Skip to main content

Beszélő évek – 1992

Bodor Ádám Sinistra körzetéről


Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ezt a kérdést teszi föl ez a sorozat, ha egyszer egy-egy könyvet egy-egy évhez kapcsol. A megjelenés évéhez. Vörösmarty kérdése persze nemcsak kérdés, hanem állítás is. Azt állítja, hogy a világ előremegy. Hogy feltételezhetjük és hihetjük a haladás létét. Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet – ami révén valamiképp szerintem valóban előre ment a világ 1992-ben – viszont olyan világot mutat, ahol a haladás még lehetőségként, még szóként sem szerepel.


Egy jelentéktelennek tűnő dolog: az 1992-es évben paradigmaváltás következett be a kortárs táncegyüttesek reklámanyag-stílusában. A fénymásolóban ollóval, technokollal-radexszel összeragasztott, igénytelen és olvashatatlan röplapokat egyre szebb kiadványok váltották fel. A szakma önbecsülésének, lehetőségeinek növekedése ebben a látszólag mellékes jelenségben is megmutatkozott.

Ebben az esztendőben különösképp kevesebb jelentős hazai moderntánc-előadás született.



Ha a kritikusnak egy filmről kell írnia a kilencvenkettes évből, rögvest súlyos dilemma elé kerül. Olyat kell cselekednie, amit egyébként nem szívesen tesz – választania kell két azonnal felkínálkozó film közül, amely választás szükségképp az egyik elhallgatásával és háttérbe szorításával, illetve a másik – talán indokolatlan – előnyben részesítésével jár. Nem árulok zsákbamacskát, a dilemma a következő: Szirtes András és Halász Péter, vagy Szomjas György és Grunwalsky Ferenc; azaz a Sade márki élete vagy a Roncsfilm.

Koris János pavilonjáról


„Hollókő ófaluja az ország legösszefüggőbb és leginkább épségben fennmaradt népi építészeti együttese” – írta egy ezerkilencszázhetvennégyes tervpályázati kiírás. A szakma színe-java indult a területre kiírt országos tervpályázatokon. A művek jelentős része könnyen felejthető, de a Janáky István, Mátrai Péter, Meditz László trió készítette „zsűriverte pályaterv” (Bercsényi 28–30, 1975) máig is érvényes gondolatokat vetett fel. „A rítusvilág, amelyben Hollókő mint tárgyak együttese létrejött, letűnt, feltámasztani nem lehet.


Vélemények a szomszédos országokban élő magyarok helyzetéről


tovább →


1992 Románia sorsfordító esztendeje.

1989 decembere sajnos csak látszatra szakított a múlttal. A „szabad” karácsony és az „új” esztendő eufóriája alig néhány hónap leforgása alatt semmivé foszlott. A szabadságról rövidesen kiderült, hogy az a gátlástalan nacionalista uszítás szabadsága is.

1990 februárjában a magyarság által szinte már istenített Ion Iliescu is elkezdett magyar „szeparatizmusról” szónokolni. Megzavarodtunk. A „szeparatizmus” fogalma ugyanis a román politikai szótárban parttalanná tágított értelemben rögzült.





Az év kezdetén már térdig jártunk a Kupa-programban. A gazdaság intézményi kereteinek kiépítéséhez alapvetően fontos törvények többségét már elfogadta a parlament. Volt már új pénzintézeti és számviteli törvényünk, s már csak 90 napot kellett várni a csődtörvény hatálybalépéséig. A privatizáció – ha lassan is, de – csordogált.

Gombár Csabával beszélget Mihancsik Zsófia


1992 mozgalmas év volt a médiaelnökök számára. Ön hogyan élte meg ezt az évet?

Bennem az egész két és fél év már csak egy nagy, alaktalan massza, hiszen az ember igyekszik egészségesen élni, és elfelejteni a kellemetlenségeket. Számomra inkább a kinevezés utáni első év volt nehéz, egyrészt, mert a Rádiót, ezt a hatalmas intézményt egyáltalán nem ismertem. 1991 nyarára-őszére aztán már nagyjából át tudtam tekinteni a Rádiót, kialakult, mit szeretnénk csinálni, és kiválasztottam azokat az embereket is, akikkel úgy véltem, együtt tudok majd dolgozni.



1992. március 5-i hatállyal a Magyar Alkotmánybíróság több hónapos procedúra után, Sólyom László előterjesztése alapján, egyhangú döntéssel alkotmányellenesnek nyilvánította az Országgyűlés által 1991. november 4-én elfogadott, a kommunizmus idején politikai okokból elkövetett súlyos bűncselekmények üldöztetéséről szóló (ún. „Zétényi–Takács”) törvényt.


baleknak születtünk
balekként halunk meg:
nem naptári jeles
pirosbetűs ünnep

    balekként indultam
    baleknak maradtam
    magam kárán soha
    én nem tanulhattam

ha ránk lemosolyog
Álladalom Jóság:
mi csepp dolgunk csupán
az alattvalóság

    mindig rajtam nyertek
    ha ki engem perelt
    voltam adóalany
    úrbér-kizsigerelt

hamis forradalmak
balek élcsapatj





















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon