Skip to main content

Március 15.


Az Európai Idő a romániai magyarság egyetlen politikai hetilapja. Sepsiszentgyörgyön adják ki, azon a vidéken, amely – legalábbis az erdélyi értelmiség körében – eddig a regionalizmus szimbóluma volt. Itt volt a régión belüli külön régió, a sajátos székely öntudat centruma. És most – immár egy esztendeje – innen indul országos terjesztésre az önmagának már címével is magas mércét szabó lap, melynek kolofonján ez a hitvallás áll: Célunk: életerős fórumot teremteni itt, Európa legeurópaiatlanabb szegletében – egyetemes és sajátos emberi értékek képviseletére.


A mai román szellemi életben a nemzetiségek és főképpen a magyar kisebbség problematikájára két, tipikusnak nevezhető reakciót figyelhetünk meg. Az egyik – legszélsőségesebb változatában a Vatra által képviselt – álláspont szerint a magyar kisebbség puszta léte is a román nemzetállam egységét veszélyezteti, ezért a magyarkérdés a mai román társadalom létkérdése.

egy „hazahívás” kapcsán


Tamás Gáspár Miklós a hetvenes évek derekán hagyta el Romániát, nem jószántából, hanem a körülmények kényszerítő erejénél fogva. Gyomra már akkor sem vette be a diktatúrát, amikor mi még kis kompromisszumok árán, a naponkénti megalkuvásokkal együtt élve a becsületes modus vivendiben, saját tisztességünk megmaradásában hittünk. Tizenöt-tizenhat év távollét nagy idő, a politikában pedig komoly kiesést jelent. T.G.M.


A nőnapot már lekéstem, de azért hadd küldjem kézcsókomat Malgorzatának Nowa Hutába, Lenkának Hradec Královéba, Ulrikének a néhai Karl-Marx-Stadtba. Meg az itthoniaknak is, persze. Minden táborbeli leánynak, asszonynak, aki valaha is itt a pesti butikokban, a nagy Simeoninál, a Váci Tízben, avagy odalent a balatoni sátrakban próbálta megszerezni úgy-ahogy kurrens, divatos, úgy-amennyire nyugatias minijét, maxiját, trikóját, blúzát, kabátkáját. Ha ők nincsenek, már talán én sem lennék!

De nem volt hiba, jöttek, vettek, öltözködtek a külhoniak meg az itteniek.


Sepsiszentgyörgy, 1958. március 15.


A Mikó kollégiumban diákoskodtunk; 1957-et írtunk. Március közepén páran összebeszéltünk az osztályban, hogy koszorúzzuk meg a ’48-as emlékművet. Éjszaka ez meg is történt. Szentgyörgy akkor még kisváros volt, az eset másnap nagy szenzációt keltett. Amikor mentünk az iskolába, még ott volt a koszorú, de aztán nagyon hamar el is tűnt onnan. Nem tudták, ki volt, nem voltak felkészülve az illetékesek, mi pedig mélyen hallgattunk az egészről.

’58-ban készültünk megint, hogy ugyanezt megcsináljuk. No de erre már felkészültek a szekus „barátaink” is.



Mécs Imre (Történelmi Igazságtétel Bizottság):

Ifjú barátaim, honfitársak!
Budapest ünneplő népe!

Harminchárom éve itt gyülekeztek a lánglelkű márciusi ifjú költő szobránál az októberi ifjak, a pesti egyetemisták, míg mi, budaiak a Műegyetem kertjéből indultunk kart karba öltve Bem apó szobrához, hogy a lengyel barátainkért tüntessünk. tovább →


Orbán Viktor (Fidesz):

Polgártársak, fiatalok!

Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc a magyar nemzet számára felállította a nemzeti függetlenség és politikai demokrácia európai mércéjét. Ettől a pillanattól kezdve egyetlen kormány sem kerülhette el, hogy ezzel a mércével megméressék. Ma azt a kérdést kell feltennünk maguknak, vajon a politikai hatalom jelenlegi birtokosai közelebb vittek-e bennünket az 1848-as eszményekhez?





Kis János (Szabad Demokraták Szövetsége):

Polgártársaim!   

1848. március 15-e két befejezetlen feladatot hagyott ránk: megvalósítani hazánkban a szabadság és demokrácia európai eszméjét, és kivívni a nemzeti függetlenséget. A magyar nép a 20. században többször is kísérletet tett e történelmi föladat beteljesítésére. Demokratikus forradalmainkat rendre vérbe fojtották.

A bukást minden alkalommal történelmi fejlődésünk végzetes megzavarodása követte.







Tamás Gáspár Miklós (Szabad Demokraták Szövetsége):

Honfitársak! Barátaim! Magyarok!      

Egy esztendővel ezelőtt úgy ünnepeltük március 15-ét, hogy közben 8 ellenzéki barátunk rendőri őrizetben várta a tüntetés kimenetelét. Ők voltak a rendszer túszai.[SZJ] De a gumibotozás tavaly már elmaradt.





Az Észtországi Népfront távirata

Nemzeti ünnepe alkalmából szívből köszöntjük a szabadságszerető magyar népet. Bízunk benne, hogy a mostani tavasz nagy lépést jelenthet önöknek a demokratikus kibontakozás felé. De tudjuk: az igazi áttörést csak a közép-kelet-európai népek kölcsönös felelőssége és összefogása hozhatja meg.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon