Szőke Katalin

Nyomtatóbarát változat

Alekszandr Blok, a költő 1917 tavaszán, az Ideiglenes Kormány megbízásából tagja lett a cári család nemzetellenes tetteit feltáró Rendkívüli Vizsgáló Bizottságnak. A feladata a gyorsírásos jegyzőkönyv megszerkesztése volt. A bizottság végül nem tárt fel semmit, működése a bolsevikok alatt befejeződött, Blok fantáziáját azonban megmozgatták a kihallgatások: 1917–18-ban A cári hatalom végnapjai címmel megírta II. Miklós uralkodása utolsó évének zűrzavaros históriáját, s naplójában és leveleiben is vissza-visszatér a cári család történetére. „Szórakoztató regény – írja anyjának –, melyben ezernyi résztvevő és fantasztikus kombináció szerepel, leginkább Dosztojevszkij szellemében.”

Edvard Radzinszkij, eredendő szándéka szerint – mintegy a bloki intenciót követve – szórakoztató könyvet, „hamisítatlan lektűrt” (Szilágyi Ákos) akart írni, ami nem baj, épp ellenkezőleg… Ám ez a dokumentumregény, a felszínen bármennyire „habkönnyűnek” tűnik is, szemléletével nem kis zavart kelt, különösképp egy kelet-európai olvasóban, aki a műben fellelhető, szájbarágó, tettetetten naiv ideologikum miatt valahogy nem tudja felszabadultan élvezni e véresen kavargó rémtörténetet, s emiatt II. Miklós és családja magánemberi tragédiáját, gyalázatos meggyilkolásukat sem élheti át kellő együttérzéssel.

Radzinszkij könyvét először Nyugaton jelentette meg, tizenhat országban lett bestseller, Oroszországban 1993-ban adták ki. A nyugati olvasóra való orientáció egyfelől a horrorelemek túltengésében (bár a valóságos történet önmagában is elég véres), másfelől a közhelyes orosz „furcsaságok”, az orosz colour local direkt tálalásában érhető tetten. Helyenként Radzinszkij nyíltan a sikerre játszik, s ennek érdekében nem titkolt pedagógiai hevülettel oktatja ki a gyermekként kezelt olvasót, akinek szerinte halvány fogalma sem lehet arról, mi minden történhetett meg egy olyan egzotikus országban, mint Oroszország. „Ahhoz, hogy a Nyugat megértsen bennünket, és hogy mi magunk is megértsük saját magunkat, tudnunk kell: a cári család meggyilkolása akkoriban egyáltalán nem látszott szörnyűségnek, mert – bármilyen szörnyen hangzik is – az ilyesmi megszokott dolog volt.” (340. o.) Vagyis Oroszországot – ahogy a költő mondja – ésszel föl nem foghatod, ott csak naphosszat cárokat gyilkolnak, s a szemük se rebben. Ugyan mit is lehetne várni tőlük ezután?

Vér, vér, vér…

Radzinszkij könyvének majd mindegyik lapján bőségesen csordogál az orosz vér. Az ijedős olvasót a szerző már a könyv kezdetétől a Jekatyerinburg melletti gödör s egyéb sáros bányagödrök látványával sokkolja. Maga a történet mintha nem lenne más, mint a véres tragédia előjátéka. Miklósnak nemcsak a sorsa, de naplója is „vérben fogant”, s mikor a cári család életének felhőtlen pillanatait mutatja be, vésztjósló Kasszandraként állandóan arra utal, mi lesz később, s ily módon az olvasót nem érheti meglepetés, hiszen már a 606 oldalas könyv legelején tudja, mi várja a végén. „Ez a vidám, nevető társaság, melyet később… Ez a később azt a napot jelenti, amikor Nyikolaj és Georgij Mihajlovicsot kivégzik a Péter-Pál erődben. Egy bányagödör mélyén, átlőtt koponyával ott fekszik majd a vidám játékok másik résztvevője: Szergej Mihajlovics.” (26. o.) „Ella (a cárnő nővére) egy bányagödör mélyén végzi. Pavel bácsi, aki most mazurkát táncol, átlőtt szívvel fog heverni, maga Niki (II. Miklós) pedig…” (62. o.)

Radzinszkij kedves írásjele a mondat befejezetlenségét jelölő három pont. Ennyi három ponttal még egy könyvben sem találkoztam, sormintaként sorjáznak, oly sok van belőlük, hogy már nem is az izgalmat, hanem inkább az unalmat fokozzák. A túlhajtott titokzatosság miatt persze a történet szereplői elvesztik hús-vér mivoltukat, a mindent eldöntő végkifejlet fényében tényleg csak homályos árnyak, ahogy a cárlányok ürügyén maga a szerző is kinyilatkoztatja: „A kislányokról keveset tudunk, homályos árnyak a majdani tragédia vérvörös fényében…” (137. o.)

A vérnek azonban a könyvben megvan a maga, nem túlságosan bonyolult, ám annál inkább „meghökkentő” logikája; mely szerint a „vérben fogant cárság” az okozója a trónörökös kisfiú hemofíliájának is: „Vérben örökölte trónját, véresen uralkodott ez a kedves, jóindulatú ember… »véres vasárnap«, véres Hodinka. Az első forradalom kiontott vére… S mintegy a jövő előjeleként újra meg újra elered a vére az ő szerencsétlen kisfiának is…” (134. o.) Vagyis Radzinszkij minden metaforát „realizál”, a szimbólumokat nemes egyszerűséggel a vulgáris misztika szintjére süllyeszti le. A közérthetőségre törekedve az olvasót kisegítő iskolás tanulónak nézi, akinek, miután gyenge felfogású, jól el kell magyarázni mindent.

Az orosz colour local

Radzinszkij könyvének egyik elbeszélője egy élemedett korú moszkvai matróna, bizonyos Vera Leonyidovna, aki a századelőn híres színésznő volt. A szerzőnek a hatvanas években egy „kommunálka” (társbérleti lakás) konyhájában meséli el élményeit. Bár jól tudom, hogy az orosz konyha nem mindennapi locus, mivel a szovjet rendszerben a személyes, szabad megnyilatkozásnak jóformán az egyetlen helyszíne volt, engedtessék meg nekem, hogy ne hagyjam ki az olcsó ziccert: a könyv „misztikuma” tipikus konyhai misztikum, naiv butaságok tömkelege. Fellelhető itt minden, ami kurrens az orosz könyvpiacon, ami az egyszerű orosz „háziasszonyt” foglalkoztathatja: számmisztika, horoszkóp, vulgáris freudizmus stb. A választék a következő: Miklós május 6-án, a szenvedő Jób napján született; a Romanovok végzetes száma a 17, 17-én történt velük minden szörnyűség: Miklós „bika”, sőt „különös bika”, „áldozati bika”, az oltárra szánt „bika”, „a szenvedő Jób” (350. o.); egyébként azt is megtudjuk, hogy a „Bikák nem szeretik a vörös színt”. (406. o.) Szegény Miklós mindezeken kívül állandó szeretetéhségben tengődött, nem kapott elég szeretetet sem szüleitől, sem nevelőjétől, „mást kapott szeretet helyett: hadsereget”. (18. o.) Így hát nem csoda, hogy „véreskezű” lett a kicsike. Apakomplexusát – amely, úgymond, meghatározta politikáját – így mutatja be Radzinszkij: „…az óriási termetű Sztolipin váltja fel a nagydarab, kövér Vittét. A hatalmas termetű apa védelmet jelentett számára, ezért bízott a magas emberekben.” (123. o.) Az azonban már felettébb furcsa, mikor ez az ártatlan konyhai misztika Raszputyin igazolásába csap át: „Vajon Raszputyin jövendölése ügyes paraszti ravaszkodás volt csupán? Vagy a sötét erők sugallata a »Szent Ördögnek«? Vagy ez is, az is?… Mert ez a részeges, esztelenségig kicsapongó muzsik csakugyan a jövőbe látott. Megjövendölte azt a száz-százezer rettenetes muzsikot, akik hamarosan összetiporják az ő palotáikat, megölik őket magukat, és holttestüket temetetlenül gödörbe vetik, mint valami dögöt…” (214–215. o.) Orosz colour local – Raszputyin szellemében? Erre lenne vevő a Nyugat?!

Történelmi lecke kis alattvalóknak

Radzinszkij könyvét olyannyira áthatja a naiv monarchizmus, hogy az az érzésem, lelkesedésében bizony néha azt sem tudja, mit beszél. Könyve – akarata ellenére? – bizonyos pontokon a szovjet rendszernek, mint jogfolytonos monarchiának eléggé együgyű igazolása. Az önmagában tisztességes szándékot, a Niki és Alix naplójából rekonstruált magántörténelem bemutatását, a cárnak, mint magánembernek a rehabilitását, egyszerűen történelmietlen agyrémek zavarják meg. Az még valahogy érthető, hogy Radzinszkij a „kis alattvalók” nézőpontját képviselve (az orosz közmondás szellemében: „Az Isten magasan van, a cár meg messze”) a történelmi felelősség kérdését elbagatellizálja: „Nálunk a nagy, félelmetes események általában valakinek az ostobasága, vagy lustasága miatt következnek be.” (123. o.) Az már viszont semmiképp, hogy a monarchiát folytonosnak tekinti, s egészen Brezsnyevig bezárólag kiterjeszti a szovjet történelemre. Ez a magvas gondolat először a 97. oldalon jelenik meg, a cári család környezetébe kerülő, eszelős nő jóslata örvén, melynek értelmében az utolsó három cár alatt 12 évenként fordul majd az orosz történelem. Ily módon „új cár” Sztálin is és Hruscsov is, csakhogy: „Jött Brezsnyev. De ő már nem volt cár. Ő csak báb volt, paródia. És úgy látszik, az ő idejében az utolsó orosz cárok tizenkét éves története megszűnt hatni.” Azt hihetné az ember, mindez elszólás volt csupán, ha a 278. oldalon a napnál világosabban ki nem derülne, hogy Radzinszkijtől nem is áll olyan távol a „vörös monarchia” eszméje: „A forradalom nem semmisíthette meg a monarchiát, mert az benne van a nép vérében. És el fog jönni az új cár. Forradalmi cár lesz. De cár.” Ha e „logikából” indulunk ki, nincs mit csodálkoznunk azon sem, hogy Radzinszkij szerint a magyar Nagy Imrén – akiről azt feltételezi, hogy tagja volt a cári családot  kivégző osztagnak, ami, tudvalevő, nem bizonyított tény – jogosan álltak bosszút a szovjet csapatok (Hruscsov „cár” hadserege): „Nagy halála (bírósági tárgyalás nélkül agyonlőtték a Budapestre bevonuló szovjet csapatok) ismét nagyon illik történetünkhöz: misztikus egybeesések, misztikus bosszúk…” (531. o.) (Radzinszkij nyilvánvaló tévedését különben a könyv szerkesztője lábjegyzetben kiigazította.) Ilyen lenne a történelem monarchista „alulnézetből”? Nem tudom, ki hogy van vele, még ha lektűrt olvasok is, nekem sérti az ízlésemet. Aki kevésbé érzékeny az ilyesmire, annak nyugodtan ajánlhatom Radzinszkij véresen fordulatos könyvét.

• Kultúra