A síró harmadik
A brit többségi képviseleti rendszer ugyanis a választásokon szerzett relatív többséget abszolút parlamenti többséggé változtatja át. Országos lista nincs, a pártok jelöltjei csak egyéni választókerületekben indulhatnak, s az kerül a parlamentbe, akire a legtöbben szavaznak; a vesztesek szavazatai elvesznek. Ez egyértelműen a két legnagyobb pártnak kedvez, hiszen nekik van esélyük a legtöbb választókerületi győzelemre, míg a liberálisok hiába szerepelnek jobban hol a konzervatívoknál, hol a munkáspártiaknál, második helyüket semmiféle parlamenti hatalomra nem tudják átkonvertálni. Nyerniük kell. Ám sokan éppen azért nem szavaznak rájuk – noha esetleg politikájukkal rokonszenveznének –, mert nincs esélyük a parlamenti többség megszerzésére és ezzel a kormányalakításra. S ugyanakkor az is előfordul, hogy a választók időnként azért támogatják a liberális jelöltet, mert ily módon megakadályozhatják a fő ellenfélnek tartott másik nagy párt győzelmét. Az ilyen „taktikai” szavazás aztán az időszaki választásokon – amikor csak egyetlen képviselői hely sorsáról van szó – könnyen „protestáló” szavazássá válhat: a választók saját hatalmon lévő pártjuk politikájával való mélységes elégedetlenségüket kockázatmentesen kifejezhetik azzal, hogy a liberális jelöltre szavaznak, hiszen ezzel nem növelik a legfőbb ellenzéki párt parlamenti erejét.
Pontosan ez történt a christchurchi választókerületben is: a hagyományosan konzervatív beállítódású vidék zömében nyugdíjas, középosztálybeli választói a Major-kormány inkompetenciája, puhasága, koncepciótlansága miatti tiltakozásul, illetve a háztartási tüzelőanyagok tervezett extra megadóztatása miatti felháborodásuk kifejezéseképpen szavaztak a konzervatív jelölt ellen, de nem a liberális párt politikájára. Több választó nyíltan bevallotta, hogy az általános választásokon ismét a konzervatívokat támogatja majd, pillanatnyi „liberális” szavazatával csupán a konzervatív párt belső megújulását kívánta elősegíteni. Kérdés, milyen irányban.
Maggie eljövetele?
A konzervatív párt jobboldala, ha lehet, még elégedetlenebb John Major teljesítményével, mint az ellenzék, s a christchurchi választók között is szép számmal akadtak, akik nem rejtették véka alá: a feltámadás után közvetlenül Margaret Thatcher ismételt eljövetelében bíznak. S ha ennek nincs is sok realitása – a Lady politikai biztonságát immár senki nem szavatolhatja –, az viszonylag könnyen megeshet, hogy a politikai hitelét végérvényesen elveszített John Majort előbb-utóbb thacherista politikus váltja fel a konzervatív párt élén. Ennek a fordulatnak az esélyét az Európai Közös Piac országai közötti fokozódó nézeteltérések, az európai valutaátváltási rendszer (ERM) akut válsága és a boszniai polgárháborúval kapcsolatos európai–amerikai politika sorozatos és szégyenletes kudarcai jelentősen növelik.
Liberálisok hatalom – munkáspártiak politika nélkül
De a felsorolt tényezőknél is nagyobb súllyal esik latba a liberális alternatíva politikai gyengesége Nagy-Britanniában. A jelenleg fennálló többségi képviseleti rendszer keretei között az ellenzéki pártok közül igazi esélye csak a Brit Munkáspártnak volna választási győzelemre, ha politikájával képes lenne alkalmazkodni a szocialista-marxista alternatíva világméretű kudarca utáni helyzethez. A párt belső reformját azonban a munkásmozgalmi, szocialista, osztályharcos hagyományokat ápoló szakszervezetekhez fűződő szervezeti kapcsolatok erősen akadályozzák. John Smith, a munkáspárt reformok mellett elkötelezett vezére a párt őszi konferenciáján megkísérli majd megszüntetni a szakszervezeti „tömb”-szavazás intézményét, amely óriási befolyáshoz juttatja a militáns szakszervezeti vezetőket a párt politikájának kialakításában, illetve a párt parlamenti képviselőjelöltjeinek kiválasztásában. Ha sikerrel jár, akkor megnyílik az út a párt valóságos reformja előtt, és ezzel egyben létrejön egy liberális demokrata-munkáspárti együttműködés reális lehetősége is. A munkáspártnak szüksége van a liberális demokrata politikai beállítódás elsajátítására, a liberális demokratáknak pedig a munkáspárt politikai súlyára ahhoz, hogy komoly hatalmi tényezőként léphessenek fel a konzervatív jobboldal ellen.
A christchurchi választás után – amelyen a munkáspárti képviselőjelölt mindössze a szavazatok 2,7%-át tudta megszerezni, s ezzel az induláshoz szükséges letétet is elveszítette – a két pártvezér, Paddy Ashdown és John Smith egyelőre kizárta, hogy a munkáspárt és a liberális demokrata párt esetleg majd választási szövetségre lép egymással, s a jelenlegi helyzetben ez valóban korainak is tűnik. Ám a John Smith szorgalmazta reformok többsége erős párhuzamot mutat a liberálisok elképzeléseivel – a politikai hatalom decentralizálása, a helyi politikai-társadalmi intézmények pluralitásának szorgalmazása, az állami közhivatalnoki kar függetlenségének megőrzése és biztosítása, az emberi és polgári jogok, illetve az információ szabadságának törvénybe iktatása, a parlament mindkét házának reformja –, s sikeres keresztülvitelük az esetleges együttműködés objektív feltételeinek megváltozását jelentené. John Smith ugyanakkor továbbra sem pártolja a többségi képviseleti rendszer megváltoztatását – ami természetesen első helyen szerepel a liberálisok programjában –, ám az Independentnek adott hétvégi interjújában kilátásba helyezte, hogy a munkáspárt kész lenne népszavazást tartani a kérdésben.
A koalíció diszkrét kényszere
A következő általános választásokon előállhat azonban az a helyzet, hogy sem a konzervatívok, sem pedig a munkáspárt nem nyeri el a képviselői helyek abszolút többségét a parlamentben, s ez esetben a kormányzati stabilitáshoz szükség lehet a liberálisok közreműködésére. Ekkor kerülne a liberális demokrata párt valódi alkupozícióba, s derülhetne ki egyértelműen a munkáspártról, hogy mennyire sikerült megszabadulnia az osztályharcos marxista hagyománytól. Egy elvi alapokon álló, munkáspárti liberális koalíciós kormányzás pedig megnyithatná az utat a hangsúlyok radikális áttolódásához a brit pártstruktúrában: a két legnagyobb hatalmi-politikai csoportosulás a konzervatívok, illetve a liberálisok körül rendeződne el, ami sokkal jobban megfelelne a jelenleg Európában létező valóságos gazdasági-politikai alematíváknak – amelyeket egyfelől a minimális állami korlátozások mellett működő thacherista piacgazdaság és erőteljesen piaci alapokra helyezett szociálpolitika, illetve másfelől a szegényebb társadalmi rétegek helyzetét a helyi és országos szociális háló fejlesztésével javító, de nem kevésbé piaci alapokon álló és az állami hatalom regionális decentralizálásán keresztül érvényesülő liberális gazdaság- és szociálpolitika képvisel. Ám ha a konzervatív pártnak sikerült úrrá lennie belső válságán, és előállnia egy működő gazdaság- és szociálpolitikával, illetve e pártpolitikát hitelesen képviselő vezető politikusokkal, akkor négy év is eltelhet a következő általános választásokig. Mindenesetre pillanatnyilag egyik nagy brit politikai párt sem ülhet ölbe tett kézzel a babérjain. Babérfosztogató idők járnak a brit szigetek felett.
(London)
- Külföld [6]