Skip to main content

Példázat galambtollal

Vissza a főcikkhez →


A jeles román filozófus és esszéíró, Gabriel Liiceanu a reális szabadságot a nehézkedés szabadságának nevezi. Az ember cselekedeit eleve behatárolja az a társadalmi erőtér, melyben élnie adatik. A valóságtól, a lehetőségektől elrugaszkodott cselekvés szükségszerűen kudarcba fullad. Egy galambtollnak alig van súlya, a kéz azonban, mely a magasban próbálja tartani, rövid időn belül ernyedten lehanyatlik. Úgy tűnik, ilyen galambtoll a romániai magyarság is. A román hatalom, abban a hitben, hogy a magyar kisebbség kétmilliós lélekszáma a húszmillióhoz mérten bagatell, évtizedek óta abszurd erőfeszítésbe öli a társadalom energiáit, a magyarokat megpróbálja távol tartani attól a társadalmi pozíciótól, amely felé önsúlyuk alapján gravitálnak. A cél érdekében nem riad vissza semmi áldozattól, önámító Patyomkin-Romániája az ország utolsó erőforrásait is fölemészti lassan. A kéznek előbb-utóbb le kell hanyatlania. E tételt az elmúlt hetekben-hónapokban számos esemény látszott alátámasztani. A legmeghökkentőbb az oly sok szenvedélyt kavart kolozsvári ásatásokkal kapcsolatos. Elfogyott a pénz. A munkálatokat bizonytalan időre fel kellett függeszteni. Mindebbe persze az is belejátszhatott, hogy a dáko-román fanatikusok kincstári optimizmusa egyáltalán nem igazolódott, sőt annak veszélye is felderengett, hogy Funar udvari történészei a római kor „román” relikviái helyett Árpád-kori magyar relikviákat hoznak napvilágra. De ha nem is pusztán a pénzhiány az ok – nem fér hozzá kétség: ha valóban elsőrendű nemzeti ügyről lenne szó, bizonnyal az ország jelenlegi helyzetében is összejönne az a pár millió – az indok mindenképpen beszédes, azt jelzi, hogy a józanabb hatalmi tényezők is érzik: értelmetlen provokációkra, magyarellenes hecckampányokra Kolozsvárnak, Erdélynek, Romániának nemigen van már pénze.

A hetven esztendeje ifjúi lendülettel magasba lökött kézen a zsibbadtság jelei mutatkoznak. Funarnak van még hozzá szuflája, hogy – amint azt a napokban egy hazafias sokadalom előtt elmondott beszédében is tette – testületileg kiutasítson bennünket az országból, de hogy ötletét ki is vitelezhesse, egyre kevesebb. S ma már olyan román is akad, aki a romániai magyar sajtó minden orgánumában megkövet bennünket a polgármester otrombaságaiért.

Octavian Buracuról van szó.

Igaz, Buracu úr egyelőre nem a románok többségét képviseli. Pusztán azokat a keveseket, akik világosan fölismerték már: a magyarság elleni keresztes háború nem annyira a magyar kisebbséget, mint inkább Romániát magát teheti tönkre, ahogy egykor a zsidók és a mórok kiirtásába is Spanyolország rokkant bele. Buracu úr mégsem erőtlen, olyan szövetségese van, mely távlatilag hatalmasabbá teheti az állig felfegyverzett román hatalomnál is. Az idő.

S ma már a magyarok közt is egyre többen vannak, akik úgy vélik: az idő végre nekünk (is) dolgozik. A galambtoll előbb-utóbb mindig földet ér. Magáról a galambról nem is beszélve.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon