Csillag István

Nyomtatóbarát változat

Az év kezdetén már térdig jártunk a Kupa-programban. A gazdaság intézményi kereteinek kiépítéséhez alapvetően fontos törvények többségét már elfogadta a parlament. Volt már új pénzintézeti és számviteli törvényünk, s már csak 90 napot kellett várni a csődtörvény hatálybalépéséig. A privatizáció – ha lassan is, de – csordogált. A kiskereskedelem magánkézbe adása már többé-kevésbé befejeződött, a kormányzaton belül intenzíven folytak a viták arról, hogy mely vállalatokat kell kivételképpen, stratégiai okokból állami kézben tartani, hogy minél előbb fölpöröghessen a gépezet a többi privatizálására. Az előző év utolsó napján elfogadott költségvetés azzal számolt, hogy a kényszerű visszaesés után megkezdődik a gazdasági felemelkedés.

A gazdaság külpiaci pozíciói megszilárdulni látszottak. Keleten a Szovjetunió szétesése után óhatatlanul új (valóban konvertibilis) alapokon kellett folytatni a kereskedést.  Mindenki azt gondolta, hogy a Szovjetunió és vele a keleti piac „máma már nem hasad tovább”. Nyugaton ekkor indult meg a mai napig tartó konjunktúra. Az Öböl-háború sikeres megvívása hihetetlen önbizalmat adott a fejlett országoknak. Technikai fölényük birtokában és Amerika szinte már korlátlan befolyása mellett megkezdődött a globalizáció jegyében a nemzetállami árumegállító jogok teljes lebomlása, a tőkevándorlás új, minden korábbinál intenzívebb szakasza. A német egyesítés hihetetlen lendületet adott a német gazdaságnak, és a Németország által diktált tempó hozzákapcsolta Európát az amerikai mozdonyhoz. Az európai és a világtendenciák egymást erősítve nagyon kedvező hátteret adtak a kicsiny Magyarország átalakulásához. Megindultak azok a beruházások, amelyek révén ma Magyarország negyedik éve (1997–2000) a rendszerváltó országok élén a magas növekedési ütemmel, kiegyensúlyozott mérlegekkel és a modern ipari szerkezettel várhatja az új évezredet.

Csakhogy 1992-ben ezt még senki sem látta, és senki sem merte megjósolni. A kincstári optimizmustól sem idegenkedő pénzügyminiszter (Kupa Mihály) is legfeljebb szerény növekedést várt. A kormányban helyet foglaló mozgalmár ellenfelei (pl. politikai államtitkára, Szabó Tamás, aki később a privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszter lett) nem várták volna be a külföldi konjunktúra áldásos hatásait,  és a kedvező fizetési mérleg, valamint a feltöltődő valutatartalékok láttán a belföldi élénkítésnek a szocializmusban megszokott útjára kívántak lépni. Miközben a csata a gazdaságpolitika  minden frontján felélénkült, a piac olyan gyorsan tisztult meg a nem fizető vállalatoktól, a „béna kacsáktól”, hogy a bankok működőképessége is kérdésessé vált. A voluntarizmus és a racionalitás csatájában ugyan rendre a racionalitás maradt alul, a gazdaság mikroszerkezetének gyorsuló átalakulása, a szabályozás viszonylagos átláthatósága és kiszámíthatósága, az idegenellenesség versenytársainkhoz képest jóval csekélyebb mértéke, a nyitottság és a globalizáció beindulása mégis  megteremtette a butaság és akarnokság kellő ellensúlyát. Ekkor még azt hiszi az MDF, hogy akadálytalanul és korlátozhatatlanul uralkodhat Magyarország nevű lokális monopóliumán. Azt hiszi, zsákmányul ejtheti a privatizációt, a pénzverés jogát, a médiákat, a nemzeti intézményeket. Azt hiszi, a kormányzás nem egyéb, mint árumegállító jogokat gyakorolni eszmék, tőkék és pozíciók fölött, betelepülni és megszerezni, vagy hozzánk közel állók kezére adni mindent.

