Skip to main content

Cigánysor(s)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Felsőőri tudósítás

Z. J. [Zolnay János]: Felejtés ellen


1992. szeptemberében Kétegyházán
Gulyás Mihály és Csurár Péter verekedésbe torkolló vitájának másnapján a Gulyás fiúk és társaik megrongálták Csurár Péter házát, szülei házát felgyújtották, fivérét vasrudakkal megverték. A település kisgazda vezetésű önkormányzata nem ellenezte a lakók követelését, hogy a Csurár családot telepítsék ki a faluból. Boross Péter belügyminiszter a parlamentben kijelentette: „Kétegyháza nem általános jelenség, semmi szín alatt nem lehet azt állítani, hogy etnikai háborúról lenne szó.


A „Romasiedlung” Felsőőrön is a „faluvége”, de az útbaigazító rendőr pontosan tudja, hogyan illik nevezni. A Zigeuner kifejezés német nyelvterületen – különösen a hónap elején történt véres merénylet óta – nem használható egy kisebbségi csoport megnevezésére.

A várost tényleg felkavarta a gyilkosság, az osztrák kormány úgy érezte: Ausztria nemcsak az Európai Uniónak, de önmagának is tartozik azzal, hogy szimbolikusan is jelezze, a neonáci gyilkosságok nem lehetnek köznapi események. Közhely, hogy az osztrák társadalom – ellentétben a (nyugat)némettel – inkább elfojtani igyekezett a náci múltat, mintsem szembenézni vele, de az is tény, hogy a hivatalos Ausztria nem kívánja bagatellizálni a rasszista indíttatású gyilkosságokat.

Felsőőrön 1972 óta élnek mostani lakhelyükön a roma családok, a régi telep helyén épülő kórház akkor szorította őket pár száz méterrel odébb. Az „új periférián” – amely a várost övező erdő széle és a közelben húzódó közúti töltés miatt kijjebb már nem tolódhat –, a város lakásokat épített a szomszédos telken korábban „jogcím nélkül” élő romák számára. Később a földszintes sorházak mellett parcelláztak még néhány telket, ahol a tehetősebbek önálló családi házakat építettek. Az immár városi lakásokat (Gemeindewohnungen) bérlő cigányok idővel megelégelték a lakbérfizetést, mondván, a város elhanyagolja az épületek karbantartását. Az önkormányzat büdzséje gond nélkül lemondott a bérbevételről, viszont a szóbeli megállapodáshoz híven most már tényleg nem fordítanak gondot a lakásokra. A felsőőri romák tudomásul vették „se kívül, se belül” helyzetüket, Felsőőr is tudomásul vette a romákat. Végleg ez a terület lett a „cigánysor”.

A telep lakásait fürdőszobával és WC-vel építették, de a kémények csak itt a szélen füstölögnek. A fafűtés jelzi: itt valami más kezdődik. Közelről a sorházak ócskábbaknak tetszenek, mint az átlagos – újabban hol rózsaszínűre, hol halványzöldre festett – tüchtig osztrák családi házak, de itt is éppúgy szelektíven gyűjtik a háztartási hulladékot, mint egész Ausztriában. A házak között autók parkolnak – többnyire persze jó tízéves Opelek és Mercedesek –, de a kint szárított ruhák itt sem hiányoznak.

120 ember él itt, és bár sokuk neve magyar, magyarul már senki nem tud. Vendéglátónk – ötvenes férfi – is csak németül beszél, noha családja valamikor Szombathelyről települt ide. Nagyszüleit náci koncentrációs táborban ölték meg, apja – akit útépítésről hurcoltak el – a családból másodmagával túlélte a Holocaustot, hat testvére azonban odaveszett. Ő maga régiségekkel üzletel, évente kétszer kifizeti a helypénzt, és a grazi vagy Wiener Neustadt-i vásáron igyekszik értékesíteni portékáját. A telepen élő férfiak zöme „főállásként” bécsi gyárakban vagy építkezéseken dolgozik, az asszonyok közül többen konyhalányként vagy mosogatóként egészítik ki a család jövedelmét. Minél távolabb mennek, annál nagyobb eséllyel kapnak munkát. Felsőőrön csendes ellenszenvvel fogadják a munkáért kopogtató romákat, a szomszédos baleseti kórház vezetése – nem is nagyon titkolva előítéleteit – egyáltalán nem hajlandó őket alkalmazni.

A gyerekeket reggel iskolabusz viszi a tanórákra – együtt a többiekkel. Ez azonban nem volt mindig így. A felsőőri roma érdekvédelmi szervezet az elmúlt években harcolta ki, hogy a telepen élő nebulókat ne irányítsák automatikusan kisegítő iskolába. Az alapfokú iskola utáni szakmatanulás még ma is csak szórványos, a gyerekeknek akkor van rá esélyük, ha sikerül nem felsőőri – és ha lehet, nem burgenlandi – mestert találni.

A romák elnézően szemlélik a telep felé közelítő idegeneket, akik őket akarják „megnézni”; rutinosan válaszolgatnak az újságírók kérdéseire, akik a merénylet óta egymásnak adják a kilincset.

„Neonácik voltak” – visszhangozzák a helybeliek a hivatalos álláspontot, miszerint semmiképpen sem valamiféle helyi konfliktus elfajulása okozta a tragédiát. Jólesően fogadták a kormányzati és társadalmi szolidaritást, bár jól értik, hogy legalább annyira politikai, mint emberi gesztusról volt szó.

„Azért, ha lenne pénzem, odaköltöznék ahol nincsenek romák” – mutat vendéglátónk búcsúzóul – némi öniróniával – az átellenben magasodó domboldal családi házaira.


















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon