A nem olvasott könyv keresése

Bodor Ádám Sinistra körzetéről

Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ezt a kérdést teszi föl ez a sorozat, ha egyszer egy-egy könyvet egy-egy évhez kapcsol. A megjelenés évéhez. Vörösmarty kérdése persze nemcsak kérdés, hanem állítás is. Azt állítja, hogy a világ előremegy. Hogy feltételezhetjük és hihetjük a haladás létét. Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet – ami révén valamiképp szerintem valóban előre ment a világ 1992-ben – viszont olyan világot mutat, ahol a haladás még lehetőségként, még szóként sem szerepel. Sinistra körzetben nincs haladás, Sinistra körzetben nem érvényes Vörösmarty kérdése, és nem létezik szellemi tartományként az ő költészete. Sőt a költészet általában sem.

Észre kell vennünk, hogy ez a könyv hiányok és ellentmondások buktatóin visz végig minket, mintha mi magunk is lesiklanánk Andrej Bodor nevezetes sínyomán, ami nem tud eltűnni még nyáron sem. Mert ez a sínyom, ha nem is haladás, de változás. Aztán megint megáll a változás, mint egy öreg ingaóra, ami hol jár, hol nem, de többnyire nem. Költészet nincs ebben a világban, de mégis költészettel telített. Áll az idő ebben a regényben, de néha meg-meglódul. Úgy értem, történni történnek dolgok, de az idő áll. A regény csak félig regény. A szerző az alcímben nagyon pontosan fogalmaz: egy regény fejezetei. Azaz önálló novellák, amelyek, mint a mozaik, kiadják egy lehetséges regény képét, vagy legalábbis léptékét. De minden novella újra kezdi elmondani ezt a világot. Amit az egyikben tudunk, azt újra el kell magyarázni a következőben, különben mintha nem is volna. A szabályok nem változnak, de újra és újra, fejezetről fejezetre érvényesíteni kell őket. Ebben a világban nincs írásbeliség. Vagy jószerivel alig van. „De hát ő is csak egy lassú, szarvaslelkű hegyivadász volt, órákon át tétlenül bámult kifelé az ablakon, a fekete fenyők fölött elhúzó szürke felhőkre, madarakra, még az ilyen szűkszavú kísérőokmányok elolvasása is nehezére esett” – jellemzi az elbeszélő Andrej egyik barátját, Titus Tomoioaga ezredest. Vagy gondoljunk Coca Mavrodin furcsa üzenőpapírjaira. Ami le van jegyezve, nincs. Mivel pedig ez a világ csak írásban létezik, mert egy majdnem létrejövő regész létezésének terepe, kioltja saját létét.
Kicsit szégyenkezve gondolok vissza az eddig leírtakra. Nem sikerült ugyanis pontosan elválasztanom a regényt, mint konstrukciót, és a konstrukció börtönrácsa mögött láthatóvá levő világot. Sovány vigasz, hogy azért nem tehetem, mert egyik sincs. A regény nincs igazán, mert a világ, amit létre akar hozni, amit magában foglal, mint kalitka a döglött hollót, nem engedi, hogy létrejöjjön. Azt hiszem, a Sinistra körzet azon könyvek egyike az utóbbi idők magyar irodalmából, ami legyőzhetetlen akadályok elé állította szerzőjét. Aki nem tehetett mást, vállalnia kellett a felemásságokat. Ezt a felemásságot nem esztétikai aszimmetriának érzem, hanem sokkal inkább ontológiainak. Ezért kell az egyes szám első személyű elbeszélő hangját néha a harmadik személyű elbeszélésnek leváltania. Nem egyszerű regénytechnikai kényszerűség ez. Hiszen nincs is regény. Vagyis csak félig van. Akár Andrej Bodor beszél, akár a Bodor Ádám által létrehozott személytelen elbeszélő, nem ugyanarról a majdnem személyről van-e szó, aki deklaráltan kapcsolatot tart a szerzővel, tehát a kalitkán kívüli valósággal is? Na, nem mintha Bodor önreflexióval vesztegetné az idejét, ez a problémakör talán nem is esztétikai. Egyszerűen csak utal rá saját nevének kölcsönadásával és ebbe a világba való beletorzításával.

