Vissza a főcikkhez →

Szarajevóban születtem 1955-ben, jelenleg is ott élek. Tizenhat évesen kimentem Amerikába, ott jártam középiskolába. Hazatérésem után Szarajevóban beiratkoztam az elektrotechnikai egyetemre, nagyon érdekelt ugyanis a számítástechnika. Az egyetemet huszonegy éves koromra befejeztem, hamar megszereztem a doktori címet is, utána újból Amerika következett, ahol is a döntéshozatal számítógépes modellezéséről a managementre „nyergeltem át”. Egyszóval csupa olyasmivel foglalkoztam, amire itt és most senkinek sincs szüksége.

A politika sosem érdekelt. Amikor viszont Jugoszláviában megindult a demokratizálódási folyamat, döbbenten tapasztaltam, hogy egymás után kerülnek elő a törtető gazemberek, az egykori „eminensek”, alamuszi és számító „éltanulók” – ahogy azt a népszerű újvidéki ellenzéki énekes, Djordje Balasevic mondta –, akik alig várták, hogy a hirtelen támadt légüres térben ők kerekedjenek felül. Be kellett látnunk, nekünk, „apolitikusoknak”, hogy a szabad, demokratikus választások nem feltétlenül vezetnek el egy szabad és demokratikus társadalomhoz. Egyik napról a másikra olyan emberek kezdtek dönteni a sorsomról – ekkor már egyetemi professzor voltam –, akik a múlt rendszerben senkik és semmik voltak, és akik, amint ez az őrület elmúlik, ismét senkik és semmik lesznek. És ők ezzel nagyon is tisztában vannak: ezért is annyira sürgős és fontos nekik, hogy ameddig csak lehet, ők legyenek a Minden. Akkor rá kellett jönnöm: csak két lehetőségem van. Vagy azt mondom, hogy semmi közöm ahhoz, ami Boszniában történik, fütyülök az egészre, és ott maradok egyszer s mindenkorra Amerikában, vagy hazajövök, és megpróbálok tenni valamit. Az utóbbit választottam. Azt gondoltam: itt kell teremteni egy kis Kaliforniát. Szinte akaratomon kívül beszippantott a politika. Tagja lettem a Szociáldemokrata Pártnak, és a választási sikerünknek köszönhetően bekerültem a kormányba: miniszterelnök-helyettesi posztot kaptam. Közvetlenül a háború kitörése előtt újságírással is foglalkoztam, az akkori belgrádi Borba (a Harc) hasábjain minden vasárnap kommentárokat jelentettem meg Bosznia-Hercegovináról, még akkor is, amikor Mladic tábornok már körülvette és nagy erővel bombázta Szarajevót. Mostanra ez a lap kettészakadt: van egy független és egy rezsimhű kiadása, úgy is mondhatnám: a Mi Harcunk, és az Ő Harcuk.

1993 márciusában egy gránát becsapódásától súlyosan megsebesültem. Három hónapig feküdtem a szarajevói kórházban, kilenc operáción estem át. Nem akartam igénybe venni az ENSZ gépeit a saját evakuációm céljára, végül mégis elvittek Svédországba, ahol újabb 9 hónap kórház után teljesen meggyógyítottak… Több mint egy év után ismét bekapcsolódtam a politikai életbe. Távollétem alatt pártom nem volt hajlandó belépni a nemzeti alapon megalakult új kormányba, így hát visszatértem eredeti pozíciómba, örök ellenzékinek.

• Külföld