Fényi Tibor

Nyomtatóbarát változat

A félemeletig semmi különös nem történt a liftben, némán állt mellettem G., akiről a házban úgy tudták, hogy ávós ezredes. Négy éve élek itt, köszönünk egymásnak, de ennél egy szóval se jutottunk tovább. A félemelet után G. megnyomta az Állj gombot. „Valamit meg kell beszélnünk” – mondta, s éreztem, hogy az arcomból kifut a vér. „Én elmegyek, menjen el maga is. A hátsó fronton hemzsegnek a nácik. Magát se fogják hagyni. A névtelen leveleket Menteffytől kapta. Az apja kisnyilas volt, aztán hozzánk állt. Ez meg a pártszakadás után még Bereczékhez ment. Most Csurkának vezet kocsmát. A lánya skinhead. Háború lesz itt is, a kormány nem mutat erőt. A Die Pressében jó irányt követ. Legyen 11-kor a parkban, elmondom, kiktől nem kell tartani a házban.” Végre megnyomta a második emeleti gombot, a lift elindult, megkönnyebbülten vettem levegőt, mire azt mondta: „Nem félni, elköltözni!”

Az öt hónapos Bruno aludt, amikor hazaértem. Elővettem egy üveg whiskyt, meg a fiókban gyűjtött névtelen leveleket. Ilyet először azután találtam a postaládámban, amikor a rádióban ismertették valamelyik Die Presse-cikkem. Kockás papírra írt, gyermeteg levél volt, nem is nagyon durva. Fényi-kém! volt a megszólítás, s arra futott ki a szöveg, hogy menjek el innen. Többször jött még hasonló, egyszer valamivel bekenték a postaládám, máskor pedig kihalászták a nekem küldött leveleket, és fecnikre tépve szórták vissza. Pár napja, a Göncz Árpáddal készített interjúm ismertetése után kis nyomtatott papírnyalókát kaptam, rajta horogkereszt, „Újra itt vagyunk! NSDAP/AO: Box 6414, Lincoln, USA”, alatta kézírással „Takarodj!”, majd, apróbb betűkkel, „vidd a kölyköd is!” Idióta – gondoltam, azt hiszed, ha nem szólsz, itt hagyom?!… Olvasgattam, iszogattam, káromkodtam. Késő éjjel fejfájásra ébredtem, de amikor rájöttem, hogy átaludtam a találkozót, szerencsésnek éreztem magam. Másnap az ablakból láttam, hogy G.-ék holmiját teherautóra pakolják, estig nem mentem le, újságért se. Azt hittem, hogy soha többé nem fogom látni. De egyszer ott állt szakadó esőben, esernyő nélkül a Vérmezőn, amikor a Chartával újratemettük a horthyzmust. Biccentettem felé, máig azt gondolom, hogy nem köszönt vissza – de ez már nem a ’92-es év története.

1992 Budapesten egy osztrák laptudósító számára szakmai kánaánnak ígérkezett.
A délszláv háború híreibe hamar belefásult, a menekültektől hatékony sánccal védett olvasó őszintén érdeklődött, hogy a sógoroknál most éppen mi folyik. Burgenlandtól Vorarlbergig jóleső magabiztossággal szemlélték, hogy hogyan csetlenek-botlanak „odaát”. Még kicsit drukkoltak is nekünk. „Érdekünk a magyar destabilizáció elkerülése, mert a kaotikus viszonyok újabb migrációs lökést gerjesztenének, amire a toloncegyezmény effektívebb alkalmazásával kellene reagálni.” De azért valami nem teszik nekik a magyarokban – például miért nem örülnek?! Havonta bíz meg a szerkesztő, hogy ezt magyarázzam meg. És a Gallup-felmérést is, miszerint a magyarok 57 százaléka csak aggodalommal, 30 százaléka reményekkel, 13 százaléka pedig mindkettővel néz a ’92-es év elé. „Felfoghatatlan! Most, amikor összeomlott a diktatúra, kivonult a Vörös Hadsereg, megszűnt a Szovjetunió! Azt is mondják, hogy nincsenek többé pesti viccek! Írd meg, miért?! Pedig ti, magyarok tényleg jópofák vagytok! Itt van ez a szilveszteri sztori, a képviselők 21 órás, szünet nélküli szavazással fogadták el a költségvetést, a szavazógép se bírta a strapát. Utána összekevertek hetet-havat, olyan pénzeket is kihirdettek a Közlönyben, amit meg se szavaztak. A januári első kormányülés pedig a miniszterek fizikai kimerültsége miatt elmaradt! Ez jó! Mekkora skandalum lenne ebből ideát!”

Itt is az lett: az SZDSZ felelőtlenségről, hozzá nem értésről értekezett, a szocik többször elmondták, hogy mindez botrány, ám volt valaki, aki érthetően, sarkosan fogalmazott: Orbán Viktor, Fidesz-frakcióvezető. Okirat-hamisítással vádolta a kormányt. Mondta napokon át újra és újra. Utána Áder János nyilatkozott: „Az erkölcsi tőkéjét felélő kormány úgy kívánta megakadályozni, hogy az ellenzéki pártok részletesen kifejtett politikai alternatívát mutassanak fel, hogy a tartalmi kérdésekről eljárási kérdésekre terelte a figyelmet, arra számítva, hogy (…) az ellenzék kifogásolja az eljárási szabályok megsértését, s így sikeresen el lehet terelni a tartalmi kérdésekről a figyelmet. A következő hónapok kérdése, hogy a kormány ezt a taktikát alkalmazza-e, megpróbálva a parlament ellenőrző szerepét végleg formálissá tenni.” Áder elmondta, hogy az egész csak színjáték, a Fidesz mégis folyton visszatért a dologra. Végül maga Orbán Viktor is vizsgálóbizottság felállítását javasolta, s metsző gúnnyal olvasta a vonakodó koalíció fejére, hogy „a kormánypártok nem tehetik meg, hogy leszavazzák a vizsgálóbizottság felállítására tett ellenzéki javaslatot!” Ez az idézet csak a parlamenti jegyzőkönyvben szerepel, korabeli tudósításomból kimaradt, hiszen Bécsben már maga a feltételezés, hogy egy demokratikus parlamentben a kormánypártok le akarnák szavazni, s ezzel megakadályozni parlamenti vizsgálóbizottság felállítását – na ne, ez bizony Blödsinn! Csak azt nem értettem, ha ez az Áder ilyen pontosan látja, hogy az egész gumicsont, akkor Orbán miért rágódik rajta ennyi ideig? Nincs jobb ötletük? Nincs fontosabb témájuk? Erre még egyszer vissza kéne térni.

Aztán nem tértem vissza, mert megjelentek a legújabb közvélemény-kutatási eredmények, s úgy látszott, Orbánéknak van igazuk: a szavazók honorálják az odamondogatást. A Gallup szerint 1992 januárjában a Fidesz volt a legnépszerűbb párt: a szavazatok 34 százalékát nyerte volna el. Második az MDF 21 százalékkal, harmadik az SZDSZ 15, majd az MSZP 11, a kisgazdák 8, s végül a KDNP 5 százalékkal. Ez az arány az év végéig csak annyit változott, hogy a Fidesz még népszerűbb lett: volt olyan felmérés, ami szerint a szavazatok 54 százalékát kapták volna meg, „ha most vasárnap” lettek volna a választások. Ezt meg kéne írni, de a lap inkább azt kéri, hogy menjünk emberközelbe az aggódó magyarokhoz! Január 26-án Óföldeákon (Südungarn) Gulyás József mozgássérült rokkantnyugdíjas tíz sorstársával megalapítja a Szegények Nemzeti Szövetségét. Tagtoborzót Szegeden tartanak, a Megyei Szakszervezeti Központ Tanácstermében – jönnek is, az előadókkal együtt vagy húszan. „Szégyenlősek a szegények, sőt Csipkerózsika-álmukat alusszák” – mondja Gulyás József, de azért belekezd rendszerváltó programbeszédébe: „Legyen végre valódi közteherviselés, újraosztásra van szükség! Persze, aki saját maga szegénye, az ne kapjon semmit, de aki a rendszerek szegénye, az kaphasson a gazdagok fölhalmozott vagyonából!” A hozzászólók javasolják törvénybe iktatni, hogy húszezer forintnál magasabb fizetése ne lehessen senkinek, valamint „meg kell szüntetni a másodállást s az így felszabaduló munkakeretet szétosztani a rászoruló szegények között.” Egy újabb hozzászóló szerint „a ’90-es választások nem nevezhetőek szabad választásoknak, mert a szavazók nem ismerték a jelölteket. Itt vagyok én, 12 évig voltam tanácstag, mert engem ismertek, s most kiestem egy ismeretlen miatt. Ez a szabad választások megcsúfolása!” Harmadik felszólaló: „Itt panaszkodtak, hogy drága a röpcédula. Hát válasszuk meg védnöknek Gyulay Endre püspök urat, és holnap menjünk el együtt, ő ad majd másológépet. Csak ki ne ejtsék előtte azt a szót, hogy politika, mert ha valaki, hát ő azt el nem viselné, hogy erről kelljen hallania. De a szegényekről lehet neki beszélni, mert én jól tudom, hogy ha kell, a szegényekért máglyán égetteti meg magát.”

Én pedig szégyenemben égtem, amikor kinyomtatva láttam a budapesti hajléktalanokról Iványi Gáborral készített interjúmat. A beszélgetés során kétszer is az hangzott el, hogy a fővárosban közel 10 000 hajléktalan él – a kinyomtatott szövegben viszont mindkétszer „majdnem 500” szerepelt. Nem értettem, mi történt. Aztán a szerkesztő szólt: „Az baj, ha túl nagy vehemenciával akarsz együttérzést kelteni a magyarok iránt, mert akkor olyan képtelenséget írsz, mint a tízezer hajléktalan. Rögtön tudtam, hogy ez lehetetlen, de azért felhívtam a Sozialamtot, hogy mit gondolnak róla. Azt mondták, hogy Bécsben összesen 63-at tartanak nyilván!” Boldog, Haider előtti Ausztria, ahol név szerint tartották számon a hajléktalanokat, akiknek írásban kellett nyilatkozniuk, hogy sem állami, sem egyházi, sem civil szervezettől nem hajlandók lakást elfogadni. Zavart magyarázkodásomra (hisz mégiscsak hazugsággal vádoltak) jött a békítő mondat: „Na jó, akkor írj egy cikket, hogy komoly szociális problémák vannak az országban, és ezért nem boldogok a magyarok.”

1992-ben Magyarországon 640 000-re nőtt a regisztrált munkanélküliek száma. Ez azt jelenti, hogy az eltartottakkal együtt az ország negyedét érintette a munkanélküliség, aminek átlagos ideje a nyugati munka nélkül töltött idő öt-hatszorosa volt. Felmérések szerint ’92-ben az egész térségben a magyarok féltek legjobban munkahelyük elvesztésétől – száz megkérdezettből 85 ezt tartotta a legnagyobb fenyegetésnek. (56 a szegénységet, 55 a bűnözés növekedését, 43 az inflációt, 16 a tőkehiányt, 12-12 a környezeti gondokat és a politikai anarchiát, hárman pedig az antiszemitizmust nevezték meg.) Somogyban, Nógrádban, Borsodban csaknem húszszázalékos volt a munkanélküliség, miközben száz álláskeresőre négy munkahely jutott. A KSH szerint a 16 évesnél idősebb romák 65 százaléka élt létminimum alatt, három év alatt 21 százalékkal csökkent a nyugdíjak reálértéke, egymillió nyugdíj nem érte el a létminimumot. Idéztem Szelényit, aki szerint az állástalanok közül négyszázezer már soha többé nem számíthat folyamatos, legális munkára, mert átképezhetetlen. Kemény István arról beszélt, hogy „a szegénység kemény magját többszörösen sújtja a mobilizáció hiánya”, a modernizáció nem nyújt perspektívát a „mindigszegényeknek”. Solt Ottilia pedig azt mondta, hogy „a társadalmon és a jogon kívüli cselédállapotnak a rekonstrukciója folyik az utóbbi években, ami már a kádári korszakban megkezdődött a társadalmi integrációból kicsúszott százezrekkel. Új rendiesedés következhet, ami szakadékot okoz a társadalom különböző csoportjai között, s amit csak hatalmas energiával és nagyon kétes eredménnyel lehet később betemetni. Ezt is csak akkor, ha ezek káros voltáról megegyezés lenne a magyar társadalomban. Sajnos a magyar történelemben számos példa van arra, hogy ez a megegyezés nem jön létre.”

Mivel egyre többet írtam arról, hogy miért nem örülnek a magyarok, idehaza én is kívül kerültem a közmegegyezésen: rádióban, tv-ben, jobboldali lapokban lepleztek le, mint „magánvéleményét a tekintélyes Die Presse véleményeként feltüntetni igyekvő” fészekpiszkítót, hazagyalázót etc. etc., magyarán: liberálist. Maga a miniszterelnök úr is megtisztelt azzal, hogy tv-interjújában az ország rossz híréért felelős személyként nevezett meg. Ehhez képest alig néhány éjszakai telefont kaptam, s legtöbbször sikerült azelőtt letennem a kagylót, hogy megindultak volna a jókívánságok. Nem volt ebben semmi varázslat: ismeretlen felebarátom mielőtt megszólalt volna, rendre lihegett egy sort. Fül és reflex kérdése az egész – meg gyomoré, de azt néhány korty alkohollal rendbe lehetett hozni. Az meg kifejezetten előnyös volt, hogy utána sosem tudtam elaludni, így legalább csökkent a kortárs irodalommal szemben fennálló restanciám.

Eleinte még próbáltam lépést tartani, de lehetetlen volt minden fontos vagy érdekes magyar eseményt belepréselni a Presse délszláv háború miatt amúgy is túlterhelt külpolitikai oldalaiba. Így is írtam Harasztiról, akit a Legfelsőbb Bíróság héttagú Elnöki Tanácsa január 20-án bűncselekmény hiányában felmentett a csaknem húsz évvel korábbi, „darabbéres” vádak alól. Raffay Ernő, a HM politikai államtitkárának a Lágymányosi TV-ben tett drámai bejelentéséről: Márianosztra és Pest között az életére törtek, bizonyíték rá a kerékkotyogás. A levélhullásról: előkerül Antall Grósz Károlynak a fehérterror-vizionálás után küldött levele. A szöveg puha, semmi több, így váltottunk mi rendszert, tetszettek volna forradalmat csinálni, akkor nem nyalunk annyi kuvertát. Ám az Antall-levél megjelenését követő nap (biztos, ami biztos) lepecsételik a volt Párttörténeti Intézet ajtaját, „az iratátadás a terveknek megfelelően halad” nyilatkozta a kormányszóvivő, Földes Györgynek pedig írásba kellett adni, hogy az Antall-levél nem volt az immár Politikatörténetinek nevezett intézet birtokában. Torgyán is levelez, kéri „az átvilágításával kapcsolatban keletkezett borítékfelbontás előtti intézkedést”. Néhány nap múlva 20-30 kisgazdát látok álldogálni a Fehér Ház bejáratánál, táblájukon felirat: „Torgyán nekünk úgy jó, ahogy van!” Bájos. Megírom, elmagyarázom, hogy ez mit jelent. Egy megbízott osztrák ügyvéd sajtóperrel fenyeget. „A fel nem bontott boríték nem bizonyíték ilyen súlyú vádhoz. A miniszterelnök pedig konkurens politikus, akinek ráutaló magatartása nem jogi érvényű.” Elképedésemre a Torgyán-ügyben kénytelen vagyok neki igazat adni magammal és az egész magyar értelmiségi elittel szemben. Majd a lépcsőházban újabb csavarral búcsúzik: „a Presse nem bulvárlap. Itt nem elég valamit tudni, ha nem képes bizonyítani, akkor hiába tudja azt is, amit én is tudok, semmire nem megy vele.”

Ezekben a hetekben sokat vitáznak egy új Marshall-terv szükségességéről. Berend T. Iván számításai szerint hat kelet-európai országnak, 4-5 év alatt 500 milliárd dollárt kell kapnia. Alig van nyugati nagy lap, amelyik ne írt volna erről az ötszázmilliárdról: a nyugati adófizetők borzadva számolták, hogy ez mit jelentene nekik. Az osztrákok pedig úgy érezték, egy politikus szól szívükből, Haider, aki azt mondta: „hatezermilliárd schilling túl gáláns ajándék lenne az orosz maffiának és a román zsebtolvajoknak”.

Szilveszterkor Orbán Viktor még azt válaszolta egy körkérdésre, hogy „az év legörömtelibb eseménye az volt, hogy a miniszterelnök úr visszanyerte az egészségét”, január harmadikán azonban Antall orvosai tanácsára mégse repül a Biztonsági Tanács csúcsértekezletére, noha Magyarország a BT tagja lett. Hankiss megkettőzi a TV Híradót: Pálfy G. csapata naponta háromszor jelentkezik az egyesen, Bánóék kétszer a kettesen. A Híradó stábja nyílt levélben tiltakozik a „megalázó helyzet” ellen. A Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége pedig azt nevezi „megalázó, igazságtalan, a kommunista érára emlékeztető határozatnak”, hogy a közszolgálati adón megváltozik a vallási műsorok adásideje. Az induló kampányt a Magyarok Világszövetsége turbózza fel, Grönlandtól Tűzföldig e műsorok mián magyar még a magyar. Ausztrál kiscserkészek (helyi idő szerint) éjjel háromkor akarják középhullámon hallgatni Ferenc atyát. Gombár szerint az új műsorrendet az egyházakkal történt előzetes egyeztetés után vezették be, és az négyszer több időt biztosít a vallási műsoroknak, mint korábban. Mégis kezdenek sűrűsödni az események: naponta újabb adalékok kerülnek elő, hogy a liberális média kormányellenes, vallásellenes, magyarellenes, népzeneellenes, tolvaj, spicli és összeesküvő. Január 31-én a Nyilvánosság Klub állásfoglalást tesz közzé: „Az utóbbi hetekben a kormányzó pártok által is támogatott kampány indult a Magyar Rádió és a Magyar Televízió hatpárti konszenzussal megválasztott vezetőinek elmozdítása érdekében. (…) Politikai cinizmus kampányokkal befolyásolni a rádió és a televízió műsorszerkezetét s egyúttal szándékosan késleltetni a minősített parlamenti többséget igénylő médiatörvény megalkotását.” A Sajtószabadság Klub még aznap válaszol: „Pártállami korszakból örökölt mérhetetlen gőggel és magabiztossággal, politikai szándékokat képviselő ellenszenvvel…” Másnap visszalép az öt alelnökjelölt. Lassan mindenki kezdte megérteni, hogy kényszersorozottak lettünk a médiaháborúban.

