„Az észt ember nemzeti eledele a másik észt ember” – ezzel az ősi közmondással jellemezte az észtországi helyzetet egy orosz lap, arra utalva, hogy miután megszűnt a „közös ellenség” (1994.
„Nem lehet egy éveken át láncon tartott, megnyomorított személyt felszabadítani, a rajtvonalra állítani, azt mondani neki, nosza, szabadon versenyezhetsz a többiekkel, és egyúttal azt gondolni, hogy tökéletesen igazságosak voltunk.” Lyndon B.
„Magyarország NATO-csatlakozása a szuverén magyar döntéstől függ” – ezzel a senkit semmire nem kötelező mondattal zárta le egyelőre reménybeli NATO-tagságunk kérdését Jelcin elnök Horn Gyulával folytatott moszkvai tárgyalásain. Hogy ez mekkora siker, illetve siker-e egyáltalán, nehéz megmondani. Hallhattunk már hasonlóan engedékeny választ korábban is az orosz elnöktől, épp Lengyelország NATO-tagsága kapcsán, ám az engedékenység akkor épp egy hétig tartott…
Aligha dönthető el e pillanatban, mit is akar voltaképp Oroszország: birodalmat vagy békés reintegrációt?
Egy tizenkilenc éves pincérlány az éjjeli műszak befejezése után kocsijában hazaindult, de nem érkezett meg. A rendőrség nagy erőkkel nyomozásba kezdett, másnap a lányt holtan találták egy patak vizében – baleset áldozata lett. Egy nappal később egy izraeli katona tűnt el, útban a bázisa felé.
Az amerikai–orosz viszony ma már csupán egyik – kétségtelenül fontos – alesete a West és a Rest, a Nyugat és a Többiek közötti valóban globális jelentőségű kapcsolatrendszernek. Oroszország nem a Sötétség Birodalma, és Amerika sem Glavnij Protyivnyik (Főellenség) többé, ahogy Gordievsky haszonnal forgatható könyve (KGB. The inside Story) szerint a második világháború óta több mint 40 éven keresztül nevezték.
A legtöbb nyugati szakértő egyetért abban, hogy Oroszországban gyakorlatilag a titkosszolgálatok vannak hatalmon.
A szlovén szellemi élet meghatározó alakja, regényt, esszét, drámát ír.
Magyarul megjelent regénye A gályarab (1985, Európa). A nagy briliáns valcer című drámáját 1989-ben Paál István állította színre Veszprémben, majd bemutatta a Magyar Rádió. Egyik fő szereplője a pécsi Jelenkor Kiadó szlovén esszékötetének (Az eltört korsó, 1992). Ugyanitt van előkészületben novelláskötete, benne az Augsburg című esszénovellával, amely 1994-ben elnyerte Németországban a legjobb európai kispróza díját, és a Magyar Lettre Internationale-ban jelent meg (1992/7).
1992. szeptemberében Kétegyházán Gulyás Mihály és Csurár Péter verekedésbe torkolló vitájának másnapján a Gulyás fiúk és társaik megrongálták Csurár Péter házát, szülei házát felgyújtották, fivérét vasrudakkal megverték. A település kisgazda vezetésű önkormányzata nem ellenezte a lakók követelését, hogy a Csurár családot telepítsék ki a faluból. Boross Péter belügyminiszter a parlamentben kijelentette: „Kétegyháza nem általános jelenség, semmi szín alatt nem lehet azt állítani, hogy etnikai háborúról lenne szó.
Néhány éves szünet után most ismét politikai tárgyú vitairataival hívta fel magára a figyelmet hazájában. Vége a politikai absztinenciának?
A fordulat idején azt mondtuk, én legalábbis, hogy többé nem foglalkozunk a politikával, látván, miként veszett bele néhány író a „pártpolitizálás” labirintusába. Most azonban öt évvel az első szlovéniai demokratikus választások után nyilvánvaló: a közélet túl érzékeny terület ahhoz, hogy teljességgel átengedjük a politikának.
Szlovákia ráadásul még szomszédjaihoz képest is élen jár a századunkban átélt történelmi változások számát tekintve. Az Osztrák–Magyar Monarchia részeként az első világháborúban vereséget szenvedett, majd a versailles-i szerződés révén, mindjárt győztessé avanzsálva, a demokratikus Csehszlovákia része lett. A második világháborúban önálló államként a vesztes Németország oldalán harcolt, majd ennek ellenére, a felújított Csehszlovákia részeként, újra a győztesek oldalán állt.
A „Romasiedlung” Felsőőrön is a „faluvége”, de az útbaigazító rendőr pontosan tudja, hogyan illik nevezni. A Zigeuner kifejezés német nyelvterületen – különösen a hónap elején történt véres merénylet óta – nem használható egy kisebbségi csoport megnevezésére.
A várost tényleg felkavarta a gyilkosság, az osztrák kormány úgy érezte: Ausztria nemcsak az Európai Uniónak, de önmagának is tartozik azzal, hogy szimbolikusan is jelezze, a neonáci gyilkosságok nem lehetnek köznapi események.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
6 év 4 hét
8 év 29 hét
8 év 33 hét
8 év 33 hét
8 év 34 hét
8 év 35 hét
8 év 35 hét
8 év 37 hét
8 év 38 hét
8 év 38 hét