Skip to main content

Jan Bocian nem lesz lengyel király

Vissza a főcikkhez →


A lengyel nacionalista pártok és csoportosulások deklarált taglétszámát alapul véve mintegy 35-40 ezerre becsülhető a lengyel szélsőjobboldal úgynevezett kemény magja. Igaz, ez a tömeg több tucat nacionalista párt, illetve csoport között oszlik meg, melyek közül a legnagyobb – a bíróság által már többször pszichiátriai kezelésre küldött Boleslaw Tejkowski vezette Lengyel Nemzeti Közösség–Lengyel Nemzeti Párt (PWN-PSN) – állítólag 20 ezret tudhat magáénak (a párt az 1993-as választásokon 14 898 szavazatot kapott). De a nagyobb nacionalista pártok közé sorolható a 3,5 ezer tagot számláló Haza Nemzeti Tömörülés (SNO); a tavalyi választásokon 565 szavazatot szerzett, s kb. kétezer fős Lengyelország Nemzeti Frontja (NFP); a Zsirinovszkijt Varsóba invitáló Janusz Bryczkowski Lengyel Nemzeti Frontja (PFN), amelynek mintegy 700 aktivistája van; vagy a félezres létszámot bevalló Marian Jezak Nemzeti Akciója (AN). A pártok többségének hivatalos programjaiban olyan célokat olvashatunk, mint „a lengyel hadsereg létszámának növelése”, „harc a lengyel vagyon kiárusítása ellen” (PWN-PSN), „őrködés a lengyel nemzeti érdek felett”, „a nemzeti tradíciók kultiválása” (SNO), „a Lengyelország és Oroszország (a gyakorlatban Bryczkowski-Zsirinovszkij – T. P.) közötti szövetség megteremtése”, „Lengyelország világpozícióinak visszaszerzése” (PFN), „harc a zsidó szabadkőművesség ellen” (AN), „törekvés egy nagy és erős Lengyelország megteremtésére”, „szembenállás a nemzeti kisebbségekkel” (NFP). A lengyel szélsőjobb marginális és alapvetően zárt közösség, amit szerencsésen elősegít az a tény, hogy a csoportosulások vezérei szerint a „valódi lengyelek” eleve nem állhatnak szóba cigányokkal, németekkel, ukránokkal, beloruszokkal, zsidókkal, nemzeti, faji, kulturális vagy szexuális kisebbségi csoportokkal, az IMF ügynökeivel, illetve Izrael, az Egyesült Államok és Németország „bérenceivel”. Ha bárki azt hinné, hogy egy ilyen világtól elzárkózó közösségen belül „paradicsomi harmónia uralkodik”, nos az téved: „Tejkowski egy provokátor a nemzeti mozgalmon belül, akinek az a feladata, hogy eltaszítsa a lengyeleket nemzeti érdekeik képviseletétől” – nyilatkozta például nemrégiben az SNO-t vezető Boguslaw Rybicki. Majd úgy mellesleg hozzátette: „Bryczkowski is egy politikai gengszter, csak azt nem tudjuk még: kinek dolgozik.” Rybickinek egyébként a tábor többi vezetőjéről sincs túl jó véleménye, talán ennek is köszönhető, hogy az általa összehívott szélsőjobboldali kongresszus nem támogatta az SNO-s Jan Bocian lengyel királynak jelölését, s inkább magát Rybickit ajánlotta jelöltnek az államfői címért folyó harcban. Várhatóan nagy küzdelemnek nézhetünk elébe, már magán a nacionalista pártok táborán belül is: eddig ugyanis vagy ötven nacionalista csoport jelentette be, hogy jelöltet indít az 1995-ös elnökválasztáson.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon