Zolnay János

Nyomtatóbarát változat

A Martin Luther King Egyesület talán az egyetlen hatékonyan működő kisebbségjogi civil szervezet volt az elmúlt három évben.

A Martin Luther King Egyesület alapítója vagyok, és az egyesület, illetve az általa megfogalmazott célok számomra ma sem közömbösek.

Hogyan kezdtetek dolgozni?

Egy mali fiú lakásán az állatorvosi kollégiuma mellett összeültünk afrikai és ázsiai haverokkal. Ott határoztuk el, hogy szervezetten kell fellépni az idegengyűlölet ellen. Mindenekelőtt egyéni jogsérelmekre kívántunk reagálni. Az első évben mindent a saját zsebünkből fizettünk, nekem két tízéves Trabantom is ráment erre, nem beszélve a telefonszámlákról. Egy év elteltével kaptunk először jelentős támogatást a Soros-alapítványtól, azt követően leváltásomig a Soros-alapítvány havi húszezer forintos ösztöndíjából éltem. Rajtam kívül még ketten válhattak „főállásúakká”. Az első „operatív stáb” 15 emberből állt, hetente tartottunk megbeszéléseket. Volt olyan eset, hogy ülést tartottunk a XI. kerületben, és jött egy telefon, hogy Csepelen szkinhedek verik az ajtót egy afrikai diák lakásának az ajtaján. Heten bepréselődtünk a Trabantba, és kiszáguldottunk Csepelre, miközben egy másik társunk telefonon értesítette a rendőrséget. A rendőrök utánunk fél órára érkeztek. Közben egy srác telefonált a Ferenc körúti aluljáróból; beszélgetés közben egyszer csak felkiáltott „Úristen, jönnek a szkinhedek”, majd megszakadt a vonal. Néhányan ismét beugrottunk a Trabantba, és rohantunk. Ilyenek hetente történtek.

A közvélemény akkor figyelt fel rátok, amikor felléptetek a kerepestarcsai idegenrendészeti tábor létrehozása ellen.

Diákok is kerültek a kerepestarcsai táborba, így kénytelenek voltunk hatósági visszaélésekkel is foglalkozni. A tábort zárt intézménnyé alakították, ami a nemzetközi normák szerint rendkívül súlyos jogsérelem. Meg tudom mutatni az onnan származó könnygázbomba maradékát, illetve azt a teaforralót, amit falból kitépett villanyhuzalból eszkábáltak össze, hogy legalább teát tudjanak inni. Bizonyíthatóan több mint 24 óráig vizet sem adtak az embereknek.

Kik segítették a munkátokat?

Tíz ügyvéd volt, akik bármikor ingyen a rendelkezésünkre álltak. Emellett kapcsolatban álltunk a londoni Inter-Rights szervezettel, akik folyamatosan jogi és más jellegű tanácsokat adtak. Tudnunk kellett, hogy mit tehetünk, és mit nem. Csak akkor léptünk, ha a sértettől vagy jogi képviselőjétől írásbeli felkérést kaptunk. Igyekeztünk elviselhetőbbé tenni a bentlévő körülményeit, például sikerült elintéznünk, hogy az illető hozzájusson a ruháihoz, amit egy másik helyiségben tároltak, és egy hete nem tudott fehérneműt váltani. Másrészt javaslatokat tettünk, igyekeztünk minél több fogvatartottat kihozni, garanciákat szerezni. Legalább húsz embert sikerült kihozni az első időszakban, köztük olyanokat is, akiket bent súlyosan bántalmaztak. Nem a számok a fontosak. Egy lány súlyos alhasi fájdalmakkal jött ki, a benti orvos diagnózisa szerint terhes volt. Szabadulását követően az egyesület saját költségén orvoshoz vitte, kiderült, hogy azonnal operálni kell. Ha nem sikerül időben kihozni, életveszélyes állapotba került volna.

