Kapiller Ferenc

Nyomtatóbarát változat

A Mikó kollégiumban diákoskodtunk; 1957-et írtunk. Március közepén páran összebeszéltünk az osztályban, hogy koszorúzzuk meg a ’48-as emlékművet. Éjszaka ez meg is történt. Szentgyörgy akkor még kisváros volt, az eset másnap nagy szenzációt keltett. Amikor mentünk az iskolába, még ott volt a koszorú, de aztán nagyon hamar el is tűnt onnan. Nem tudták, ki volt, nem voltak felkészülve az illetékesek, mi pedig mélyen hallgattunk az egészről.

’58-ban készültünk megint, hogy ugyanezt megcsináljuk. No de erre már felkészültek a szekus „barátaink” is. Akkortájt a színházzal szemben, a parkban – ahol az emlékmű állt s áll ma is – valami nagy bazint, víztárolót építettek. Ki volt ásva a gödör, s körbe volt véve gyékényfallal. Egyik igen jó barátom, Bordás Attila édesapja vezette a munkákat. Egy nappal az évforduló előtt egy szekus megfordulta magát ott, és olyan utasítást adott neki, hogy különböző helyeken nyílásokat vágjanak a gyékényfalon. Szegény Bandi bácsi szólt is a munkásoknak.

Azért volt ez – mint kiderült később –, hogy a szekusok oda behúzódjanak, s onnan lessék, mi történik. Én akkor éppen nem voltam ott, nem vettem részt a koszorúzáson, csak az előkészítésben segítettem. Szalag nem volt, csak egy koszorú piros szegfűvel. Hárman vitték az emlékműhöz. Ha jól emlékszem, Bordás Attila, Gyertyánosi Csaba és Jancsó Sanyi. Valami miatt én nem mehettem velük.

Másnap reggel – még ágyban voltam – fél hét felé jön Bordás Bandi bácsi, Gyertyános Bandi bácsi s még valaki. Rögtön azzal kezdik: hol van Csaba, hol van Attila? Mondom, nem tudom, Bandi bácsi. Nem voltatok együtt? Nem. Bemegyek az iskolába, egyszerre jön egy férfi Jancsó Sanyi táskájával. Mondja: én éjjeliőr vagyok, s né, hazafelé találtam ezt a táskát, biztos valamelyik diák elejtette, s vajon ki? Én ismertem a táskát, s mondom, legyen nyugodt, én visszaadom a gazdájának, az osztálytársa vagyok. De hát erre már nem került sor.

Kémiaóránk volt az első. Fél kilenc körül bejött az igazgató, Albert Ernő – talpig becsületes ember –, s kihívott az osztályból. Mondjam meg őszintén, mit csináltunk! Mi semmit. Lementünk a tanári elé, s ott várt két idegen. Szabó Lajosnak hívták az egyiket, amit utólag tudtam meg, a másikat Vida Bálintnak. Ez a Szabó borzasztó ideges, mitugrász figura volt, a másik egy szót sem szólt. Ez minden percen szökött nekem: mit csináltatok, ti banditák?! Na meglátjátok! Aztán meg is láttuk. Nem vert hozzám, csak acsarkodott keményen.

Átvittek a Szeku épületébe. Ott nem sokat kérdeztek, hanem dél körül beültettek egy régi típusú landroverbe, s elvittek a többiekkel együtt Marosvásárhelyre. Valami hatvanszor hatvanas magánzárkákban voltunk először, éppen csak be lehetett állni. A nadrágunkról levágták a csatot, a szíjat elvették, s engem betettek a 31-es cellába. Csupa román volt ott, s én nem nagyon tudtam románul. Nem értettem azt sem, amikor stingere volt, s rámordítottak, hogy mért nem fekszem már le. Nem sokat aludtam az első éjszaka.

Másnap délelőtt vittek kihallgatásra. Egy őrnagy volt a kihallgatási parancsnok, Bartosnak hívták. Egész délelőtt ott tartott, s végigkérdezett mindent, hogy mit csináltam. Délután ugyanez későig. Este hoztak egy lepedőt, egy pokrócot s egy párnát. Hát akkor keseredtem el egy cseppet: itt nem egy-két napról van szó, hanem bizony ennek a cellának én sokáig lakója leszek!

