„Hollókő ófaluja az ország legösszefüggőbb és leginkább épségben fennmaradt népi építészeti együttese” – írta egy ezerkilencszázhetvennégyes tervpályázati kiírás. A szakma színe-java indult a területre kiírt országos tervpályázatokon. A művek jelentős része könnyen felejthető, de a Janáky István, Mátrai Péter, Meditz László trió készítette „zsűriverte pályaterv” (Bercsényi 28–30, 1975) máig is érvényes gondolatokat vetett fel. „A rítusvilág, amelyben Hollókő mint tárgyak együttese létrejött, letűnt, feltámasztani nem lehet.

Ha a kritikusnak egy filmről kell írnia a kilencvenkettes évből, rögvest súlyos dilemma elé kerül. Olyat kell cselekednie, amit egyébként nem szívesen tesz – választania kell két azonnal felkínálkozó film közül, amely választás szükségképp az egyik elhallgatásával és háttérbe szorításával, illetve a másik – talán indokolatlan – előnyben részesítésével jár. Nem árulok zsákbamacskát, a dilemma a következő: Szirtes András és Halász Péter, vagy Szomjas György és Grunwalsky Ferenc; azaz a Sade márki élete vagy a Roncsfilm.

Egy jelentéktelennek tűnő dolog: az 1992-es évben paradigmaváltás következett be a kortárs táncegyüttesek reklámanyag-stílusában. A fénymásolóban ollóval, technokollal-radexszel összeragasztott, igénytelen és olvashatatlan röplapokat egyre szebb kiadványok váltották fel. A szakma önbecsülésének, lehetőségeinek növekedése ebben a látszólag mellékes jelenségben is megmutatkozott.

Ebben az esztendőben különösképp kevesebb jelentős hazai moderntánc-előadás született.

Ment-e a könyvek által a világ elébb? Ezt a kérdést teszi föl ez a sorozat, ha egyszer egy-egy könyvet egy-egy évhez kapcsol. A megjelenés évéhez. Vörösmarty kérdése persze nemcsak kérdés, hanem állítás is. Azt állítja, hogy a világ előremegy. Hogy feltételezhetjük és hihetjük a haladás létét. Bodor Ádám könyve, a Sinistra körzet – ami révén valamiképp szerintem valóban előre ment a világ 1992-ben – viszont olyan világot mutat, ahol a haladás még lehetőségként, még szóként sem szerepel.

1992 mozgalmas év volt a médiaelnökök számára. Ön hogyan élte meg ezt az évet?

Bennem az egész két és fél év már csak egy nagy, alaktalan massza, hiszen az ember igyekszik egészségesen élni, és elfelejteni a kellemetlenségeket. Számomra inkább a kinevezés utáni első év volt nehéz, egyrészt, mert a Rádiót, ezt a hatalmas intézményt egyáltalán nem ismertem. 1991 nyarára-őszére aztán már nagyjából át tudtam tekinteni a Rádiót, kialakult, mit szeretnénk csinálni, és kiválasztottam azokat az embereket is, akikkel úgy véltem, együtt tudok majd dolgozni.

Az év kezdetén már térdig jártunk a Kupa-programban. A gazdaság intézményi kereteinek kiépítéséhez alapvetően fontos törvények többségét már elfogadta a parlament. Volt már új pénzintézeti és számviteli törvényünk, s már csak 90 napot kellett várni a csődtörvény hatálybalépéséig. A privatizáció – ha lassan is, de – csordogált.

1992. március 5-i hatállyal a Magyar Alkotmánybíróság több hónapos procedúra után, Sólyom László előterjesztése alapján, egyhangú döntéssel alkotmányellenesnek nyilvánította az Országgyűlés által 1991. november 4-én elfogadott, a kommunizmus idején politikai okokból elkövetett súlyos bűncselekmények üldöztetéséről szóló (ún. „Zétényi–Takács”) törvényt.

1992 Románia sorsfordító esztendeje.

1989 decembere sajnos csak látszatra szakított a múlttal. A „szabad” karácsony és az „új” esztendő eufóriája alig néhány hónap leforgása alatt semmivé foszlott. A szabadságról rövidesen kiderült, hogy az a gátlástalan nacionalista uszítás szabadsága is.

1990 februárjában a magyarság által szinte már istenített Ion Iliescu is elkezdett magyar „szeparatizmusról” szónokolni. Megzavarodtunk. A „szeparatizmus” fogalma ugyanis a román politikai szótárban parttalanná tágított értelemben rögzült.

Negyed századdal az Európai Gazdasági Közösséget megteremtő 1957-es Római Szerződés után az – akkor még – tizenkettek 1992. február 7-én újabb egyezmény aláírásával vonták szorosabbra az európai integrációt. Az Európai Uniót létrehozó Maastrichti Szerződés tényleges hatálybalépéséig azonban még több mint másfél év telt el. Nem sokon – mintegy félmillió szavazaton – múlt, hogy az unió  megbukjon a franciák ellenállásán – akárcsak 1954-ben a közös európai védelmi rendszer.

Akkor parlamenti szavazás döntötte el az egyébként éppen Párizs által kezdeményezett javaslat sorsát.