1992 őszén a szélsőjobboldali mozgalmak kísérletet tettek a szkinhedcsoportok megszervezésére. Máig tisztázatlan, hogy mi volt ebben a hatóság szerepe.

Én egy emlékezetes eseményről tudok beszámolni. Bodrácska János, Budapest rendőrfőkapitánya 1992 őszén meghívta a legfontosabb szkinhedcsoportok vezetőit, ami elképesztő, hogy egy magas rangú rendőrtiszt leül tárgyalni vizsgálat alatt lévő bűnözőkkel. Megfigyelő státusban én is jelen voltam, és hát hihetetlen dolgok hangzottak el a rendőrtisztek részéről. A főkapitány szívélyesen fogadta a szkinhedeket, sós mogyoróval és kólával kínálta őket. A rendőrök több kérdésben megértést tanúsítottak a szkinhedek iránt. „Uraim! – mondta egyikük – én is magyar vagyok, én sem örülök annak, hogy itt hirtelen egymillió kis kínai termett. Higgyék el, ezt mi sem akarjuk.” A szkinhedek kérdéseit viszont passzolták, rám mutatva, mondván, hogy ebben „Ill úr az illetékes”. Én megpróbáltam higgadtan válaszolni a meglehetősen primitív kérdésekre, például, hogy miért van itt annyi külföldi diák, amikor ők miattuk nem járhatnak egyetemre. A rendőrök azután többnyire elhatárolták magukat a válaszaimtól. Ma sem értem, hogy mi volt a célja ennek a megbeszélésnek. Néhány nap múlva újrakezdődtek az utcai támadások.

1992 decemberében a szudáni diákok a kormányuk különrepülőgépén elhagyták az országot.

A Belügyminisztérium ezt azzal magyarázta, hogy a diákok állítólag megbuktak a vizsgákon.

Munkátok során mi volt a legélesebb helyzet?

Tavaly nyáron az Amnesty International egyik tagjával tárgyaltam, amikor a Kecskeméti utcai kapitányságról segélyhívást kaptam. Együtt mentünk a helyszínre. Udvariasan érdeklődtem, hogy miért és milyen jogcímen tartják fogva az általam egyébként ismeretlen arab fiatalembert. Szabályszerűen kituszkoltak az ajtón, majdnem elestem. Az ezt követő sajtótájékoztatóra hívatlanul mentem el a BRFK-ra. A dr. Sógor Zsolt által előadott hivatalos verzió szerint át akartam kutatni a rendőrséget. Sógor Zsolt személyesen megfenyegetett, hogy ha legközelebb szintén „erőszakosan lépek fel”, vagy a rendőrség rossz hírét keltem, akkor megteszik a szükséges lépéseket.

Mindezek ismeretében meglepő az a hír, hogy az egyesület és az ORFK megállapodást kötött.

A tárgyalásokat a rendőrség kezdeményezte, mi belementünk, mert azt reméltük, hogy a kölcsönös információcsere hatékonyabbá teheti a külföldiek elleni támadások elhárítását. Azt reméltük, hogy lesz egy telefonszám, amit bármikor hívhatunk, ha baj van. Az aláírás azért húzódott el, mert kellő garanciákat akartunk. Jellemzi a rendőrség szándékát, hogy például eredetileg azt követelték, ne lehessen az egyesület tagja az a külföldi, aki már több mint öt éve tartózkodik Magyarországon. Ez a tervezet már elő volt készítve aláírásra, amikor külföldről hazatérve leállítottam. Az én elnökségem alatt nem is került sor a megállapodás aláírására. Az egyesület főtitkára, Khaled Al-Awar kezdettől ragaszkodott ahhoz, hogy ő írja alá a megállapodást. A tárgyalások a leváltásomat követően gyorsultak fel. Szeretném hangsúlyozni, hogy az aláírt szöveg önmagában nem tartalmaz elfogadhatatlan elemeket, ha az egyesület továbbra is megőrzi elveit és szuverenitását.

