Mink András

Nyomtatóbarát változat

Morál vagy politika

A XX. század második felét megelőzően a művi abortusz szerte a keresztény világban tilalmas és büntetendő cselekedetnek számított – elvileg. A keresztény erkölcs és az egyház, mindig is elítélte az effajta gyakorlatot, az állami szabályozás és különösen a „bűnüldözés” szigorúsága azonban koronként változott. Jellemző, hogy a harmadik világ országaiban egyes elmaradott és túlnépesedett területeken maga az egyház is elnéző volt a művi abortuszt elkövető hívekkel szemben.

Az állami szabályozás története nem egyszerűsíthető le arra, hogy a polgári demokráciák törvénykezése fokozatosan eljut az abortusz tilalmának részleges felfüggesztéséhez (teljes körű liberalizálásról sehol sem beszélhetünk), míg a totalitárius, antidemokratikus rendszerek, mint más területeken, itt is hajlamosabbak az emberi jogokat sértő vagy semmibevevő szabályozásra. Elég, ha arra gondolunk, hogy Európában először a lenini Szovjetunióban engedélyezték az abortuszt, miközben Európa nagy múltú demokráciái csak az 50-es, 60-as években jutottak el egy liberálisabb szabályozáshoz. Ugyanakkor kétségtelen, hogy a legvadabb boszorkányüldözések, abortuszellenes politikai kampányok és büntetőhadjáratok a XX. századi Európában éppen a totalitárius diktatúrákban folytak, a Szovjetunióban és Németországban a 30-as évektől, Európa keleti felén a fiók-Sztálinok uralma alatt, illetve szinte napjainkig Ceausescu Romániájában. A helyzet ma nem kevésbé bonyolult: Kelet-Európában a desztalinizáció jegyében szinte mindenütt feloldották az abortusz tilalmát az 50-es évek végén, az USA-ban és Európa több országában a 80-as években viszont megerősödtek az abortuszellenes mozgalmak a 60-as évek reformjainak visszavonására. Ezek a mozgalmak gyűrűztek át azután a friss keleti demokráciákba is.

A különbség mégis szembetűnő. A polgári demokráciákban mind a tiltás, mind az engedélyezés erkölcsi alapon történik, morális viták és az emberi jogok aktuális értelmezése alapján. Emberjogi érvek csapnak össze ugyancsak emberjogi megfontolásokkal, az alkotmányban foglalt elveket szembesítik a törvényekkel, a politika csak nagyon áttételesen jelenik meg ezekben a vitákban. Nem is várható, hogy ezek nyugvópontra jutnak a közeljövőben, hiszen mindkét pártnak van bőven mire hivatkoznia.

Ezzel szemben a totalitárius diktatúrákban az abortusz nem erkölcsi, hanem politikai kérdés, ellentmondásos ideológiai körítéssel fűszerezve. A szabályozás mikéntje attól függ, hogyan kapcsolódik az abortusz a hatalom népességszabályozási és termelési elképzeléseihez, illetve hogyan látja ez utóbbiak politikai feltételeit. Ennek nem mond ellent, hogy a hatalom a népszaporodással kapcsolatos elvárásait igyekszik erkölcsi követelményként megfogalmazni. Ennek következtében Kelet-Európában az abortusszal kapcsolatos vitákat is át- meg átszövik politikai, ideológiai érvek. Ezért amikor áttekintjük az abortusz magyar történetét, azt nem választhatjuk el a népesedés alakulásától és attól a politikai környezettől, amelyben ezek a problémák felbukkannak. A hátteret megvilágítandó azonban rövid eszmetörténeti kitérőre kényszerülünk.

A népesedés mint politikai tényező

A XVIII. században, az abszolutista államok megszületésével és kiépülésével egy időben született meg a népesség mint az erő és hatalom forrásának eszméje. Az európai hatalmak vezetői alkalmazkodtak a nagyhatalmi versengés újfajta követelményeihez, s egy jól kézben tartott, egységes államszervezettel és hadsereggel ostromolták a sikert. Ezek fenntartása viszont feltételezte az erőforrások felmérését és hatékony összpontosítását. Miközben a filozófusok számára megjelent a nép mint a legfőbb jogforrás, az állam számára megjelent a népesség mint a legfőbb erőforrás. Ahogy egy XVIII. századi német statisztikus írta a porosz uralkodónak ajánlott tervezetében: az állam erejének legfontosabb mércéje a benne lakó népesség száma és minősége. Korábban az uralkodók nem sokat törődtek azzal, hogy kik és hányan laknak birodalmaikban. A XVIII. század – sok más mellett – az anyakönyvvezetés megszervezésének, a népszámlálásoknak és népesség-nyilvántartás kezdeteinek a százada lett. Soha nem látott fejlődésnek indult a statisztika, a demográfia, az orvostudomány, vagyis az „embertudományok”, amelyek a társadalom egészének törvényszerűségeit, fizikai és mentális állapotát próbálták meg feltárni és egységes rendszerbe foglalni. Megszületett az igéző eszme: ahogyan megismerjük és feltérképezzük a társadalmat, oly mértékben válunk képessé arra, hogy megtervezzük és jó irányba tereljük jövőjét. Mindez a népjóléti és egészségügyi programok mellett megteremtette azt az igényt is, hogy az állam valamilyen módon befolyásolja a népesség szaporodását.

