A jeles román filozófus és esszéíró, Gabriel Liiceanu a reális szabadságot a nehézkedés szabadságának nevezi. Az ember cselekedeit eleve behatárolja az a társadalmi erőtér, melyben élnie adatik. A valóságtól, a lehetőségektől elrugaszkodott cselekvés szükségszerűen kudarcba fullad. Egy galambtollnak alig van súlya, a kéz azonban, mely a magasban próbálja tartani, rövid időn belül ernyedten lehanyatlik. Úgy tűnik, ilyen galambtoll a romániai magyarság is. A román hatalom, abban a hitben, hogy a magyar kisebbség kétmilliós lélekszáma a húszmillióhoz mérten bagatell, évtizedek óta abszurd erőfeszítésbe öli a társadalom energiáit, a magyarokat megpróbálja távol tartani attól a társadalmi pozíciótól, amely felé önsúlyuk alapján gravitálnak. A cél érdekében nem riad vissza semmi áldozattól, önámító Patyomkin-Romániája az ország utolsó erőforrásait is fölemészti lassan. A kéznek előbb-utóbb le kell hanyatlania. E tételt az elmúlt hetekben-hónapokban számos esemény látszott alátámasztani. A legmeghökkentőbb az oly sok szenvedélyt kavart kolozsvári ásatásokkal kapcsolatos. Elfogyott a pénz. A munkálatokat bizonytalan időre fel kellett függeszteni. Mindebbe persze az is belejátszhatott, hogy a dáko-román fanatikusok kincstári optimizmusa egyáltalán nem igazolódott, sőt annak veszélye is felderengett, hogy Funar udvari történészei a római kor „román” relikviái helyett Árpád-kori magyar relikviákat hoznak napvilágra. De ha nem is pusztán a pénzhiány az ok – nem fér hozzá kétség: ha valóban elsőrendű nemzeti ügyről lenne szó, bizonnyal az ország jelenlegi helyzetében is összejönne az a pár millió – az indok mindenképpen beszédes, azt jelzi, hogy a józanabb hatalmi tényezők is érzik: értelmetlen provokációkra, magyarellenes hecckampányokra Kolozsvárnak, Erdélynek, Romániának nemigen van már pénze.
A hetven esztendeje ifjúi lendülettel magasba lökött kézen a zsibbadtság jelei mutatkoznak. Funarnak van még hozzá szuflája, hogy – amint azt a napokban egy hazafias sokadalom előtt elmondott beszédében is tette – testületileg kiutasítson bennünket az országból, de hogy ötletét ki is vitelezhesse, egyre kevesebb. S ma már olyan román is akad, aki a romániai magyar sajtó minden orgánumában megkövet bennünket a polgármester otrombaságaiért.
Octavian Buracuról van szó.
Igaz, Buracu úr egyelőre nem a románok többségét képviseli. Pusztán azokat a keveseket, akik világosan fölismerték már: a magyarság elleni keresztes háború nem annyira a magyar kisebbséget, mint inkább Romániát magát teheti tönkre, ahogy egykor a zsidók és a mórok kiirtásába is Spanyolország rokkant bele. Buracu úr mégsem erőtlen, olyan szövetségese van, mely távlatilag hatalmasabbá teheti az állig felfegyverzett román hatalomnál is. Az idő.
S ma már a magyarok közt is egyre többen vannak, akik úgy vélik: az idő végre nekünk (is) dolgozik. A galambtoll előbb-utóbb mindig földet ér. Magáról a galambról nem is beszélve.
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 45 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét