Kolumbán Gábor, Törzsök Erika

Nyomtatóbarát változat

Törzsök Erika: A konferencia címe – Liberális társadalmak születnek – így, kijelentő módban talán kissé megtévesztő, legföljebb egy kérdőjellel lenne bárki számára elfogadható.

Kolumbán Gábor: Kérdőjelekből nem volt hiány: egyes előadók odáig elmentek, hogy még a liberalizmus kelet-európai funkcióját is megkísérelték újradefiniálni, mondván: a liberalizmus itt valami újat, mást kell jelentsen, mint eddig. Nem valamiféle harmadik út lenne ez: továbbra is érvényesülne a liberális értékrendszer és elvi-ideológiai keret, de tartalmát a sajátos gyakorlati helyzetből kiinduló politizálás képezné.

Antifeudális szerződés?

Törzsök Erika: A liberalizmust talán Alin Teodorescu neves román szociológus, a Soros-alapítvány bukaresti igazgatója bírálta ezúttal a legkeményebben: azt állította, hogy a liberalizmus mint politikai gyakorlat zsákutcához vezet. Szerinte a liberalizmus igazi lehetőségei akkor voltak termékenyek, amikor egy feudális társadalomból kellett kitömi, ám most nem antifeudális szerződést kell kötni, hiszen posztindusztríális társadalom felé tartunk. A klasszikus liberalizmus lehetőségei – legalábbis Romániában – szerinte nem adottak, a liberalizmus fogalma pedig végképp kompromittálódott, legfeljebb csak a gazdasági liberalizmus aktuális és életképes. És ezt a leszűkítést – ha eredményesek akarnak lenni – a liberális pártoknak is el kell fogadniuk.

Kolumbán Gábor: Nagyon jellemző volt a liberalizmus romániai – és általában kelet-európai – esélyeit illetően az a vita is, amit Emil Constantinescu egyébként kissé óvatos politikai elemzése váltott ki. (Emil Constantinescu a Romániai Demokratikus Konvenció elnöke, a választási kampányban Iliescu elnök egyetlen esélyes ellenfele volt.) Fontos figyelmeztetése volt, hogy a szélsőséges nacionalista körök nagyobb hatékonysággal vannak jelen a közéletben, mint a liberálisok: régi kommunista kapcsolataikon keresztül új gazdasági társulásokat hoznak létre (ott van például a hírhedt Dacia Félix kolozsvári székhelyű bank), amelyek az agresszív üzletpolitikával szerzett pénzt saját politikai érvényesülésük finanszírozására fogják fordítani. Mindez pedig zavartalanul folyhat mindaddig, amíg a liberális erők kevés gyakorlati lépést kezdeményeznek.

A romániai liberális pártok jelenlegi esélytelensége ugyanis csak részben fakad abból, hogy már eleve hátrányos helyzetből indulnak a politikai versenyben, illetve abból, hogy alig-alig férnek hozzá a médiához, a nagyobb baj a liberális vezetők határozatlansága. Az ellenzéki pártokat vezető politikusok például kampánybeszédeikben belesétáltak politikai ellenfeleik „csapdájába”: ideológiai és általános vitát folytattak konkrét kérdésfeltevés helyett.

Liberális minimum: „minimális állam”

Constantinescu egyik vitapartnere, Horia Rusu, a Román Liberális Párt elnöke pontokba szedte a „liberális minimumokat”, melyek közül a legfontosabb: az „államtalanítás”, a „minimális állam” programja, valamint a teljes intézményi váltás. Ezt a helyi közösségek szintjén kell elkezdeni, hiszen itt tudják a választópolgárok leginkább ellenőrizni az állami pénzek elköltési módját éppúgy, mint képviselőik szerepléseit. Már észlelhető Romániában is, hogy a parlamenti képviselet teljesen elszakadt választói bázisától, ami pedig korrupcióra és manipulatív technikák érvényesítésére ad lehetőséget.

Smaranda Enache, a Polgári Szövetség Pártjának egyik legtekintélyesebb politikusa szerint az átmenet során jelentkező legnagyobb veszély „a történelemből való kiesés”: nevezetesen az, hogy az európai és a modern demokráciákban jól működő parlamenti intézményrendszer Kelet-Európában nem úgy épül ki, ahogyan az eredeti elvek követelik, eltorzul, nem ölt hiteles formát, helyette látszatdemokráciák, „tartalom nélküli formák” születnek.

Törzsök Erika: A liberális elvek és a politikai gyakorlat paradoxona az egész konferencián végighúzódott, de leginkább a második fő téma, a Nemzeti és etnikai problémák körüli polémiát határozta meg.

Kolumbán Gábor: Orbán Viktor mondta ki azt az alaptételt, hogy térségünkben a nemzetiségi kérdés rendezése a stabilitás elsőrendű feltétele, s mint ilyen a liberális pártok számára megkerülhetetlen kérdés: ha nem keresnek és nem találnak új megoldásokat rá, akkor nem a kisebbségi kérdés tűnik el, hanem a liberális pártok.

A négy alapelv

A rendezés axiómája a térség stabilizálása, azaz teljes lemondás a határok módosításáról, ugyanakkor a kisebbségek számára a lehető legszélesebb autonómia biztosítása. Mindeközben négy alapelvet kell érvényesíteni. Először is, az érintett országoknak el kell fogadniuk a kisebbségi szervezetek legitimitását, azt, hogy a kisebbségi társadalmak céljait nem az anyaország, hanem maguk a kisebbségi szervezetek határozzák meg. Második alapelv: a kisebbségi szervezeteknek joguk van részt venni a sorsukat befolyásoló tárgyalásokon, így például az alapszerződések megkötésében is. Ez a tézis „a kisebbségi kérdés nem belügy” állítást pontosítja: kimondja, hogy a külső ellenőrzést a kisebbségi szervezeteken keresztül kell végrehajtani. A harmadik alapelv: a korlátozott önrendelkezés elve, melynek értelmében a térség országainak el kell fogadniuk a kisebbségek önrendelkezéshez való jogát azzal a megszorítással, hogy ez nem ad lehetőséget a határ megváltoztatására. A negyedik, egyben utolsó pont kimondja: a kétoldalú megállapodások felett nemzetközi kontrollnak kell működnie, a nemzetállamok között megkötendő alapszerződés-rendszerek ugyanis nem elégségesek ahhoz, hogy a kisebbségek biztonságban érezzék magukat, és megőrizhessék nemzeti identitásukat.

Törzsök Erika: Vékás János, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének (VMDK) alelnöke szerint az a legfontosabb, hogy jogilag elismerjék a kisebbségi önkormányzatokat, hogy ezek részt vehessenek a belpolitikai döntésekben éppúgy, mint a kisebbségeket érintő nemzetközi fórumokon. A kollektív jogok előtérbe helyezése nem lehet vita tárgya egy létében veszélyeztetett közösség esetében.

Vékás szerint komolyan számot kell vetni azzal is, hogy a térségben a kisebbségek legalább kétféle modellt követnek. Vagy úgy viselkednek, mint a homogén nemzetállamot akaró többségek, melyek a nacionalizmus rendező elvét kívánják érvényesíteni politikájukban, tehát maguk is nacionalista reflexekkel próbálják indentitásukat bizonyítani, miközben politikai követeléseik militáns jelszavakra szűkülnek. A másik modell az, amelyet a VMDK politikusai is követnek: szorongatott helyzetben ők is elemi létfeltételeiket igyekszenek megőrizni, de egyúttal a modernizációs kihívásokra is keresik a megoldásokat. Autonómiát akarnak, de nyitott formákban, s az adott határok között.

A nemzeti elv kudarca

A harmadik téma kapcsán a vitázók az integráció lehetőségeit járták körül. Azokkal szemben, akik szerint térségünk esélyei rendkívül bizonytalanok az európai egyesülési folyamatokban, Kolumbán Gábor a regionális és szubregionális integráció lehetőségeit emelte ki előadásában.

Kolumbán Gábor: Be kell lássuk, hogy a nemzetállamok szintjén folytatott integrációs kísérletek kudarcot vallottak, s most a regionális szint az, amelyik, mint alulról induló kezdeményezés, reményekkel kecsegtet. A területi önkormányzat olyan közösségi önigazgatási forma, amelynek működéséhez a strassbourgi charta alapelvei már többé-kevésbé megfelelő törvénykezési keretet biztosítanak. Ez lehetőséget nyújthat ahhoz is, hogy a térségben lévő kis közösségek, városok, tartományok, megyék a megoldhatatlannak tűnő problémák figyelembevétele nélkül – határkérdések és az adott államok közötti vitákon túllépve – teljesen gyakorlati (pl. regionális fejlesztés) hatékony együttműködést alakítsanak ki. A helyi és regionális szint nagyobb hatalmat biztosít az ott élő és működő kormányzatok számára, mint amit egy nemzetállam a szuverenitás korlátozásával hivatalosan nyújthat. Ennek persze van egy feltétele: a nyitottság maximális érvényesítése.

A regionalizmus ugyanis látszólag ellentétben áll a nyitottság elvével és bizonyos globális trendekkel, s így fennáll annak a veszélye, hogy ezek a mikroszintű integrációk zártsághoz vezetnek, s egyfajta gettósodással járnak együtt. Így persze aligha használhatók modernizációs eszközként. Ennek ellenére jelen pillanatban nem látok más kiutat, csupán azt, hogy a különböző identitással rendelkező közösségek intézményesüljenek, s az őket képviselő kormányzatok vegyenek részt a transznacionális integrációban, elsősorban a régió humán és egyéb erőforrásainak koordinációjával.

Az egyetlen túlélési stratégia

A vitában többen megfogalmazták, hogy a térséget nem lehet erőszakkal integrálni. Ez csak akkor lehetséges, ha ezek a közösségek belátják: az integráció az egyetlen életstratégia, sőt egyetlen túlélési stratégia számukra. De ehhez saját erejükből is sok mindent kell tenniük: egy kimutatás szerint például Romániában 1992 végén a fejlesztésre szánt központi juttatásoknak átlagosan több mint felét vissza kellett adni, mert nem volt elegendő számú életképes elképzelés, alkalmazási project e pénzek felhasználására.

Törzsök Erika: A szlovákiai Magyar Polgári Párt jelen levő képviselői is azt hangsúlyozták, hogy a jelenlegi szlovák politikai kurzus közepette szinte utolsó mentsvár számukra az önkormányzati szisztéma: az itt élő kisebbség csak ezen keresztül tud bekapcsolódni a modernizációs folyamatokba, úgy, hogy közben identitását se veszítse el. A konferencián többen megjegyezték, hogy e problémák „liberális megoldásának” megvan az az előnye, hogy képes az egyénben rejlő energiákat is maximálisan fölhasználni.

Kolumbán Gábor: Csakhogy az átmenet, az integráció megvalósításához „kell egy vízió” – ahogy Vásárhelyi Miklós, az SZDSZ parlamenti képviselője fogalmazott. „A liberális pártok sem lehetnek csodavárók” – mondta; átgondolt, józan célkitűzéseket hirdetve, tisztességes, egyértelmű politikát kell folytatniuk, ugyanakkor megalapozatlan ígéretekkel sem szabad bűvészkedni. A liberális alternatíva Közép-Európa számára, úgy tűnik, ma az egyetlen reális perspektíva. Hiba lenne rövid lejáratú taktikai ügyeskedésekkel pillanatnyi előnyöket felvillantó „gyakorlati” szempontok kedvéért lemondani erről a történelmi lehetőségről.

Szerinte térségünkben a választóvonalak nem a társadalmi rétegek, illetve a politikai pártok között húzódnak, hanem ezeken belül: a liberális gondolkodású emberek ellenfelei azok, akik valamiféle parancsuralmat, új tekintélyelvű politikai rendszert próbálnak meghonosítani – függetlenül attól, hogy ezek melyik politikai pártban fejtik ki tevékenységüket.

A kelet-európai térségben a helyzet súlyos, de nem csupán azért, mert a világ számottevő hatalmai látszólag nem törődnek Közép-Európával, hanem inkább azért, mert általános csalódás és kiábrándultság kezd úrrá lenni. Vásárhelyi szerint azonban – s hajlok arra, hogy ebben mélyen egyetértsek vele – a politikusok és az értelmiségiek pesszimizmusa nem indokolt, egyszerűen a probéma rossz kezeléséből fakad. A demokrácia ugyanis nem szilárdulhat meg csupán az elvek puszta meghirdetésével, szükség van egyébre is. Ám a politikai pártok ez alatt a három év alatt tömeglélektanból sajnos elégtelenre vizsgáztak. Az emberek ugyanis nem a politikából ábrándultak ki, hanem az önmutogató, műkedvelő politizálásból.

(A konferencia három rendezője a romániai Európa Liga, a romániai magyarok által fenntartott Civitas Alapítvány és a Fidesz-alapítványként működő Pro Minoritate szervezet volt.)

• Külföld