A kihallgatások március tizenötödikétől egészen június elejéig tartottak. Június harmadikán volt a tárgyalás és az ítélet. Tíz évet kaptam. Annyi mindent a fejünkre olvastak, csak hallgattuk: tíz év nehézbörtön; öt év nem-tudom-milyen jogvesztés, s akkor öt év más jogvesztés, s megint egyéb, úgyhogy a végén össze sem tudtuk adni, hogy körülbelül mennyit kaptunk. Tíz év nehézbörtön!

A Kolozsvári Katonai Törvényszék ítélt, Macskási Pálnak hívták a bírót, ezredesi rangban. Románul folyt minden. Macskási annyira belejött, hogy a halálbüntetéssel fenyegetett. El lehet képzelni szegény szüleinket! Édesanyám – Isten nyugtassa! – amúgy is nagyon gyenge lelkű asszony volt!

Kilencen lettünk elítélve a koszorúzás miatt. Hatan osztálytársak; a hetedik egy szövőgyári munkásfiú, Szabó Lajos – „Lala”; a nyolcadik Gyertyánosi Csabának a testvére, Gabi, s a kilencedik Szalai Attila, akit letartóztatásunkig nem ismertünk. Állítólag ez a Lala elmondta neki, hogy ilyen meg ilyen barátai vannak, s aztán mivel Szalai nem ment el, hogy feljelentsen, őt is bekapták, s lévén a legidősebb – huszonnyolc év körüli lehetett –, megtették főnökünknek, hogy legyen egy felnőtt is köztünk, tehát nagykorú. Tizennyolc évet kapott. Sose jött, szegény, haza. Marosvásárhelyt még egyszer-kétszer láttam, a fellebbezési tárgyaláson is, s többet soha. Meghalt a börtönben.

Az ítélet után rögtön átvittek a börtönbe, beöltöztettek csíkos ruha, s megkaptuk a „beosztásunkat”. A cella, ahova kerültem, alig volt négy négyzetméteres, s abban kilencen-tízen laktunk. Nekem mint új jövevénynek hol jutott hely? Az ágy alatt. Egy Ferenc-rendi szerzetessel, Leander atyával kerültem az ágy alá. Nagyon jó ember volt – meghalt pár évvel ezelőtt –, s nagy tudású. Lenyűgözően tudott beszélni bármiről – történelemről, irodalomról, a Bibliáról, mindenről. De mikor meghallotta, hogy beszéd közben Csíkot emlegetjük – Csíkkarcfalváról származott –, a könny mindig megjelent a szemén. Utána is tartottam vele a kapcsolatot, igazi jó barátom lett, így mondhatom, annyira összehozott minket a sors. Megkerestem Kézdiszentléleken ezelőtt jó húsz évvel, s a volt „kollégák” közül négyen megköszöntöttük a nyolcvanadik születésnapján is.

Szeptember tizenötödikéig maradtunk Vásárhelyen, aztán továbbküldtek Jilavára. Tiszta vas vagonban utaztunk, kicsi cellában ültünk hárman. Hajnal felé mentünk át a szentgyörgyi állomáson. Egy darab rongyra vérrel ráírtuk, hogy most visznek Bukarest felé. Kidobtuk a vécén, s egy árkosi vagy gidófalvi ember megkapta, s elvitte a szüleinknek.

Ez a Jilava tizennégy méterre a föld alatt van, két és fél méteres falakkal. Egy hónap múlva innen elvittek Nagyaknára. Itt elég gyakran vertek. Havonta kétszer-háromszor megtörtént, hogy éjszaka kivittek a folyosóra, s anyaszült meztelen hasaltunk a kövön. Odabent a szobában kutattak, széthánytak mindent, hátha kapnak egy tűt vagy pár centis bicskaélet, ehhez hasonlót.

Az étel – borzasztó. Nagyon gyakori volt: egy-két szem krumpli s egy csomó juhbél, marhabél, de még le sem volt mosva rendesen. Nem is kell mondanom, hogy mennyire legyengültünk, alig tudtunk még menni is.

Ahogy betöltöttem a tizennyolc évet, aznap beültettek megint egy rabszállító kocsiba, s visszavittek Jilavára. Ez amolyan elosztóbörtön volt; vártuk, hogy hova kerülünk. Jó pár hét múlva bevagonéroztak, s levittek Brailára. Itt beraktak egy nagy uszályba, s kivittek Braila nagy szigetére. Alig éltük túl az utat. Augusztusban az a nagy meleg a tiszta vas katlanokban! Vizet nem adtak, nyelvünk összevissza hasadozott a szomjúságtól. Azt hittük, nem érjük meg, hogy élve eljussunk az út végéig. De ezt is kibírtuk. Kikerültünk a szigetre.

Nagyon jó volt az első néhány nap, amíg elrendeztek, beosztottak brigádokba. Kék eget láttunk a fejünk fölött, élveztük a napot. Aztán jöttek a nehézségek itt is. Trapéz alakú védőgátat építettünk – ha jól emlékszem, hetven kilométer hosszan: az alsó bázisa körülbelül negyven méter, a fölső hat méter. A tereptől függően biza sokszor nyolc méter magasra is föl kellett vigyük a földet rabszekérrel – vagyis talicskával. A normánk három egész két tized köbméter volt, tehát azt ki kellett ásni, talicskára rakni, fölvinni. Az őrök nem kíméltek bennünket. Aki nem csinálta meg a normáját, az az este nem ment be a tábor kapuján, hanem künn maradt, s biz a fenekére gumibottal hol ötöt, hol tízet, tizenötöt kapott. Egy vizes lepedőt rádobtak az emberre, s a fenekébe bépallottak. Olyan is volt sokszor, hogy az öregek reggel jöttek be sírva a kaputól.

Az első időben egyedül voltam a „kollégák” közül a szigeten – Stinestinek hívták a tábort –, októberben aztán még egy szállítmány érkezett, abban is vagy ezer ember.

Ezek közt volt az egyik társam, Gyertyánosi Csaba, aki most Németországban él. Nem volt más épület: félkörben megépített juhakolban szállásolták be őket. De hát milyen volt ott az építkezés? A fűzfa cölöpöket beleverték a földbe, fűzággal befonták, mint a kerítést, kívül-belül megtapasztották, valami zsúptetőt reá, s ez volt a lakóház. Bent semmi a földön – padló vagy tégla –; csak a puszta föld. A munkaprogram: virradattól vakulásig. Ötven ember egy brigádban, s körülbelül húsz brigád egy ilyen munkatáborban. Akik nem bírták, azok kihulltak. S bizony sokan nem bírták.

Közben elkerültem egy másik munkatáborba, Gradinára. Ott főleg mezei munkára fogtak. Kapálás, répaszedés, hasonló. Ott, hál’ Istennek, megbetegedtem. Pontosabban én nem is tudom, megbetegedés volt-e, vagy az egyik orvosunk jószívűségének köszönhettem-e. Elég az hozzá, hogy beütött a leptoszpirózis nevű betegség; hasmenéssel járt – állítólag a fertőzött patkányok terjesztik –, s úgy mondták, hogy kilencven éve nem volt Romániában. No, mi megkaptuk azt is!

Volt ott egy Romitan nevű bánáti orvos, rendes ember. Kicsit meg voltam hűlve, s mondom, doktor úr, baj van, nem érzem jól magam. Gyere be – mondja –, valamit csinálunk. S ő szépen betett a tífuszosok közé. Azt mondja: kicsit hízzál föl, elküldelek Constantára.

Egyébként Páskándi Gézával itt kerültem egy helyre s egy ágyba. Két nap múlva jött egy komisszió Bukarestből, nézzék meg, ki milyen beteg. S Géza azt mondja – akkor hozták a forró puliszkát –: nincs lázunk, kicsit belétesszük a lázmérőt a forró puliszkába, s utána be a hónunk alá, s megnézzük. Lázat mi csináltunk magunknak. Én nem voltam beteg, őszintén megmondom, de megjártam Constantát én is.

Civil kórházba kerültünk. Ott ültünk három hetet, de az mesés volt! Négy év után pizsamát adnak az emberre, s meg is fürödhetik. Ezután úgy voltunk elkönyvelve, mint leptoszpirózisosok, másokat meg más betegség nevével bélyegeztek meg…

Hamarosan Szamosújvárra kerültem. Érdemes összeszámolni, hogy itt kikkel hozott össze a sors: olyan emberekkel voltunk összezárva, hogy itt a civil életben talán soha még a nyomunkba se szegődhettem volna. Mindig csináltunk valami programot, sokat beszélgettünk. Például Bartos Ferivel jó haverságba kerültem, író. Azt hiszem, most Magyarországon él. Aztán ott volt Dávid Gyula, aki irodalomról beszélt. Ott volt Lakó Elemér, tanársegéd. Varró Jancsi szintén irodalomról tartott előadásokat. Vagy említhetem Kincses Karcsit Kolozsvárról. Úgy tudott előadni egy filmet, úgy beleélted magad, hogy ha egy kicsit hangosabban szólt, ugrottál ki az ágyból. Szobatárs volt Dobre Janó bácsi is, református teológiai professzor. A négy év alatt – a magyar világban – volt az erdélyi levente főparancsnoka. Janó bácsi a leventeéletről beszélt. Komoly programunk volt, sok értelmes emberrel, s mindenki bekapcsolódott. Nagy volt az összetartás.

Vagy ki volt Szamosújváron a villanyszerelő? A bukaresti Elektrotechnika rektora, a nevére már nem emlékszem. A királyi családból Brancoveanut is ott tartották, s aztán nem beszélve még azokról a régi pártokról… Sokan sínylődtek a régi pártemberek közül is. Ott volt egy Barbulescu nevű policista. Fogarason raboskodott sokáig, ahol olyan bánásmódban részesültek, hogy négyszázból harmincan maradtak meg. A felesége terhes volt, mikor elvitték, s ’64-ben kapott egy fényképet a családtól: fia nősül a néptanácsnál.

Nem mondom, hogy nem volt köztünk besúgó, mert volt jó bővön az is, de mi összetartottunk. Összekovácsolt bennünk a kínlódás is.

Szamosújváron ette a fene Ady Lászlót, azt a gazembert is, aki nem sokkal korábban még belügyminiszter-helyettes volt. Úgy lehet, Ady Endrének rokonsága valahogy. Öt-hat évvel azelőtt még ő ment a börtönökbe látogatóba, s csizmában ment végig a jónépen. Én tudtam, hogy ez az ember létezik, mert az öccse, Ady Béla, református lelkész, édesapámnak igen jó barátja volt. A szomszéd faluban lakott. Béla bácsit is elítélték öt évre, s sokáig laktunk együtt. Aztán elvitték Béla bácsit Szamosújvárról, s rá két hónapra megjelent ez az öreg. Tudtam rögtön, hogy kiről van szó. Elmegyek hozzá, s köszönök illedelmesen:

– Jó napot kívánok, Laci bácsi!

– Hát te honnan ismersz, fiam?

– Hallásból – mondom. – Béla bácsinak tetszik lenni a bátyja, Bandi az öccse, aki szintén szekus ezredes. Laci bácsi belügyminiszter-helyettes volt, s a felesége Tamara.

– Édes fiam, hazugság!

– Na jó, legyen hazugság – gondoltam. Az öreg nem akarta beismerni.

S akkor, ’64-ben kezdődött ez a rehabilitálás, de az is egy nagy hazugság volt, nem? Az öreg a magyar csoportnak lett a rehabilitálója. A sötét trógerja! Egy alkalommal mondják, hogy menjek, mert hívat. Mit akar ez a vén…? Lemegyek, s kezdi mesélni:

– Fiam, te ki kell szabadulj innen!

– Normális dolog – mondom –, még van három évem, s úgy itthagyom Szamosújvárt, mintha itt sem lettem volna!

– Jó, jó, fiam, de nem éppen úgy.

– Hát hogy?!

– Másképp. Neked a szüleidet meg kell lássad!

– Meglátom én, van még három év…

– Jó, de fiam, meg kell bánjad a bűneidet, kell rehabilitáld magad! Úgy beszélek hozzád, mintha apád lennék.

– Ha nekem ilyen apám lenne – mondom –, szemközt köpném, mikor hazamegyek! Máskülönben maga tiszta ingyel él! Pipázgatík, s még kávét is kap a politikai tiszttől, mi meg nyomjuk a melót rendesen! Magának nincs erkölcsi alapja, hogy engem rehabilitáljon! Én kéne rehabilitáljam magát!

– Fiam, nem lehet így beszélni!

– Márpedig én így beszélek! Ha tetszik, jó, s ha nem, vigyen a politikai tiszthez. De mi még találkozunk odakint!

Aztán az öreg nem csinált cirkuszt, de többet nem mert szóba állni velem. Akkortájt kezdett enyhülni a szigorúság: ’64-ben Gheorghiu-Dej megjárta magát Amerikában, s valamilyen gazdasági kérdésben úgy értettek egyet, hogyha kiengedi az összes politikai foglyot.

’64. június 24-én szabadultam. Hat évet s három hónapot ültem ezért a koszorúzásért, amit holnap* – reméljük, hogy harminckét év után civilizált körülmények között – újra megcsinálhatunk.

* A lejegyzésre szánt magnófelvétel 1990. március 14-én este, éjszaka készült.

• Március 15.