Az 1990-es MDF–SZDSZ-paktum értelmében a médiatörvény kétharmados, Antall viszont arra törekedett, hogy még a törvény elfogadása előtt a rádióba és a tv-be is koalíciónak tetsző személyeket küldjön. 1992. február elsején vált világossá, hogy Göncz Árpád a törvény megszületése előtt nem nevezi ki az 1991. július 9-én beterjesztett öt alelnökjelöltet. Erre válaszul a kormány visszaadta a Kulturális Bizottság harmadik médiatörvény-javaslatát, így nem volt többé remény arra, hogy néhány héten belül megszületik a várt jogszabály. Göncz (akinek az Alkotmánybíróság szerint a kormányfői előterjesztésről „elfogadható időn belül” kell döntenie) végül aláírja a két újabb jelölt, Nahlik Gábor gépészmérnök és Csúcs László jogász-adószakértő kinevezését. (Korábban szó volt még Erkel Tibor mai MIÉP-képviselőről is, ő azonban az utolsó egyeztetésnél kimaradt a sorból.) A kinevezésekhez Csurka előző évi akciója szolgáltat ürügyet, befagyasztatta a TV költségvetési támogatásának 1/8-át. („A költségvetésnek nem feladata, hogy a közszolgálati adottság leépülését jelentő, a művészi értékek közvetítését, az ismeretterjesztést háttérbe szorító és a múlt bemutatását tudatosan elsikkasztó – ám a bukott rendszer kiszolgálásáért élvezett sztárgázsikat konzerváló (…) projekteket finanszírozzon” – érvelt.) A rádiót a Műsorszóró Vállalat 500 milliós áremelésével hozták nehéz helyzetbe. Nahlik és Csúcs tehát a gazdasági ügyek rendbetételére lettek kinevezve – amibe sose nyugodtak bele. A médiaháború külön fejezetét jelentette az elnöki és alelnöki jogkör meghatározásáért vívott harc. A Hankiss Amerikába utazását követő első napon Nahlik (Pálfy G., Chrudinák stb. társaságában) személyi kérdésekről és műsorszerkezet-változtatásról döntött – amiért azonnal fegyelmit kapott Hankisstól. Mire Antall a Kulturális Bizottságtól kérte annak vizsgálatát, hogy ezután Hankiss alkalmas-e még az elnöki poszt betöltésére. Noha Gombár meg tudott egyezni Csúccsal, az ő vizsgálatához az MDF Csongrád megyei választmánya ragaszkodott. A rádióelnök nem volt hajlandó részt venni a „kutyakomédián”, rögtön javasolták is a felmentését. Göncz azonban csak akkor menti fel Gombárt, ha már elfogadták a médiatörvényt. Hankiss háromrészes meghallgatása még folyik (ahová szakértők kíséretében, több bőröndnyi dokumentummal jár), amikor az Alkotmánybíróság Dornbach Alajos javaslatára alkotmányellenesnek nyilvánítja az 1074/1974-es Minisztertanácsi rendeletet (erre hivatkozva akart Antall felügyeletet gyakorolni a médiumok felett), ám a jogszabályt november 30-ig érvényben lévőnek nyilvánítják… Senkit sem lep meg, hogy a Kulturális Bizottság Hankiss felmentését is javasolja, amint az sem, hogy Göncz ismét nem ír alá. Indoklása szerint Nahlik nem tudná biztosítani a TV pártatlanságát. Tüntetések sora kezdődik a „keresztény médiák” érdekében – majd november 30-án „gazdálkodás körében fennálló kötelezettségek megszegése miatt” fegyelmit indítanak Hankiss ellen. Göncz ismét nem hajlandó felmenteni, Antall viszont felfüggeszti a TV-elnököt. Két nappal később teljesül Csurka augusztusi álma: Nagy Lászlót, a TV gazdasági igazgatóját és Bányai Gábor intendánst rendőrök viszik el. Az év utolsó napján a parlament törvénykezési abszurddal koronázza meg a történéseket: a beterjesztett médiatörvény-javaslat – miután kétharmados részei megbuktak – egyetlen igen szavazatot sem kap a végszavazáson.

1992-ben Magyarországon a kiélezett belpolitikai küzdelmek miatt beszűkült a horizont. Európában ez az év a bosnyák háború éve, Szarajevó ostromáé, az erről szóló hírek nálunk alig érték el az ingerküszöböt.

Január 31-én a szlovák parlament a bős–nagymarosi vízlépcső befejezése mellett döntött. Bejelentették, hogy Csehszlovákia megkezdi a C variáns építését. Budapesten a szakértők és politikusok egymást győzködték, hogy Pozsonynak nem lesz pénze/módja/technikája építeni. Februárban még az erőmű magyar kormánybiztosa sem hitte el, hogy a szlovákok képesek a C variáns kivitelezésére. A lakosság (illetve annak nagy része) ennél józanabb volt: a Gallup felmérése szerint 57 százalék vélte úgy, hogy a magyar kormány nem lesz képes megakadályozni, hogy a vízerőmű felépüljön. Az Antall-kormány magatartása mégis azon alapult, hogy erőt kell mutatnunk, s akkor a szlovákok majd visszarettennek. Erőt pedig csak a szerződés felmondásával demonstrálhatunk, derült ki Mádl Ferenc február 10-i, napirend előtti felszólalásából, amikor bejelentette, hogy a vízlépcsővel kapcsolatban olyan munkák folynak szlovák oldalon, melyek az 1977-es egyezmény megsértését jelentik, s ezért az ország „felmondási kényszerhelyzetbe” került. Március 23-24-én az Országgyűlés határozatban foglalt állást az 1977-es szerződés felmondásáról. Két nappal később a kormány felkérte a parlamentet, nyilvánítsa ki, hogy Magyarország elismeri a Hágai Nemzetközi Bíróság kötelező joghatóságát. Végül a kormány május 7-én egyoldalúan felbontja a szerződést. A szakértők nevében 19-én Vargha János még így nyilatkozott: „[az egyoldalú felmondás következtében] a C variáns sohasem épül meg, mivel a szlovákok a magyar kormány puha tárgyalási taktikáját tudták csak zsarolásra fölhasználni”. Hat nappal később Mádl tárca nélküli miniszter közli, hogy „az egyoldalú magyar lépés paradox módon intenzív együttműködést fog kikényszeríteni”. Ezután tehát keménykedünk és intenzíven együttműködünk. Majd amikor a szlovákok október 24-én Dunacsúnynál mégis elterelték a Dunát, Jeszenszky kijelentette: „Az erkölcsi győzelem a miénk!” – az időközben önállósult Szlovákiáé pedig a víz, az áram, a hajóút és az általunk fizetendő kártérítés.

Vajon lett volna más lehetősége a magyar kormánynak ’92-ben? Magam (ki többször tévedtem már Bős–Nagymaros ügyében is) utólag a Vavrousek-tervet gondolom a bekövetkezettnél kisebb rossznak. 1992 februárjában volt egy olyan szakasz, amikor a szlovák környezetvédelmi minisztérium a C variáns megvalósítását csak 19 feltétel teljesítése esetén lett volna hajlandó támogatni. Ezek között épp a vízmennyiség kérdése volt a legsarkalatosabb: annyi vizet kell az Öreg-Dunában hagyni, hogy se a talajvízszint ne csökkenjen, se az ártéri erdők ne károsodjanak visszavonhatatlanul. Ez a D variáns elismerte, hogy a legnagyobb veszély a felszín alatti ivóvíz elszennyeződése. Ezt elkerülendő a kiliti-körtvélyesi tározót módosították volna, hogy ne legyen káros üledékképződés. Ez a variáns nem számolt csúcsrajáratással, elhagyta a nagymarosi erőművet, a kieső áramot pedig csőturbinával állította volna elő a kiliti duzzasztónál. Antallék azonban nem kívántak kompromisszumot keresni, hiszen lehetetlennek tartották, hogy Európa elfogadná a Duna egyoldalú elterelését. Ma már tudjuk, hogy ez olyan tévedés volt, amibe akkoriban sokan estünk bele. Csakhogy egy újságíróval vagy környezetvédő aktivistával szemben a kormány jelentős diplomáciai apparátussal rendelkezik, több ezer emberrel, akiknek szakmája, feladata az államok, szervezetek véleményének szondázása. Amikor Antall Prágába küldött levelében maga javasolta egy magyar–csehszlovák Európai Közösségi Szakértői Bizottság felállítását, bizonyos voltam abban, garanciákkal rendelkezik, hogy az EK nem fogadja el a C variánst. Ugyanezt gondoltam október 21-én, amikor a magyar miniszterelnök számos állam-, illetve kormányfőtől kért segítséget a három nappal későbbre tervezett elterelés megakadályozásához. „Na, most jön az Európai Közösség összehangolt akciója” – gondoltam. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy a magyar diplomácia nem tájékozódott előre az európai kormányok álláspontjáról. Néhány nap múlva kiderült: Nyugaton komolyan gondolják azt, amit mondtak, szemükben ez kétoldalú ügy, melyben nekünk kell megegyeznünk a szlovákokkal úgy, ahogy tudunk. Európa nem kívánt lépéseket tenni az elterelés megakadályozására.

Bevallom, ’92-ben sem tudtam, hogy mit tanult az ország a bős–nagymarosi fiaskóból. Netán azt, hogy az új Szlovákia ellenségünk, mint volt a Tiso-féle régi – vagy azt, hogy Európában a szerződéseket egyoldalúan nem lehet felbontani? Azt, hogy a kész helyzetek teremtése a huszadik századnak nem csak az elején vált be, hanem a végén is – vagy azt, hogy tárgyalni kell mindenáron? Azt, hogy aki semmit se enged, mindent megnyerhet – vagy azt, hogy ha semmit nem engedünk, semmit se nyerhetünk?

1992-ben volt, aki megtanulta: sokat engedni csak sokért érdemes. Ez volt a Fidesz. Igaz, nem a vízlépcső kapcsán jutottak erre a felismerésre. Említettem, hogy ’92-ben a párt népszerűsége csúcsán volt, amit sokan azzal magyaráztak, hogy a Fidesz volt a legkevésbé pártnak látszó párt. A parlamentarizmusból való kiábrándulás idején ez nem elhanyagolható előny. (Az év másik politikai sikersztorija a Charta, ami viszont tényleg nem párt volt.) Szilágyi Sándor a Magyar Narancs számára készített Orbán-interjújában meg is jegyzi, hogy ’92-ben a Fideszhez a korábbinál lényegesen kevesebb emlékezetes akció, beszéd, felszólalás köthető. Orbán ugyanazzal válaszol, ami a párt negyedik kongresszusának (ahol a 13 fős választmányba még kevesebb szavazattal jutott, mint Fodor Gábor) üzenete volt: „bizonyára többen érzelmileg nehezen birkóznak meg a mai helyzettel, de a Fidesz azt üzeni Magyarországnak: a hőskorszaknak vége!”

A (legalábbis akkor) „nehezen birkózók” egyike Bayer Zsolt, egykori Fidesz-szóvivő volt, aki (később) így írt a pártból való kilépésének okáról: „én az alapító atya, dr. Simicska Lajos és Tóth Béla miatt hagytam el a pártot. Ugyanis nem szerettem őket. Nagyon nem. Dr. Simicska körül egyre több volt a fegyveres őr, s lassan kezdtünk úgy kinézni, mint valami kokainbáró rezidenciája Kolumbia-alsón. Meg a titok is egyre több lett, s a titkok számának emelkedésével párhuzamosan sűrűsödtek a fontos arcú fószerek…” A titkok az Antall-kormány 1992. február 27-i döntésében gyökereztek. Szabó Tamás tárca nélküli miniszter ekkor vitte a kormány elé a lényegében dr. Simicska, Fidesz- és Kollár K. Attila MDF-pénztárnokok által kidolgozott javaslatot, hogy a Fidesz és az MDF kapjon az Állami Vagyonügynökségtől két irodaházat: a Váci utca 38-at, a volt Tisztikaszinót, és a Széchenyi rakpart 3-at, az egykori Erőterv-székházat. Három nap múlva a két párt, az ÁVÜ és a Kincstári Vagyonkezelő szerződést kötött a Belvárosi Irodaház Kft.-vel, a két ingatlan minimálisan 1,3 milliárd forintért történő eladásáról. A tranzakciók végén a legnagyobb kormányzó- és a legkisebb ellenzéki párt 54-46 százalékos arányban részesedett az időközben nettó 1,9 milliárdra emelkedett eladási árból. (1993. január 3-án hatályba lép az előző héten elfogadott párttörvény-módosítás, mely szerint a pártok nem fizetnek áfát. Egyúttal január 31-ig meghosszabbítják a székházjuttatási határidőt, az addig kifizetett összeget pedig „előleggé” nyilvánítják, ami százmilliókat jelent a Fidesznek és az MDF-nek.) Persze a pénzen kívül székház is kell, ezért a Fidesz megkapja az Andrássy út 105-öt, ahonnan a VI. kerületi MSZP-t csak a víz, a villany és a telefon kikapcsolásával sikerül távol tartaniuk.

Simicskának a székház-százmilliók megérkezéséig is sok-sok pénz kellett, így nem meglepő, hogy az 50 millió forintos kedvezményes hitelt, amit a párt a vidéki infrastruktúra kiépítésére kapott, magáncégek alapítására használta fel. Így került a tulajdonába például az Arzenál Kft., ahol ma a Napi Magyarországot nyomják. Az igazán jelentős pénzmozgások azonban a székház-százmilliók megérkezése után történtek, szétterítésük a Fidesz vállalatán, a Ficón keresztül történt (aminek ugyancsak Simicska és a mahires Győry Tibor vitték az ügyeit). A párt már akkor komolyan gondolta magáról, hogy családbarát: a székházeladás után a Kövér család, a Stumpf család, a Simicska család vagy épp az Orbán család állt új növekedési pályára. A Fidesz körüli cégek pedig sokasodtak és szaporodtak. Felvirágzott a Bonus Bt., az Auto Classics, a Foliográph, a Draft, a Promjoys, a Promt Profit, a Quality Profit, a Quality Invest, a Padrone, a Creato, a Joys, a Matt, a Menüett, a Quality Party Service, a nevet cserélt Századvég-Centrum, az A-Reklám, a Farkas és Társa stb. A cégek mind ugyanahhoz a tulajdonosi körhöz tartoztak, és azonos módon végezték az adósságfelvásárló és cégirat-eltüntető Kaya Ibrahimnál vagy Josip Totnál. (Az Élet és Irodalom a Quality Invest Rt.-nek az Orbán család felemelkedésében játszott szerepéről írt. Az ismert történethez tegyük hozzá, hogy a Quality Invest egy időben a Fidesz székházába volt bejegyezve, így még az sem elképzelhetetlen, hogy eladásakor, mondjuk a székház folyosóján, összefutott egymással Orbán Viktor és Kaya Ibrahim, a dúsgazdag török vendégmunkás…)

Minderről azonban 1992-ben még semmit sem tudtunk. És ha például Varga Mihály fideszes képviselő 1992. február 4-én az autóimport korlátozása ellen interpellált, amit hamarosan intézkedés követett, akkor gratuláltunk a sikerhez, s nem arra gondoltunk, hogy küszöbön áll a Fidesz tulajdonú Fico által, kormánysegítséggel létrehozandó Jet Car autókölcsönző alapítása.

Megkezdődött a kárpótlási földek árverése. A Külügyminisztérium egy alföldi kis faluba viszi az akkreditált újságírókat, találkozzunk a büszke új gazdákkal. Az egykori kulák gazda értelmesen, szépen, szabatosan beszél. Pattogatni való kukoricát fog termelni, amit mozik előcsarnokában fognak árulni. A magot Amerikából veszi, a fia másodéves agráregyetemista. A végén körbevisz a gazdaságban, öniróniával beszél róla, hogy még az apjától való gépei csak azért maradtak meg, mert a falumúzeumban nem volt hová tenni a hetvenes években. Búcsúzásul homoki borral kínál, a felesége forró „bogácsát” hoz. „Akkor tehát rendben van minden?” – kérdezem. „Egy fenét!” – válaszolja. Talán ha hárman tudtunk itt élők földet licitálni, a többit jöttmentek jegyezték, az ükapját se láttuk errefelé. Már látszik, hogy ezek vetni se fognak itt soha. „ „Mit kellett volna másképp?” „Megfogadni az öregek szavát, akik jól mondták, legyen a föld azé, aki megműveli.”

Az SZDSZ történetében 1992 Tölgyessy éve volt. A párt ekkor se tudta tartani a jó irányt – továbbra se evickélt ki abból a dugóhúzóból, amibe az önkormányzati választások után került. Amíg az Országgyűlés első évében a frakcióból egy képviselő távozott (Barcza Imre), addig a második év végére összesen hét (Balogh János, Bertha Zoltán, Bilecz Endre, Horváth Tivadar, Mózes Mihály és Mózs József). Demszky helyét nem sikerült megtartani (Filló Pál, MSZP), az autóbalesetben elhunyt Deák Sándor körzetében is az MSZP-s Keleti György győzött, számtalan érvénytelen forduló után. Igaz, május 24-én Lukovich Éva meggyőző fölénnyel nyer Békéscsabán Kádár Béla előtt, de ez sovány vigasz volt az SZDSZ-es önkormányzatok szerepléséhez: Debrecentől Győrön át Sopronig a párt polgármestereivel, frakcióival állandó és egyre súlyosbodó konfliktusok voltak. (Természetesen más pártokéval is, de most az SZDSZ-ről van szó.) Nem volt jobb a helyzet a fővárosi kerületekben sem: a Belvárosban Mihályi Gábor éppúgy nem tudott saját frakciójával együttműködni, mint az vele. A VI. kerületben Seiler Tibort alkalmatlanság címén felfüggesztették, a VII.-ben Faragó Józsefet saját frakciója szólította fel lemondásra, a VIII.-ban Koppány Zoltántól a testület többségi szavazással megvonta a bizalmat (egyébként ő volt Budapesten – SZDSZ-színekben – a Demszky-ellenes polgármesterek hangadója), a XIII. kerületben Síklaky Istvánt „összeférhetetlenség” címén mondatják le, a XVII. kerületben pedig Dóci József „magától” mondott le a posztjáról.

Mindez állandó téma volt a sajtóban, mégis sokakat meglepett, amikor nem más, mint a párt Országos Tanácsának elnöke jellemezte e szavakkal az SZDSZ-t: „vészesen lemorzsolódott a tagság, megfáradtság, programtalanság, kapcsolatvesztés a párt felsőbb és alsóbb szintjei, a párt és a hozzácsatlakozás révén pozícióba került önkormányzati hivatalnokok között, elhomályosult politikai profil a választók szemében, elégtelen kapcsolat a médiumokkal, szereptévesztések a parlamentben. Ha holnap lennének a választások, talán én sem szavaznék az SZDSZ-re.” Persze TGM-nek (mint mindig), ekkor is igaza volt, sőt nyilatkozata egyben még egy francia mondást is igazolt. Eszerint a filozófus (legyen bár OT-elnök) a politikában az anatómushoz hasonlít, nem az orvoshoz: inkább boncol, mint gyógyít.

