, az emberek energikus beszélgetésekbe merülnek el, nem pedig az evészet-ivászat bódulatába. Recesszió? Meglehet, de nem a mindennapi életben, amely hogy, hogy nem, őrzi egészséges függetlenségét a politikától.

Úszni? Csakis az óramutató járásával egyező irányban

És ha szombat délelőtt elmegy az ember londoni kisvárosának központjába, ott csaknem ugyanolyan nyüzsgést talál, mint amit előző este élvezhetett. Piac és használtcikk-piac fogadja izgalmas kacatokkal, az árusok kántálva kínálják portékájukat, frissen sült fánk és kávé illata terjed. Kevés pénzből hosszú, kellemes órák elé nézhetnek a helybéliek.

Ha pedig komolyabb testmozgásra vágynak, ott a szabadidőközpont tornatermekkel, uszodával. Az uszodában pofonegyszerű megoldással érik el, hogy a lehető legtöbben zavartalanul, kedvük szerint élvezhessék az úszás örömeit. Három részre osztják a medencét: az egyik a lubickolóké, a másik kettő viszont az úsznivágyóké. A medence végén egyszerű tábla jelzi, hogy kéretik az óramutató járásával egyező irányban úszni. Így biztos lehet benne az ember, hogy nem jönnek vele szemben, nem kell kerülgetni, a fejet állandóan kiemelni a vízből. Biztos lehet benne, mert mindenki belátja ennek az egyszerű szabálynak az ésszerűségét – és ezért mindenki betartja azt. Bornírt dolog? A fene tudja.

A terrorizmus „emberi arca”?

Hajlok arra, hogy az angol mindennapi élet eme „bornírtságainak” tulajdonítsam a legnagyobb jelentőséget a demokrácia működésében. Mert hiszen mi másra apellálhatna szegény John Major a megegyezést kereső észak-írországi terroristákkal szemben, ha nem a racionális belátásra! Hogyan is lehetne másképpen egyáltalán szóba állni a terrorizmus „emberi arcával”, Gerry Adamsszel, ha nem lehetne abban bízni, hogy Adams lassan megszűnik a terrorizmus ügyvédje lenni, s valóban el tudja érni, hogy az IRA végleg letegye a fegyvert. Hogy belátják: beszélni jobb, mint robbantani.

John Major nyilván ezért oldotta föl Margaret Thatchernek azt a hatesztendős rendelkezését, amely megtiltotta, hogy ír terrorista, illetve a terroristákat támogató szervezetek képviselői megszólalhassanak a brit tömegtájékoztatás fórumain. Thatcher annak idején a „nyilvánosság oxigénjétől” akarta megfosztani a terroristákat és a velük rokonszenvezőket, de az intézkedés – sokak szerint – visszafelé sült el. Azáltal ugyanis, hogy a Sinn Fein (az IRA politikai szárnya) szóvivője, Gerry Adams brit fórumokon közvetlenül nem juthatott szóhoz, „áldozati” pozícióba került, a titokzatosság dicsfénye kezdte körüllengeni. A brit újságírók persze nem kedvelik a cenzúrát, úgyhogy hamar kitalálták: szinkronizálják Adams megnyilatkozásait. Így aztán a Sinn Fein szóvivője mégiscsak megjelent időnként a brit képernyőkön, hangját azonban hivatásos színészek tolmácsolták. De mivel a színészek nem adták vissza Adams megnyilvánulásainak modalitásait – esetleges idegességét, zavarát, a meggyőződés hiányát –, ezért a nézők előtt a valóságosnál jobb fényben tűnhetett fel a terrorizmus „emberi arca”, sőt, egyáltalán fölmerülhetett, hogy a terrorizmusnak lehet „emberi arca”.

Most viszont ismét lehetővé vált, hogy Gerry Adams megnyilatkozásai magukért beszéljenek, s nagyobb valószínűséggel kiderülhessen: sikerült-e megőrizni valamilyen típusú hitelességet, elég meggyőzően tudja-e képviselni Adams az erőszak végét, a megegyezéses megoldást. Ennek immár úgyszólván mindenki örül, kivéve az Adamset szinkronizáló színészeket, akiknek hat éven keresztül kellemes mellékkeresetet biztosított ez az elfoglaltság, s most némi szomorú nosztalgiával adják meg magukat az örvendetes fejleményeknek.

Az apokalipszis prédikátora

Ennél sokkal nagyobb baj azonban, hogy nem örül Ian Paisley plébános sem, az észak-írországi Demokratikus Unionista Párt vezére, akit a The Independent egyszerűen csak az apokalipszis prédikátorának titulált. Hiszen ha van ember, akire igazán ráillett a „Zavargások hangja” megtisztelő cím az elmúlt évtizedekben, akkor az épp ez a fanatikus prédikátor, a fundamentalista protestantizmus megszállottja, aki beszédeiben pogromhangulatot keltve terjesztette a gyűlöletet a katolikusok ellen, szoros kapcsolatot tartott fenn az unionisták militáns szárnyával, s jóval hamarabb kész volt áthágni a törvényes kereteket a hit és az erőszak nevében, mint ahogy azt az észak-írországi katolikusok fegyveres szervezete, az IRA megtette.

Ha a „bornírt” angol szabálytiszteletnek köszönhetően a következő hónapokban netán valódi, tartós béke születne Észak-Írországban, akkor abban a világban Ian Paislaynek és fanatikus híveinek nem lesz többé helyük. Mert nemcsak a terrorizmusnak, a fanatikus hitnek sincs, nem lehet „emberi arca”.

John Majornek jó esélye van arra, hogy elérje: Nagy-Britannia továbbra is, sőt egyre inkább olyan ország maradjon, ahol nem történik semmi, ahol a fanatikus szélsőségek nem tudnak lábra kapni. És akkor a brit polgárok megnyugodva hajtogathatják szét kedvenc vasárnapi napilapjuk lepedőit, s mint legfontosabb híren álmosan eltöprenghetnek azon, hogy vajon miért olyan botrányos az Angol Nemzeti Opera új Tosca-bemutatója.

(London)

• Külföld