Úgy rémlik, 1942 őszén hallottam először Groznijról, a „kegyetlen, rettegett, félelmetes” jelentésű nevet joggal viselő kaukázusi nagyvárosról: akkor, amikor a sztálingrádi események árnyékában a német csapatok észak-kaukázusi támadásának kifulladásáról szólt a haditudósítás. Sztálingrád mindkét fél számára presztízskérdés volt: a háború sorsát mind katonailag, mind „tudatilag” befolyásoló fordulat; a várt végső győzelem szimbóluma; Sztálin, illetve a legendás tábornok, Paulus elitseregének párharca.

A dandárparancsnok kijelentette: nem akarom, hogy a katonák vére folyjon, nem engedek beljebb a városba senkit, jelenteni fogom a parancsnoknak, hogy a katonáknak ott az égvilágon semmi keresnivalójuk nincs.

31-én kora reggel, talán 6 órakor, a zászlóalj menetoszlopba fejlődött, hogy elfoglalja a Nyeftyanka folyónál kijelölt hadállást. 10 óra felé értünk oda. A katonák azt mondogatták: „Na most, biztos sokáig fogunk itt állni.” Három hónapig, vagy még tovább? Senki se tudta.

Egy óra se telt bele, már jött is a parancs, hogy induljunk tovább a város felé.

Történik mindez az Úr azon évének végén, amely során megszületett a legújabb boszniai fegyverszünet. Aláírták, hosszabb huzavona után, a szerbek és a muzulmánok, akik mellesleg nem szeretik, ha így hívják őket, mert még mindig a legális többnemzetiségű kormánynak tekintik magukat. Ebben a hitükben talán csak az amerikaiak támogatják őket. És aláírták a boszniai horvátok, pedig őket alig kérdezték bármiről is a tárgyalások során. Meg is sértődtek, és ebbéli érzelmi károsodásukról beszámolt Kresimir Zubak, a nem létező bosnyák–muzulmán föderáció horvát nemzetiségű elnöke.

Uramjézus – már megint!

A csecsenkérdés három éve létezik, de egészen a nyár közepéig közvetlenül nem hatott az orosz belpolitikára. Köztudomású, hogy Dudajevet még maga Haszbulatov segítette hatalomra: ellenlábasa, az egykori területi KB-titkár és csecsen-ingus legfelsőbb tanácsi elnök, Doku Zavgajev helyére. Dudajev elnök azonban nem érte be a moszkvai patrónusai által kínált szereppel: 1991. október 27-ére új parlamenti választást hirdet, saját magát pedig elnökké választatja. Néhány nappal később azonban az Oroszországi Népképviselők Kongresszusa érvénytelennek minősíti a szavazást.

Oroszországban megint az erőszak és a hazugság az úr: a hivatalos hazugság a politikai élet normájává emelkedett. A Kormány Ideiglenes Információs Központjára támaszkodó hivatalos televízió minden egyes szava – hazugság. Igen, vállalom a felelősséget ezért a kijelentésemért: a tények végletes eltorzítása és elhallgatása folyik. A legfőbb hivatalos mítosz az, hogy Groznijt „banditaalakulatok” védik, s ezek lefegyverzése a katonai akció célja. Ez egész egyszerűen hazugság: Csecsenföldért nem a banditák, hanem a felfegyverzett nép harcol.

„Nem igaz, amit az orosz kormány hivatalos hírközpontja állít, nem igaz, hogy »a háború katonai szakasza« lezárult. Az orosz tüzérség továbbra is válogatás nélkül lövi a csecsen főváros polgári negyedeit és a környékbeli, eddig a menekülteknek otthont adó falvakat, teljesen lehetetlenné téve a polgári lakosság evakuálását. Csecsenföldön ráadásul most új szörnyűség kezdődik: tömeges gyerekhalál.

Falak és képek

A szomszédasszony a nyolcvanas évek végén Slobodan Milosevic arcképét függesztette ki a tisztaszoba falára. Lecserélte a Titót. A háború kezdete előtt, vagyis az első választások idején a trónörökös képe került a falra. Természetesen a királypártiakra szavazott. Király nélkül nem ér semmit az élet, mondogatta. Aztán jött Panic, mire ő Amerikát éltette, de röviddel ezután Seselj vajda díszelgett a falon, ő pedig gyűlölettel beszélt a romlott Nyugatról.

Pár hónapja azonban üres a fal.

Több száz vallási vezető, politikus, író, kutató találkozott a minap Madridban egy konferencián, melynek témája „A három monoteista vallás elkötelezettsége a béke iránt”. Habár a téma általános volt, középpontjában eléggé érthetően a moszlim–zsidó, vagy ha úgy tetszik, az arab–izraeli viszony állt: a kereszténység ugyanis, mint olyan, az utóbbi évtizedekben nem közvetlen részese a különböző fegyveres konfliktusoknak. Így természetszerűen a moszlimok és a zsidók voltak Madridban többségben.

Az ön szakszervezetét az utóbbi időben az orosz sajtó egyszerűen csak „fasiszta szakszervezetként” emlegeti, gyárfoglalási akcióikat „fegyveres megszállásnak” nevezik. Legutóbbi nagy sztrájkjuk után, amikor a SZEVERSZTAL nevű nagy acélipari kombinátot állították le, az Izvesztyija egyenesen azt írta: A SZEVERSZTAL az orosz fasiszmus támaszpontja. Mit szólt ehhez?

Nézze, ezeknek az akcióknak a jó részét az orosz–amerikai szakszervezeti alap keni ránk, amelyiknek az az érdeke, hogy a hivataloson kívül ne létezzen más szakszervezet.