Tölgyessy sorsát mégsem a párt állapota pecsételte meg, hanem az, hogy belesétált egy véletlenül ottfelejtett késbe. Tardos Márton frakcióvezető a Népszabadság kérdésére (igaz-e, hogy titkos Antall–Tölgyessy-találkozó volt a közelmúltban) címlapon válaszol: igen, Tölgyessy valóban találkozott Antall-lal, de csak az MDF veszélyes jobbratolódását nehezményezte a beszélgetés során. Ám azt nagyon. Még mielőtt az olvasóban felmerülne, vajon miért nem Tölgyessyt kérdezi meg erről a Népszabadság, újabb, megejtően álnaiv kérdés következik: volt felhatalmazása a pártelnök Tölgyessynek a találkozóra? Tardos szenzációval válaszol: nem volt, majd úgy tesz, mintha enyhítene, az SZDSZ-ben erre nincs is feltétlenül szükség. Az olvasó leszűri, hogy megint valami titkos paktum készül, ráadásul még a párt ügyvivői se tudnak róla, valami gyanús ezzel a paktumos Tölgyessyvel. A meccs tehát elindult, s az első félidőben a kemény mag már kettő nullra vezet. A kormány-sajtóiroda sietve cáfolja Tardost: találkozó volt, de jobbratolódásról egy szó sem esett. Tölgyessy még szépíthetne, de két nap múlva ügyetlen nyilatkozatot tesz közzé: „Tardos helyében én nem vállalkoztam volna arra, hogy olyan beszélgetés tartalmáról nyilatkozom, amelyen nem vettem részt.” Most akkor mi van? – kérdi az olvasó. Tehát titokban találkozgat, de még csak be se olvas Antallnak, ráadásul Tardosba rúg bele?! Nahát, ezt nem gondoltam volna erről a kedves, szvetteres fiúról! 4:0. A Népszabadság tántoríthatatlanul tényfeltár: valaki tegyen végre igazságot! Tamás Gáspár Miklós OT-elnök dönti el a kérdést: „Amikor Tölgyessy az ÜT-n beszámolt, én is jelen voltam. Beszámolója emlékezetem szerint megegyezett Tardos Márton erről adott nyilatkozatával. Ez az ÜT-ülés jegyzőkönyvében nyilván ellenőrizhető.” Ha Tölgyessynek lett volna edzője, most bedobta volna a törülközőt, így azonban még el kell viselnie, hogy egy hét múlva Dornbach az Antall-találkozóra hivatkozva mond le ügyvivőségéről, majd pedig a tatai frakciógyűlést, ahol pártja porig alázza elnökét. Tölgyessyt megróják, s a frakció nyilatkozatban mondja ki, hogy „nem indokolt az MDF–SZDSZ között semmi olyan tárgyalás, ami a közeledés látszatát keltheti”. Noha az SZDSZ-ben az elnökválasztás majd csak novemberben lesz, Tölgyessy sorsa eldőlt.

Hogy ekkor lényegesen többről volt szó, mint hogy milyen politikát kövessen az SZDSZ abban a néhány hónapban, ami Tölgyessy elnökségéből még hátravan, Kis János március 30-i interjújából érthető meg: „A választók feltehetően tisztában vannak azzal, hogy a következő parlamenti ciklusban is valamilyen koalíció fog kormányozni. (…) Elképzelhető, hogy a két liberális párt együtt kellő többséget szerez. De nem bizonyos. Ezért gondolkodni kell, hogy ki lehet az esetleges 3. partner. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a jelenlegi kormánykoalíció valamelyik kisebbik pártját kellene megnyerni. Én erre nem látok lehetőséget. A választók igen helyesen úgy látják, hogy a liberális pártok tavaly a parlamenti centrum felé mozdultak el, míg a koalíciós pártok a jobbszél felé. Ez az együttes nem hozható össze meggyőző koalícióvá. Tehát más irányban kell lehetőséget keresni. Ez nem könnyű dolog, mert ha ma kellene közös kormányprogramban megegyezni az MSZP-vel, valószínűleg nem jutnánk egyetértésre. Legalábbis, ha a szocialisták komolyan gondolják azt a rengeteg gazdasági követelést, amit az utóbbi időben megtámogattak. De mégis két év múlva arra kell törekedni, hogy ne legyen kizárt az együttműködés.” Tölgyessy pedig folyamatosan így fogalmazta meg a célját: „Meg kell akadályozni, hogy sodródjunk az MSZP-vel való koalícióba. Nem lehetünk a szocialisták kistestvére.” Erről beszél az elnökválasztási kampányban is. Ezzel szemben Pető Iván szerint „Az SZDSZ mint szociálliberális néppárt potenciális partnerének tekint minden olyan pártot, amely programjában és politikai gyakorlatában elfogadja az európai liberális demokrácia alapvető szabályait. Törekedni kell arra is, hogy javítsuk a kapcsolatot a jelenlegi koalíción belüli demokratikus értékek mellett elkötelezett csoportokkal. A majdani kormánykoalícióban nem ideológiai rokonszenv, hanem a programok összeegyeztethetősége alapján kell együttműködésről döntenünk.” Korrekt, hibátlan mondatok. Novemberben azonban ezt egyetlen módon lehet érteni: a szegfű el van vetve.

Már az év harmadik politikai ciklusában vagyunk. Az első januártól tartott négy hónapon át, amikor a kormány offenzív módon, az erő pozíciójából próbált befolyást növelni és zsákmányt szerezni, nem kizárólag a média terén. Azonban Göncz Árpád ellenállása, a Zétényi–Takács-törvény alkotmánybírósági elutasítása, a kisgazdák koalícióból történő kilépése és Kádár Bélának a békéscsabai választásokon elszenvedett súlyos veresége miatt Antall kénytelen volt belátni, hogy a konfrontációs politikán változtatni kell. Az augusztus 20-ig tartó második ciklust a jelentős hazai és külföldi népszerűségvesztésből következő kormányzati zavarodottság jellemezte. Ám a kiútkeresés, a Katona Tamás által meghirdetett „mosolygós kormány” ígérete elfogadhatatlan volt az MDF egyre frusztráltabb és hataloméhesebb jobboldala számára. A konfrontáció-csökkentés antalli kísérletét kívánta megakadályozni Csurka István, a Magyar Fórum augusztus 20-i számában megjelentetett „Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán” című írásával. (Ezt akkoriban „pamfletnek” nevezték, azonban jóval több annál: az új magyar szélsőjobb ideológiai alapvetése és stratégiai vázlata.)

Emlékeztetőül néhány szemelvény: „…bizony a romlásnak genetikai okai is vannak. Tudomásul kell venni, hogy túlságosan hosszú ideje élnek velünk együtt hátrányos helyzetű, sőt halmozottan hátrányos helyzetű csoportok, amelyekben a természetes kiválasztódás szigorúsága nem működik, mert nincs is értelme.” „Göncz nemet mond, mert a háta mögött állók, a kommunista, a reformkommunista, a liberális és radikális nómenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a Tel Aviv-i összekötők ezt parancsolják neki.” „Az ifjúság elé nagy célokat kell tűzni. 1995-ben lejár a Jaltai Szerződés. (…) alapkérdés, hogy lesz-e a színen egy olyan új magyar nemzedék, amelyik el tudja hárítani ezeket az új veszélyeket, avagy élni tud ezekkel az új magyar életteret biztosító lehetőségekkel. (…) ehhez szét kell vernünk minden defetizmust.”

