Adam Michnik

Nyomtatóbarát változat

A liberális értékek, John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville és Hayek liberális értékei valóságos reneszánszukat élik a posztkommunista korszakban. A kommunizmussal szembeni ellenállás során újra visszanyerte fényét az állampolgári szabadság, a parlamentarizmus, a kulturális és politikai pluralizmus eszméje, a tolerancia és egy olyan ország utáni vágy, amely mentes mindenféle ideológia diktatúrájától. A tervgazdaság kommunista modellje visszaadta a szabad piac eszméjének értelmét. A teljes államosítás kiváltotta a különböző magántulajdon-formák pluralitásának normáihoz való visszatérést. A törvénytelenség nosztalgiát ébresztett a jogállamiság rendje iránt.

A liberalizmus reneszánsza két mederben haladt. Egyfelől a közélet szabadságáért folyt a küzdelem, másfelől az volt a kérdés, hogyan építhetők ki a szabad piac intézményei egy totalitárius országban. Az előbbiek azt mondták: előbb a szabad állampolgár, aztán a szabad nép. Az utóbbiak Milton Friedman tanítványainak kísérletét akarták megismételni, akik Chilében egy katonai diktatúra viszonyai között alakítottak ki piacgazdaságot.

A liberális és libertárius értékek a totalitárius kommunizmus elleni harc eszközeivé váltak: a kommunista párt vezető szerepe, az egypártrendszerű uralom, a politikai ideológia államvallásként való működése, a rendőrterror bevett gyakorlata, a jogtalanság ellen, az olyan rendszer ellen, amelyben az ember nem volt sem állampolgár, sem Isten gyermeke, csakis az állam tulajdona.

A kommunista utópia azt állítja, hogy elképzelhető olyan társadalom, amelynek tagjai teljesen szabadok és tökéletesen egyenlőek. A gyakorlatban kiderült, hogy az egyenlőség nem lehetséges, csupán a lágerekben, hogy a szabadság és egyenlőség voltaképpen szemben álló fogalmak. Kiderült, hogy a szocialista utópiák elképzeléseivel ellenkező módon, minél nagyobb egyenlőséget próbált a hatalom kikényszeríteni, annál inkább visszaszorult a szabadság, a szólásszabadság.

A kommunizmus már a múlté. Demokratikus rendről álmodtunk, hatékony gazdaságról és egy gazdag társadalomról. Ehelyett ma azokkal a csapdákkal találjuk magunkat szemben, amelyeket a posztkommunista korszak állít nekünk.

Kik is vagyunk valójában? A kommunizmus vírusa mélyen megfertőzött valamennyiünket. Egy homo sovieticus lakozik mindannyiunkban, egy bolsevik fából faragott antikommunista. Valamennyiünkben gyökeret eresztett a börtönkomplexus. A börtönlakó hozzáidomul a börtönviszonyokhoz, tudja, hogy kap kosztot és kvártélyt: a szabadság ellenében biztonsághoz jutott. Ezért van aztán, hogy kiszabadulván a börtönből, de megfosztva a börtönbeli biztonságtól – Erich Fromm klasszikus megfogalmazása szerint – menekül a szabadságtól. Fél tőle. A szabadság frusztrálja, megrémíti, degradálja. Tele van bizonytalansággal, kezdi nem érteni a világot és nem találni benne a helyét. Valami szilárdat és tartósat szeretne, ehelyett azonban a demokratikus hagyományok és intézmények labilitásával, törékenységével találja magát szemben. Az ilyen szabad és frusztrált ember könnyen válik a populista mozgalmak ideológiájának és praxisának martalékává.

A populizmus az anyagi igények konok hangoztatása köré épül. Ez nem csupán a szegénységre, a megaláztatás hosszú éveire és egy nagyon silány életminőségre való válasz, hanem egyúttal az állam mindenhatóságának mítoszába vetett szolgalelkű hit folyománya is. Az állam mindenhatóságának mítosza önmagában arra való, hogy meggyőzzük magunkat arról, hogy az állam tud pénzt adni, ha akar. És ha ez így van, ezt a hitet egy másik mítosz is kíséri, amelyet gondosan fenntartottak a kommunizmus évei során: az egyenlőség mítosza. Az az egalitárius meggyőződés, hogy az államnak egyenlően kell elosztania a tortát, mert a gyomra mindenkinek egyforma.

A piaci mechanizmusok működésével szembeni ellenállás úgy jelentkezik, hogy minden munkahelyet meg akarunk tartani, azokat is, amelyek nem rentábilisak, semmi hasznuk nincs, amelyek csak az állami költségvetést fogyasztják. Ez azt jelenti, hogy a munkához való természetes jog hangoztatása a nem rentábilis és haszontalan tevékenységek védelmezése. De ezek az emberek nem hiszik el, hogy érdemes lemondani az ilyen biztonságról.

Már a kommunizmus évei alatt megkezdődött a politikai játékszabályok bomlasztása. A szociológusok, akik jól ismerik a közgondolkodást, megfigyelték, hogy egy kommunista állam polgára csak két szinten hajlandó azonosulni az értékekkel – lent, a család szintjén és fent, a legszentebb, a haza szintjén.

A kettő közötti mező üres. Ezt az űrt a civil társadalom intézményei volnának hivatva betölteni, de ezek lassan és fájdalmasan jönnek világra, nehezen jutnak érvényre. Az általuk be nem töltött helyen az autoritárius ideológia, a vezetők és a hatalom kultusza próbálja hiányukat leplezni.

A személyes viszályok olykor erősebbek, mint a programok közötti különbség. Az érdekek brutális konfliktusok kifejezését helyettesítik, amelyben az a lényeg, hogy ki a hazafias értékek valódi képviselője.

Az erős elnöki intézmény eszméje olyan tendencia kifejezője lesz, amely a parlamenti demokrácia korlátozására törekszik. A nagy demokratikus tömegmozgalmak helyén olyan intézmények jelennek meg, amelyek a bonapartizmusra emlékeztetnek.

Újraéled a nacionalizmus és ezzel együtt a nemzeti konfliktusok pokla, a xenofóbia és az antiszemitizmus lidércnyomása. Visszatér a történelem összeesküvés-elmélete. A bűnösök keresésével telik az idő. Ki a bűnös? Az oroszok, a zsidók, a lengyelek, a magyarok, esetleg a katolikusok vagy a szabadkőművesek, vagy a muzulmán közösségek. Miért is ne?

Azokban az országokban, amelyekben gyengék a demokratikus hagyományok, s amelyek most nemzeti identitásukat próbálják visszaszerezni, a prekommunista történelem rehabilitása folyik. Rehabilitálják azokat, akiket a kommunista torszakban üldöztek, mindazokat, akik ezzel most a nemzeti történelem és a kollektív emlékezet kártyáját akarják megjátszani. Manapság mindenkit rehabilitálnak, nemegyszer érdemtelenül olyanokat is, akiknek súlyos gazságok száradnak a lelkén – mint például a nácikkal való kollaborálás.

A küzdelem tétje most a posztkommunista állam jövője. Ebben a konfliktusban előkerülnek a nyugat-európai vitákból ismert fogalmak, de meglehetősen eltérő értelemben. Ez nem a bal- és jobboldal közötti konfliktus, még ha vannak is a politikai színtéren olyan erők, amelyek ezekkel a fogalmakkal jellemzik az irányultságukat. És nem is a konzervativizmus és a liberalizmus vagy a radikálisok és a mérsékeltek közötti konfliktus.

Ez a konfliktus arról szól, hogy milyen formát adjunk az új államnak: az európai modelleket kövesse-e, vagy azoktól gyökeresen eltérő, saját modellt keressen? Milyen politikát folytassunk? Az evolutív, erőszakmentes politikát, vagy inkább a forradalmi megrázkódtatások és személyi tisztogatások logikáját kövessük? Nyitott társadalmat akarunk, vagy éppen ellenkezőleg, sajátos nemzeti formákba zárt társadalmat? Az legyen az új rend alapja, hogy a demokratikus feltételek mindenkire vonatkoznak, vagy működjön inkább a régi rendszer tagjain vett elégtétel, a revans elvén.

A posztkommunista Európa szakított a jaltai renddel. Mégis vissza-visszatér a kérdés: nem fogja-e ezt a rendet is újabb Szarajevó követni? Vajon a balkanizálódás réme, amely olyannyira aktuális Jugoszláviában, a Szovjetunióban, a román–magyar–szlovák háromszögben, nem idéz-e elő ma még felmérhetetlen konzekvenciákkal fenyegetőző konfliktusokat? Ez a tapasztalat teszi szükségessé, hogy rákérdezzünk a demokratikus Európa szerepére.

Minden okunk megvan rá, hogy higgyünk egy új demokratikus politikai rend létezésében. Ez nem lehet az izoláció politikája. A demokratikus Európának jelen kell lennie a posztkommunista fejlődési folyamatban. Ehhez tudatos politikára van szükség. Olyan politikára, amelyik a posztkommunista Európában az emberi jogok biztosítását és a vallási toleranciát méltányolja. Ugyanilyen fontos a gazdasági jelenlét filozófiája is. Ahogy a Marshall-terv a posztfasiszta Európában eszköze volt a demokratikus rendszer és a gazdaság helyreállításának, úgy a mai posztkommunista Európának is szüksége van egy nagyon aktív, segítő tervre. És szüksége van egy olyan nemzetmodellre is, amelyben a társadalom pluralista, multikulturális.

A napjainkban felvetődő kérdések múltunk, jelenünk és jövőnk perspektívájában jelentkeznek.

Piacról beszélünk. De milyen piacról? A XIX. század vadpiacáról, a Keynes korabeli piacról, a svéd szociáldemokrácia sikeres korszakának piacáról vagy esetleg a Reagan-érabeli piacról?

A privatizációról beszélünk, de vajon ennek milyen reális változatai vannak? Hogyan privatizáljunk, melyik modellt követve? Milyen reális lehetőségek közül választhatunk, és milyen szerepet vállaljon az állam ebben a folyamatban? Milyen szociálpolitikát alkalmazzon az átmenet korszakának állama? Milyen egy stabil demokrácia modellje, és mit kell tenni annak érdekében, hogy stabil is maradjon? Hogyan lehet összeegyeztetni a nemzeti és kulturális identitás féltését a multikulturális Európához való közeledés folyamatával? Hogyan viselkedjünk a régi kormány embereivel? Hogyan lehet megóvni a szekularizált állam sajátosságait azokkal a csoportokkal szemben, akik a katolikus retorikát használják fel céljaik érdekében; másfelől mi módon védekezhetünk a teljes relativizálódás ellen a mai világban, amelyben abszolút értékek nélkül lehetetlen élni.

Leszek Kolakowski híres esszéjét parafrazálva – arról, hogy hogyan legyünk konzervatív liberális szocialisták – azt mondhatjuk, hogy manapság arra van szükség, hogy hagyományt kölcsönözzünk a konzervativizmustól, szabadságot a liberalizmustól és a szocializmustól szociális érzékenységet és az egyenlőség szellemét. Kiépíthető-e egy új ideológia konkrét modellje ezek köré az értékek és hagyományok köré? Aligha.

Továbbra is az egymással ütköző értékek világában fogunk élni, mint mindeddig, amelyben a szabadság küzd a tradícióval; s a kettő együtt próbálja megdönteni az egyenlőségbe vetett hitet. Csak az ezzel való szembenézésen alapulhat igazi, hiteles élet.

(Ford.: Karádi Éva)

• Külföld