Mikor kezdődtek a belső viták?

Azzal vádolnak, hogy magamhoz ragadtam a hatalmat, beosztottként kezeltem munkatársaimat. Azt hiszem, az egyesületi forma tényleg nem a legalkalmasabb egy gyors és hatékony működésre törekvő emberi jogi szervezet számára. Az elnökségi üléseken a legapróbb részleteket is akkurátusán megszavaztuk, a végrehajtási szakaszban viszont elnökként tényleg igyekeztem érvényesíteni „főnöki” jogaimat. Lehet, hogy ez hiba volt, de másként képtelenség volt dolgozni. 1993 nyarán számos visszaélés, többek között pénzügyi visszásság miatt kénytelen voltam vizsgálatot kezdeményezni, a vizsgálat azonban elakadt, mert az ügyekben érintettek elzárták a dokumentumokat az etikai bizottság és a számvizsgáló bizottság elől. Ősszel az elnökség elvette tőlem a rádiótelefont, amit segélytelefonként használunk, és éjjel-nappal hívható. A több kilós készüléket az elmúlt másfél évben mindenhová magammal vittem. Később leváltottak az elnökségből, én pedig felfüggesztettem a tagságomat. A januárban jórészt az én nyomásomra megtartott közgyűlés háromtagú ad hoc bizottságot állított fel, hogy megvizsgálja az ellenem felhozott vádakat. A közgyűlésen, ahol olyanok is részt vettek, akik nem tagjai az egyesületnek, nem kaptam szót. Az ad hoc bizottság elnöke, dr. Mester Csaba egyidejűleg a számvizsgáló bizottság elnöke is volt, majd később az egyesület elnöke lett. Egyébként az Országgyűlés Hivatalának a Fidesz-frakcióhoz beosztott köztisztviselője. Anélkül, hogy kétségbe vonnám dr. Mester Csaba korrektségét, úgy vélem, hogy helyzete többszörösen is összeférhetetlen.

Pénzügyi szabálytalanságokkal is vádoltak.

140 000 Ft bevételi számlával nem tudok elszámolni. Ez azt jelenti, hogy az elmúlt években ennyi pénzt költöttem zsebből az egyesület céljaira. A többi esetben a vádak annyira mondvacsináltak, hogy ezt az ad hoc bizottság is megállapította.

Véleményed szerint mi áll leváltásod és kizárásod mögött?

Egyrészt hatalmi törekvések; az egyesület komoly tekintéllyel, hitellel bír. Leváltásom egybeesett a PHARE-program keretében az egyesület mindenkori vezetőjének juttatott nagy összegű bér folyósításának kezdetével. Tény azonban az is, hogy az egyesület aktivitása ősz óta nagymértékben csökkent. 1992-ben több mint száz bizonyítható szkinhedtámadást regisztráltunk, a mostani sajtótájékoztatón viszont alig húszról számoltak be. Még olyan közismert eseteket sem említettek, amelyekről a lapok is írtak. Valószínűleg egy az egyben átvették a rendőrség nyilvántartását, amely a támadásoknak csupán töredékét tartja nyilván. Leváltásom után az elnökség több ízben az ORFK-hoz fordult jogi tanácsért, hogy mit lépjenek velem szemben. A múlt heti sajtótájékoztatót követően egy őrizetbe vett külföldi ügyében felhívtam az egyik kerületi rendőrkapitányságot, természetesen már nem az egyesület nevében. Az ügyeletes tiszt minden tájékoztatást megtagadott, mondván, hogy olvasta az újságban, hogy én már nem vagyok a Martin Luther King Egyesület tagja, és nekem semmiféle információt nem ad.

Lehetséges, hogy az ORFK-val aláírt megállapodásnak a te leváltásod volt az ára?

Ez csupán feltételezés, a választ a Martin Luther King Egyesület további munkája fogja megadni.

• Gazdaság és társadalom