„A Magyar Rádióban és a Magyar Televízióban haladéktalanul rendet kell csinálni, el kell távolítani, ha kell, rendőri erővel, a törvényellenesen kinevezett intendánsokat és sleppjüket, és ha a köztársasági elnök úr továbbra is ellenáll, ha a törvénytelenség útját járja, akkor bármilyen adminisztratív intézkedés, bármilyen erő igénybevétele meg van engedve, mert törvénytelenségben egyik sem ér fel az ismételt aláírás-megtagadásokkal.” S végül, Csurka így jelenti be igényét a kormányzó párt, az MDF vezetésére: „… az MDF nem vállalhatja, hogy a nómenklatúra és a baloldal a sajtó és a rádió-televízió segítségével ledöntse a kormányt és minden kilencvennégyes esélyét elvegye, mert az MDF romjaiban is nagyobb érték, mint a koalíciós kormány, és nem engedheti meg, hogy az ország vezetése visszacsússzon a ’45 óta folyamatosan uralkodó, de uralmában kényszerű szünetre utasított baloldali blokk kezébe. Ez a magyarság végóráját jelentené. A művelet kegyetlen és halálosan veszélyes. A halál minden lépéselemében jelen van. A halál – micsoda tragédia! A magyar rendszerváltozás nagy árnyéka. Az országos gyűlésnek meg kell neveznie, fel kell mutatnia azt az új vezetést, elnököt, elnökséget, amelyik a ’94-es választásokon az MDF ajánlatát fogja képezni. (…) Antall József, mint tudjuk, nem teljesen egészséges. Betegségét egyszer már rútul kihasználták. Operációjának idejére időzítették a taxisblokádot. Amilyen nyerő lapja volt ő a kilencvenes választásokon az MDF-nek, annyira zavarba ejthető most, betegsége folytán. (…) Neki részt kell biztosítani az utód kijelölésében és betanításában. Ez a művelet halaszthatatlan. Az országos gyűlés megújított vezetőségének ezekben határoznia kell.”

A harmadik politikai ciklust a gyengeségét leplezni és a pártszakadást elkerülni igyekvő MDF újabb offenzívája határozta meg: Antall a csurkisták párton belüli hatalomátvételét egyrészt Csurka alelnöki posztjának megszüntetésével, másrészt agresszív (média)programjuk megvalósításával igyekezett elkerülni. A szélsőjobbnak ez kevés, a hazai és külföldi demokratáknak viszont túlságosan is sok volt. Ráadásul előre hiteltelenítette a Csurka nélküli MDF-et is.

Ezeknek a hónapoknak azonban már a Charta adott igazi jelleget. A szeptember 24-i százezres tüntetés jelezte: az emberek értik, hogy mire megy ki a játék. A rendszerváltás demokratikus ígéretét védték és kérték számon a Kossuth téren. Ez akkor is igaz, ha a Parlament előtt voltak (kevesen) olyanok is, akiknek lisztes volt a lábuk, nem demokráciát akartak, csupán az első szabadon választott kormány bukását kívánták. Magam formálisan a Charta szóvivője voltam (valójában csupán házigazdája egy ideig, ami úgy esett meg, hogy Bossányi Kati lakása kicsi volt, az enyém nagy, szerettem, ha vendégek jönnek, Bruno szerencsére jól alvó gyerek volt, nem ijedt fel még Jancsó Miklós indulatos történelmi példázataira sem), így aligha lenne ildomos, még kevésbé hiteles, ha értékelni próbálnám magam és vendégeim cselekedeteit. Vitányi Iván kivételével pártpolitikus nem vett részt a megbeszéléseken (ő pedig inkább volt és maradt értelmiségi máig, mint politikus.) Mondják: nem tudtuk, de tettük, azaz összekalapáltuk az MSZP–SZDSZ-koalíciót. Lehet. De ’92-ben nálam nem a jövőről beszéltünk, csak a jelen válaszairól. Nem akartunk olyan országban élni, ahol a Csurka-dolgozat, a TV előtti, szélsőjobbos tüntetés, Göncz Árpád és a sajtószabadság elleni durva támadások, október 23-i provokációk válasz nélkül maradnak.

A Charta ma a szememben a tradicionális kelet-európai értelmiségi ellenzéki politizálás egyik utolsó nagy fellobbanása volt. Ebben a térségben évszázadokig elvártuk a költőtől, írótól, zenésztől, később filmrendezőtől, hogy válaszoljon a politika által felvetett kérdésekre is. Írjanak akár sorok között, megértjük mi azt. Felerősödött ez a kívánság a rendszerváltást követő első években, amikor minden szétesett, bizonytalanná vált, amikor az új politikai osztályról még csak a heterogenitás volt az élmény, s nem a szakértelem. A Charta sikere talán abban állt, hogy a bizonytalanság idején, az erkölcstelennek érzett és agresszívnak tapasztalt politikai megnyilvánulásokkal szemben nem politikusi válaszokat fogalmazott. Nem azt mondta, hogy mit tegyél, inkább csak azt sugallta, hogy együtt vagyunk, tudjuk mi van, nem kell félned. Ezt jelentette Konrád György, Mészöly Miklós, Komoróczy Géza, Makk Károly, Vitányi Iván, Bossányi Katalin, s humorával Farkasházy Tivadar. Ami persze nem zárja ki, hogy valakik (akik nem jártak közénk) próbáltak használni minket, s csupán hasznos idiótáknak tartottak/tartanak bennünket. A Charta nem véletlenül halt el. Nem csupán az MSZP–SZDSZ-koalíció rossz tapasztalatai miatt, hanem azért, mert a harmadik választások után az emberek sokkal inkább képesek már kiszámítani a politikusokat, s talán a jövőt is kevésbé tartják bizonytalannak. A politizáló művész pedig lassan felkerül az Európai Vörös Könyv lapjaira, mert kihalás fenyegeti, mint a küszvágó csért.

Kié is volt a ’92-es év? Eleinte úgy tűnt, hogy a jobboldalé lesz, Csurkáé, a médiaháborúé. Aztán Göncz Árpád eltökélt ellenállása fokozatosan mindent megváltoztatott. Göncz bátor volt és (furcsa vele kapcsolatban használni e szót) tántoríthatatlan. Hogy mit jelentett Göncz Árpád, azt legjobban egy néhány értelmiségi által ebben az évben feladott egész oldalas hirdetés mutatja, amin Göncz fotója volt s fölötte két szó: „Elnök = Demokrácia”. Ebben az évben Magyarországon ez volt a szabadság-megmaradás törvénye. A ’92-es év Göncz Árpád nagy éve volt – ’92-ből nagy magyar politikusként ő marad benne a történelemkönyvekben.

• Beszélő évek – 1992