Nem kizárt, hogy jogos a lelkendezés. Elvégre az olajmulti azt tervezte, hogy az Atlanti-óceán mélyén temeti el a Brent Spar nevű kiszolgált, eddig az Északi-tengeren úszó olajtárolóját. A 14 ezer tonnás, 137 méter magas acélkolosszus hasában 100 tonna olajból és homokból összetevődő üledék, 50 kiló nehézfém és némi gyengén radioaktív só van még. A Brent Spar elsüllyesztése önmagában ugyan nem okozott volna rettenetesen nagy kárt a tenger élővilágában – ezt a Greenpeace is elismerte –, de precedenst teremtett volna.

A háború sokak szerint eddig is egyszerűen az orosz „föderális csapatok” terrorakcióinak sorozata volt, amely logikusan vezetett a bugyonnovszki tragédiához.

Hajszálpontosan öt óra volt. A miniszterelnöki rezidencia zárt hátsó udvarában – a Rózsakertben – összegyűlt tudósítók ezt anélkül is tudták, hogy órájukra pillantottak volna, mert a Whitehall felől odahallatszott, ahogy a lovas testőrök laktanyájának tornyában megkondult a harang. John Major brit kormányfő – felesége, Norma kíséretében – kilépett a rezidencia erkélyére, lesietett a lépcsőn, és indult a mikrofonhoz.

Annyi találgatás folyt az elmúlt hetekben a miniszterelnök meggyengült pozíciójáról, hogy a tudósítók kormányátalakítás bejelentését várták.

Az egykori Jugoszlávia területén egyre terjed a mítosz, hogy a széthullott ország – különösen pedig a legvéresebb dráma színhelye, Bosznia – nem egyéb, mint egy nagyszabású laboratórium, ahol a világpolitika hatalmi tényezői és erőszakszervezetei azt kísérletezik ki, miként fog lezajlani ugyanez a történet a volt Szovjetunió térségeiben.

Raanana ipari övezete felé tartottam az autómon, mikor valósággal felrobbant az egyik hátsó kerék. Beevickéltem vele a buszmegállóba, és tanácstalanul ültem a tüzes vasdobozban. Éppen a lyukas pótkereket akartam ugyanis megjavíttatni, és most nem volt tovább. Nem voltam nagyon kétségbeesve, ám ennek semmi tárgyi alapja nem volt. Egyszerűen csak leszoktam róla. Itt mindenféle arccal találkozhatsz, szoktam magyarázni magyar vendégeimnek, csak határozatlan arcot nem látsz.

Elült az ünnepi vihar a Kegyelet hegyén. Elnémultak a díszlövések, elapadt a veteránok könnye. Már csak a számológépek csattognak, és a kormányközgazdászok jelentik szemrebbenés nélkül: világraszóló zenebonát rittyentettünk! És úgy vonulnak fel s alá, mintha épp tegnap vették volna be Berlint! Vagy mintha 15 százalékos lenne a gazdasági növekedésünk, akár Dél-Koreában, s nem a háromezres határt súrolná az inflációnk.

Beindult hát Lengyelországban is a jól ismert tv-show-ra, A férfi, aki tetszik nekünk című, nem túl nagy szellemi erőfeszítést igénylő műsorra emlékeztető küzdelem, amelynek valódi tétje nem a feladatok megoldása, hanem hogy ki mennyire képes meggyőzni a közönséget arról, hogy ő a legdögösebb, a legjópofább. Az 1995.

Moshe Zimmermann professzor, a náci korszak történetének elismert szakértője, a jeruzsálemi Héber Egyetem, valamint több német egyetem oktatója a minap nagy felzúdulást keltett nyilatkozatával, amelyben párhuzamot vont a hebroni zsidó telepesek gyerekeinek egyes megnyilvánulásai és a Hitlerjugend között.

Éjszaka van. Kinn ülök a konyhában, újsághalom közepette. Mostanában már csak havonta egyszer futom át őket, épp elég az is.

Hogy a „győzelem” szót miért tettem idézőjelbe, annak két nyomós oka is van.

Szóval, minden beteljesedett. A moszkvai Poklonnaja-hegyen felállítjuk a grandiózus emlékművet, amelyet a fővárosi élcfaragók már el is neveztek Keopsz-piramisnak. Valójában egy 30 tonnás nőalakot vontattak fel a rettentő magaslatra, aki nem más, mint Niké, a győzelem görög istennője – ahogy a nacsalnyikjaink felvilágosítottak bennünket. Moszkva talpig díszben: a Kutuzov proszpekt felett hatásos agitációval telefestett, többemeletes gigantposzterek, színes fényreklámok, a kirakatokból meg az „Elértük Berlint” plakát másolata mered ránk 50 év távolából.