A gazdaságpolitikai koncepciók harcának hátterében is a nacionalista monopolisták és a konzervatív modernizálók összeütközése áll. A nemzetállamok elhalványulását, az országok közötti integrációt és a térségek, régiók összefogását hozó globalizáció lassan átrendezi a csatajelenetek díszleteit. A küzdő felek úgy jönnek-mozognak a színpadon, mintha még állnának azok az ajtók, amelyek az ő szövegkönyvükbe vannak berajzolva, miközben a „rendezői példányban” már egészen máshol vannak a be- és kijáratok. Mai szemmel azért hat nagyon mulatságosnak Csurka ágálása, vagy Szabó Tamás hősi  póza, mert ma már tudjuk, hogy Magyarország ebben az évben átkerült a „túlpartra”. Míg a hivatalos gazdaságpolitika az előző év hanyatlása után szerény növekedést remélt, az elemzők, a vállalkozók és a vállalatvezetők nem láttak tovább az orruknál, ezért ők további hanyatlást, súlyosbodó kereslethiányt, munkanélküliséget, költségvetési hiányt, magas inflációt és az előző évinél is magasabb kamatszínvonalat vártak. A vállalkozóknak és az elemzőknek lett igazuk.

Az év kezdetén nem lehetett fellendülés, mert leállt a privatizáció, mert a hagyományos keleti piacokra termelő vállalatok és szövetkezetek számára nem sikerült olyan elszámolási konstrukciót találni, amely helyreállíthatta volna a régi rendet: ők szállítanak, az állam fizet, és az állam kéményébe felírt keleti követelések vonásai szaporodnak. Még akkor sem lágyult meg a „központ szíve”, amikor balul sikerült privatizációk után a hagyományos munkásvárosok nagyvállalatainak dolgozói tüntetéseken követelték az állami segítséget. Az állami segítség nem volt több, mint a „két hetet állunk, két napot termelünk” nyomorúságos állapotának fenntartása. A vállalatok kezdték komolyan venni a megváltozott szabályokat, és az új számviteli törvény szellemében átalakított mérlegek már nem voltak olyan szépek, a bankok már nem tehették meg, hogy tovább hitelezzék a semmit. És hátravolt még a csődtörvény csapdája.

Az év első napján hatályba lépett csődtörvény azt tartalmazta, hogy minden vállalatnak, amely 90 napig nem tudja kifizetni a számláit, vagy azért, mert már régen nem volt pénze, vagy azért, mert partnerei nem fizettek neki („sorban áll”), önmagát csődben levőnek kell minősítenie és meg kell kezdenie hitelezőivel az egyezkedési eljárást. A magyar nagyvállalatok több mint fele, az összes jogi személyiségű vállalkozás harmada került csődbe emiatt április 1-jén. Minthogy egész termelési láncok kerültek bizonytalan helyzetbe – a piaci helyzettől, a konjunktúrától függetlenül is – nem volt véletlen, hogy a gazdasági visszaesés tovább folytatódott. Az sem volt véletlen, hogy a vállalatok is, de a gazdaságpolitikai központok is az államot megillető összegek (adók és járulékok) terhére szerették volna kiegyenlíteni a hitelezőkkel (a bankokkal és szállítókkal) szembeni tartozásaikat. Így fordulhatott elő – akkor először –, hogy már márciusban „elérték” az államháztartás egész évre tervezett hiányát, és év végére az eredeti terv háromszorosa lett a deficit. A pánikhangulatot fokozta, hogy a kormány és a mögötte álló kormánypártok szikláin összetört a Kupa-program hajója. És nem is csak a tervtől eltérő „rögvalóság” lékelte meg. 1992 közepére végérvényesen kiderült, hogy az elfogadott Kupa-program nem volt más, mint a koalíció blöffje az SZDSZ előzésére. A képzavarokkal telezsúfolt és igen kevéssé operacionalizálható – Matolcsy György közreműködésével készült – kormányprogram, a Rabár-féle sokkterápiás terv, a titkos Matolcsy-féle gyorsprogram kudarca, a közeledő katasztrófa láttán az SZDSZ gazdaságpolitikusai 1990 őszén hozzáfogtak egy új gazdasági program elkészítéséhez. Ahogy ez az SZDSZ esetében gyakran előfordult, a munka és a munkáról való szövegelés eltérő ütemben folyt, s a program lekéste a döntő történelmi pillanatot. Így előzhette meg 1990 végén a Rabárt és Matolcsyt elsöprő új pénzügyminiszter, a rutinos Kupa Mihály a „Későn Ébredő Magyarokat” megtestesítő SZDSZ-t. Kupa tudta, hogy az apparátusoknak, az ellenzékhez húzó szakértőknek, a vállalatvezetőknek és nem utolsósorban a nyugati pénzvilág hivatalos képviselőinek: az IMF-nek és a Világbanknak profi és világos program kell. Jogos büszkeséggel mondhatta Antall József a Kupa-programot elfogadó kormányülésen: „ez a program nem rossz attól, hogy még az ellenzéknek és a külföldnek is tetszik”.

De hol volt már a tavalyi hó 1992 tavaszán? A Kupa-program a növekedési kilátásokat és az áttekinthető költségvetési magatartás reményét illetően a fent említett okokból látványosan összeomlott. A teljes munkaidőben foglalkoztatottak létszáma egyik évről a másikra közel félmillióval csökkent. A regisztrált munkanélküliek száma 1991 elejétől 1992 közepéig 100 ezerről 590 ezerre emelkedett, s az év végén már 660 ezernél tartott. Az utcára kerültek döntő többsége olyan alacsonyan képzett munkavállaló (nagyobbrészt cigány és nő), akik csak nyolc általánost, vagy azt sem végeztek. A nagyvállalatokra nehezedő nyomás az igénytelen termékekkel és igénytelen termeléssel együtt szorította ki az igénytelen munkaerőt a munka piacáról. Hihetetlenül felgyorsult az, ami a „szocializmus általános válságának” évtizedében történt.  1980 és 1990 között közel 1 millió 8 általánossal, vagy azzal sem rendelkező munkavállaló hagyta el a munkapiacot. Az ilyen iskolázottságú munkavállalók több mint egyharmada. A második harmad „elolvadása” ebben az évben gyorsult fel.

A munkahelyről kikerültek által fizetett társadalombiztosítási járulékok kiesése a bevételi oldalon, az előnyugdíjba és rokkantsági nyugdíjba menekülők, valamint a munkanélküli járadékból és más segélyekből élők a kiadási oldalon hozták lehetetlen helyzetbe a társadalombiztosítást és az államháztartást. Ezt a  mély lyukat tovább mélyítette a csődbe jutott vállalatok által, valamint a bankok által be nem fizetett adók hiánya. A jól sikerült piactisztítás és az államháztartás megrendülése pénzügyi katasztrófával fenyegetett. Szerencsére a Nemzeti Bank újdonsült vezetője, Bod Péter Ákos – vagy azért, mert jól ismerte fel ezt a helyzetet, vagy csak azért, mert eleve a keynesiánus, élénkítő, állami  beavatkozás híve és a mozgalmárok elvbarátja volt – a „könnyű pénz” politikájával hozakodott elő. Igaz, a monetáris politika fellazulása (a pénzállomány, a monetáris bázis felpuffadása) hozzájárult ahhoz, hogy az infláció üteme csak lassan csökkent, de másfelől segítette a feszültségek oldódását. Ez a gazdaságpolitikai mixtúra – ha egyáltalán lehet tudatos gazdaságpolitikáról beszélni – azt eredményezte, hogy az államháztartás mellett a pénzügyi szektor, a bankrendszer fogta fel – „pufferként” – a csapásokat.

Az év közepétől – a bankok esetleges privatizálásának előkészítésére hivatkozva – előkészítik a bankok első konszolidációs programját, a hitelkonszolidációt. Ez a szanálási program végképp nem volt a Kupa-program része. Már csak azért sem, mert a belföldi államadósság ugrásszerű növekedésével járt együtt. Ez pedig a reálkamatok és a kamatmarzsok magasba szökkenésével a központi költségvetésre olyan kamatterhet rakott, amely alól csak tavaly kezdett kiszabadulni a gazdaság. A pénzügyi szektor, és vele együtt az egész gazdaság teljes összeroppanásának elkerüléséért vállalt áldozat hatalmas volt. Amíg 1990–91-ben a központi költségvetés kamatkiadásai még az összes kiadás 10-12%-át tették ki, addig ez az arány 1992 végére már elérte a 20%-ot, 1993 végére a 26,5%-ot, 1994 végére pedig meghaladta a 30%-ot. Az átalakulás radikális volt. Ennek áldásos hatásait ma érezzük, amikor más tranzitországokkal ellentétben már nem kell küzdenünk a struktúraváltásnak, a körbetartozásnak, a pénzügyi fegyelem hiányának, a termelékenység lassú növekedésének a nehézségeivel, de 1992-ben a gazdaságpolitikai fejlemények szétfoszlatták a konzervatív koalíció újraválasztásába vetett reményeket. Sosem fogjuk kideríteni, de elképzelhető, hogy volt egy olyan forgatókönyv 1991 végén, 1992 elején, hogy a Kupa-program megvalósulása – a kádári konszolidációhoz hasonlóan – a gazdaság és a fogyasztás olyan konszolidációját eredményezi, amely semlegesíti a hatalomgyakorlás diktatórikus vonásai által kiváltott felháborodást. Ám nemcsak a hatalom kisajátítására, hanem a korgó hasak megtöltésére irányuló kísérletek is kudarccal végződtek. Még hátravolt két év vergődés, de a koalíció vezetőinek többsége már ekkor érezte, hogy a ’94-es választás elveszett. Az utolsó kétségbeesett kísérlet a GAM-program kiizzadása volt, ami a belső kereslet felpörgetésével, a kamatszint mesterséges csökkentésével, a fogyasztás kedvezményezésével adott volna lökést a gazdaságnak. Kupa Mihálynak és a nemzetközi pénzügyi intézményeknek még volt annyi erejük, hogy ezt a támadást visszaverjék, de ahhoz már nem, hogy rávigyék a gazdaságot a struktúra átalakításának legkisebb áldozattal járó útjára.

Ma már jól látszik , hogy a privatizációval párosuló külföldi befektetések felkarolása, védelme gyorsíthatta volna az átalakulást és csökkenthette volna annak terheit. Ez az út vezethetett volna egy kevésbé csúfos választási eredményhez. Kupa Mihály tudatosan, a rendszerváltó pártok pedig ösztönösen védték és óvták a külföldi tőke és a külföldi befektetők, vállalatok érdekeit, igyekeztek fenntartani azok érdeklődését. Ha a Kupa-program valóban a kormánykoalíció sajátja lett volna és nem csupán az ellenzéknek szánt blöff, akkor 1991 és 1992 között végbe mehetett volna a privatizáció a legfontosabb ágazatokban. Ekkor még nem következett be az az enyhe dekonjunktúra, majd tőke- és pénzpiaci válság, amely – főként a gazdaságpolitika kétéves (1993–1994-es) ingadozása után – oly súlyos hatást gyakorolt, és amely akár évekre is megtörhette volna a szerkezeti átalakulás hatására elinduló gazdasági növekedést. Ha a nagy privatizációkra és elsősorban a pénzintézeti privatizációra előbb kerül sor, akkor okosabban és kisebb veszteségekkel ment volna végbe a piac megtisztítása a nem fizető „béna kacsáktól” és a külföldi tulajdonosok mélyebben nyúltak volna a zsebükbe, mégpedig zokszó nélkül, a megvett portéka szanálása végett. (Ahogy a korábban már eladott nagy biztosítók esetében nyúltak is.) Akkor a bankok konszolidációjának nem a teljes költsége terhelte volna a magyar adófizetők zsebét, a megugró államadósság nem tartotta volna  magasan a költségvetési hiányt, és az államháztartás nem telepedett volna rá a pénzpiacra, illetve a megtakarításokra. Szóval érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy mi lett volna, ha olyanok ülnek a kormányrúdnál, akik már ültek hajón, nem lesznek tengeri betegek a hullámzástól és nem kezdenek előbb jajveszékelni, mint az utasok.

Annak ellenére, hogy a privatizáció folytatása, intézményrendszere, módszere és a tulajdonosok megválasztása kiterjedt és éles vita tárgyává vált, ami jó néhány hónapra megakasztotta a privatizációt, a privatizációs bevételek mégis megduplázódtak, és a legtöbb nagyobb feldolgozóipari vállalatot ekkor adták el. A vita a privatizációs és vagyonkezelő intézményrendszer és szabályozás megkettőződését eredményezte. Létrejött az Állami Vagyonügynökség mellett az Állami Vagyonkezelő Részvénytársaság, amelynek az állami tulajdonban tartás vált a feladatává. Amíg a privatizatőrök egymással és hivatali asztalaikkal voltak elfoglalva, a hajó haladt. Ennek részben az volt az oka, hogy a privatizáció állami felügyelői maguk is felismerték, hogy nem bírnák kapacitással az eladásra váró vállalattömeget, és kitalálták – már 1991 végétől – az önprivatizációt, magánszervezetek és tanácsadók teljes felelőssége és közreműködése mellett. A másik, ennél sokkal jelentősebb ok az volt, hogy most már a vállalatok többsége is szeretett volna kijönni végre az állami szorításból. Ennek a vágynak az volt az indítéka, hogy a „foglalás és betelepülés” (Lengyel László) jegyében eljáró koalíció – nyugati véleményekre is támaszkodva – felfüggesztette az állami vállalatok addigi autonómiáját, és kényszerátalakulást írt elő számukra. Ez az átalakulási kényszer annak rémét idézte fel a menedzserek előtt, hogy ugyanúgy ki lesznek téve a bürokratikus, kicsinyes, politikai alapú vegzálásnak, mint Kádár alatt. Így azután elindultak szerencsét próbálni, befektetőt keresni maguknak.

Az a tény, hogy a központi privatizáció a nyári szünet után újra beindult, és a tanácsadók által folytatott „önprivatizáció” is lendületbe jött, meggyőzte a külföldi befektetőket arról, hogy a privatizáció nem lesz kitéve az enyhén nacionalista politikai felhangoknak, és biztonságban kiépíthetik itteni vállalatbirodalmaikat. Mi sem mutatta ezt jobban, mint az, hogy a feldolgozóiparban megvalósult beruházások összege az előző évek ötszörösére rúgott, miközben a csődbe jutott nagyvállalatok és a válságba jutott vállalatok többsége nemhogy beruházni , de még amortizációt elszámolni sem tudott, ami a beruházások általános visszaesésével járt. Más szóval, az általános recesszió közepén a külföldi befektetők által vezérelt beruházások motorja felzúgott és ekkor valósult meg az Audi, az Opel, a Suzuki, a Siemens, az IBM beruházásainak első üteme, ami azután az export felfutásához, és a lassú hanyatlás évei után lassú növekedéshez vezetett.

Ebben az évben vetették el azt a magot, amit 1997-2000-ben learattak. Ez pedig maga a csoda. Sikerült a nehézségek, az ellengőz, a botladozások és az egymást keresztező programok és elgondolások ellenére egy rendkívül gyors – mondhatni viharos – gazdasági átalakulást végrehajtani. A szárazdokkban megfordított óriás tanker esetére emlékeztetett az, ami a magyar gazdasággal történt. A „világpiaci alkalmazkodás” nem csak szólam volt, a világpiac valóban bekopogott az ajtón.

• Beszélő évek – 1992