A nevek egyébként is nagyon fontosak itt. A magyar, ukrán, román, ruszin, örmény névformák összekeveredése világosan jelzi, hogy bár magyarul olvashatunk erről a világról, az nem magyarul történik. Hanem leginkább a nyelv nélküli tartományokban. Olyan keverék nyelvről árulkodik ez a névhasználat, hogy még abban sem lehetünk biztosak, ezen a nyelven lehet-e egyáltalán kommunikálni. Vagyis nemcsak az írásbelisége, de a szóbelisége is kérdéses ennek a világnak. A magyar szöveget úgy tekinthetjük, mint fordítását egy létrehozhatatlan eredetinek. Ehhez az eredetihez képest az egyébként legendásan szűkszavúnak számító Bodor Ádám is bőbeszédű. Annyit mégiscsak kell locsognia, hogy ezt az ontológiai dilemmát becsempészhesse az esztétikai érvényesség körébe. Becsempészi, átjuttatja a határon, és ez elég. Nagyon is elég. Remekművet alkotott ezzel az illegális határátlépésével.

Remekművön nem a tökéletességet értem. Nem mintha nem lenne Bodor Ádám szövegében minden mondat szép és kiegyensúlyozott. De az egész mű, ami már alcímével is valamiféle töredékességre utal, olyan horderejű problémákat mozgat meg, hogy az ember nem tud kitérni saját világnézetének átgondolása elől. Nem szívesen mondanék megváltoztatást. De végig kell gondolnia, amit eddig gondolt, hogy kipróbálja, igaz-e ebben a közegben is. A jelentős művek visszafelé is megváltoztatják a tradíciót. Olyan viszonyítási pontot adnak, ahonnan nézve bizonyos igazságok már nem tűnnek annak. És fordítva. Egy ilyen művet csak az ellentmondások sűrű hálójában vergődve lehet létrehozni. De hát nincs termékenyítőbb az irodalom számára, mint az ellentmondás. Akár az önellentmondás is. Ami például az anyag (a nyelv, a képzelet, a valóság, a metafizika) közegellenállásából következik.

Ha tehát arra a kérdésre szeretnénk válaszolni, hogy ment-e a világ 1992-ben előrébb Bodor Ádám könyve révén, akkor észre kell vegyük, hogy a kérdés máris valami felé hajt minket, ahol maga a mű is van, de mikor odaérünk, ott mégsincs semmi. Az, amit kerestünk, akár a délibáb, lehet, hogy már rég mögénk került. Ez a hasonlat persze téves hasonlat, mert síkvidéki, míg a regény hegyvidéki. Épp arról van szó, hogyan eszi szét ez a regény a rá irányuló kérdéseket a maga savas, párás levegőjével, ködjeivel, felhőivel, rossz szeszeivel, szürke egyenruháival, törpéivel és semmibe vivő vonatsínjeivel, hegyi hidegeivel, medvéivel és nyálkásan ömlő vérével, ami bárhonnan előbugyoghat. Ebben a könyvben nincs nyelv, az csak fordítása egy nem létezőnek, de nincs benne világ se, pontosabban: a benne nagyon erősen megképződő valóságszerű valami illúzió. Illúzió még az absztrakció kényszerén, a nyelv kényszerén is túl. Ez a világ, ami világnak mutatja magát nem világ, a dolgok sosem a helyükön vannak benne. De még csak nem is szürreális világ. Hiszen annak leírója, miközben tagadja a dolgok racionális összefüggéseinek mindenhatóságát, csak újakkal egészíti ki az összefüggések rendszerét, így a világot a valószerűtől a valóságos felé löki. Itt a dolgok izoláltak, tehát nem képződhet belőlük valóság. Minden öntörvényű, azért magától értetődő, de következetlen ebben a könyvben. Ez a regény nem a szerző korlátai ellenében, hanem legelsősorban is a nemlét ellenében jött létre. Persze a szerző korlátai is a nemléthez tartoznak, de az a nemlét még szinte van. Öntőforma. Ez a nemlét, amit Bodor megszólaltat, lerúgja magáról a formákat, ellenáll az ábrázolásnak. Nincs.

Márpedig abban az évben valami történik, amikor a semmire nyíló panorámaablakba, vagy épp barlangszájba ilyen eredményesen sikerül betont önteni. Bárki is van ott, fulladjon meg, azaz ne legyen. De ne legyen a semmiben, tehát legyen, nagyon is legyen. Újrakezdési kísérlet ez a könyv, még ha az újrakezdés csak illúzió is pusztán. Rendszerváltás előtti és utáni világunk formálásában és megértésében oroszlán- vagy inkább medverésze van. De formálhat-e világot valami, ami a világon kívüli dolgokról szól? E két szférának a határát talán nem megnyitni, hanem elzárni kell, és aki elzárja onnan ide és innen oda, rögtön át is lök, át is kényszerít dolgokat. Ki tudná megmondani, hogy hány gyerekkel több születik, ha ezt a könyvet nem publikálja 1992-ben Bodor Ádám. Vagy ki tudná megmondani, hogy hány emberrel több lesz öngyilkos, ha ezt a könyvet nem publikálja 1992-ben Bodor Ádám. Csak az olvasókra, a tényleges olvasókra gyakorolt hatásra kell gondolnunk? Ha egy műnek csak akkora hatása van, amit az elolvasása eredményez, akkor az nem nagy mű.
A többi viszont ellenőrizhetetlen találgatások, „nemolvasás-szociológia” és olvasáson túli szocio-metafizika kérdése. Csupa nem létező tudományé, csupa áltudományé, ha a tudomány embereként beszélnénk, itt meg kéne állnunk, mert már így is messze túlléptük volna kompetenciánkat. Még csak nem is olvasóként beszélünk, bár a könyvet már többször is olvasva csak vágyakozva gondolhatunk arra a lehetőségre, hogy itt és most egy év és egy könyv viszonyát vizsgálva, talán olyan könyvről kellett volna írni, amit nem olvastunk. De a nem olvasás állapotába lehetetlen visszajutni. Bár ki tudja. Bodor műve kapcsán mintha ez se tűnne akkora lehetetlenségnek. Nem könnyű ugyanis visszaemlékezni a szövegre. Bár a jó szövegekre sohase könnyű visszaemlékezni.

Amikor erre a cikkre készülve megpróbáltam visszaidézni a könyvet, csupa kerülőútra tévedtem vagy inkább találtam emlékeimben. (A beszélő nem véletlenül váltogatja a többes és egyes számot, tehát a tudományos és a szépirodalmi beszédmódot. Megpróbál nyomába érni állandóan változó anyagának.) A mű helyett például az jutott eszembe, amikor először hallottam róla. Épp Prágában éltem, és barátaim kilátogattak hozzám. Karlstejn környékén kirándultunk. Egy földúton tartottunk valami régi kőfejtő felé. A kőfejtőt Kis Amerikának hívják. Téglalap alakú óriás gödör az erdőben, a szélét bokrok növik be, elrejtik az idegen elől. A függőleges kőfalak között jó tíz méter mélységben bányató rejlik. Nincs partja, olyan, mint egy medence. A víz fölött, de még a mélyben folyton vadkacsák keringenek. A mélyben, de egy teljesen más világban. Legyen ez a világ Más- vagy Túl- vagy Új-, mintha nem ott lenne, ahol van. Errefelé tartottunk az erdőben, és még nem láttuk a tavat, de a tükrén megcsillanó nap aranyszínű reflexeket vetett a még ki nem zöldült ágakra. Mintha a pokolban sokkal tisztább fénnyel sütne a nap. Ekkor beszélt egyik barátom a már megjelent, vagy még csak elhíresült könyvről. Nem tudom, hogy ő olvasta-e már akkor. Én még biztosan nem. De az a hely, az a tavasz s a fénynek az az iránya összekapcsolódott vele, és erre nem cáfoltak rá az újabb és újabb olvasatok sem. De ha az olvasó sem korlátlan úr a mű felett, akkor ugyan ki? Nyilván rossz a kérdés megint. Mert ugyan miért kéne korlátlan úrnak lenni valakinek vagy valakiknek egy mű felett? A mű szerzi szerzőjét, írja íróját, olvassa olvasóját, jelenteti meg és tölti ki idővel megjelenésének idejét. A világát föntről vagy lentről bevilágítja. Nem megy előre, nem lép vissza. A Sinistra körzet szerzője vagy olvasója vödörrel hordja a semmit a világ egyik végén túlról a másik oldalon lévő határra, és ott a sorompón túlra önti át. Szerencse, hogy egy-két lépés út az egész. Ott épp annyi csak. Tudni kell jó helyen regénybe fogni.