Ez a racionális vagy inkább racionalizáló törekvés azután bonyolult áttételekkel, morális követelményként szűrődött le az értelmiségi köztudat különböző közösségi ideológiáiban. A sajátnak tekintett közösség (népcsoport, nemzet, társadalmi réteg, netán faj) gyarapodása abszolút értékké vált, a gyarapítás morális követelménnyé, míg a rivális, szemben álló közösségek szaporodásának puszta ténye veszélyforrásként jelent meg. Mások szaporodásával szemben egyedül a mi gyarapodásunk nyújt védelmet. Néhány példa: a XIX. században az angol középosztály a munkásság túlszaporodását érezte veszélynek, a franciák a németekét, a németek a zsidóságét, a magyarok a nemzetiségekét. A mai Magyarországon ezt a szerepet a köztudatban a cigányság játssza.

Ezzel a rövid történeti vázlattal nem minősíteni kívánom a nemzet, nép fogyásától tartó és ezért az abortuszt ellenző gondolkodók érveit, csak arra hívnám fel a figyelmet: ezek az érvek más típusúak, és nem mérhetők össze azokkal, amelyek morális megfontolásokból ellenzik vagy támogatják az abortusz engedélyezését.

Szabályozás és viták a II. világháború előtt

E rövid kitérő után térjünk vissza a kérdés történetéhez. Magyarországon a modern polgári törvényalkotás 1878-ban hozta az első rendelkezéseket az abortusszal kapcsolatban. Ez, az abortuszt lényegében emberölésnek minősítve, erkölcsi alapon tiltotta, és 2-8 évig terjedő börtönbüntetést helyezett kilátásba az elkövetőknek. A törvény, kisebb módosításokkal, 1956 júniusáig volt érvényben. A két világháború között a bírósági gyakorlat jelentősen felpuhult, elsősorban azért, mert a törvénynek nem lehetett érvényt szerezni, és az állam egyre inkább hajlamos volt figyelembe venni az „elkövetők” szociális szempontjait. Ez azonban, némileg képmutató módon, nem érinthette a törvénykezés morális alapjait. Jellemző, hogy egy 1933-as kúriai döntvény, bár a tilalmat nem szüntette meg, mégis talált egy formulát arra, hogy lényegében legálissá tegye a művi abortuszt. Eszerint a műtét elvégezhető volt az anya életének megóvása érdekében vagy más egészségügyi okból (örökletes szervi bajok, nem várható egészséges magzat stb.), azonban ezeket az „okokat” nem határozta meg egyértelműen, a döntést az orvos lelkiismeretére bízta. Mindez a maga korában páratlanul „szabados” joggyakorlatot tett lehetővé. A felderített esetekben rendre enyhe, gyakran felfüggesztett ítéletek születtek, és csökkent a perek száma is.” Az ítéletek száma a 40-es évek végén nem haladta meg az évi 150-200-at, noha a legszerényebb becslések szerint is több tízezer illegális műtétet végeztek évente.

Az értelmiség egyes csoportjai számára ez az állapot azonban nem volt megnyugtató, és társadalomkritikájuk ezen a téren is megfogalmazódott. A népi írók abban látták a rendszer bűnét, hogy nem segíti elő a parasztság, vagyis a nemzetfenntartónak tekintett réteg szociális és kulturális felemelkedését. Ekkoriban figyeltek fel a magyar parasztság egyes vidékeken megnyilvánuló születésszabályozási gyakorlatára, az egykézésre. A mindenki által emlegetett példa az Ormánság volt. Az egykézés a nemzetpusztulás szimbólumává vált, mutatta a nemzet életerejének hanyatlását, akárcsak a már akkor is magasnak számító öngyilkossági hányad vagy az alkoholizmus. Az egyke egyszerre volt számukra egy népromboló politikának tünete, másrészt a parasztság öntudatlan önpusztító reakciója erre a politikára.

Ez persze valójában inkább csak szimbolikusan volt értelmezhető, a demográfia tényei nem igazolták Magyarországon, éppúgy, mint korábban Európában mindenhol, az iparosodás előrehaladtával és a közegészségügy fejlődésével párhuzamosan már a múlt század utolsó harmadától fokozatosan csökkent a születések száma, de a 30-as években még így is magasnak számított. Tehát a két világháború között a magyarság gyarapodott. Egykézés persze volt, de nem a rendszer kritikájaként vagy latens önpusztító reakcióként. Már a XVIII. század végén megfigyelhető volt, hogy olyan régiókban és közösségekben, ahol nehezebb volt földhöz jutni, és az öröklési rend szerint a vagyont egyformán kellett felosztani a leszármazottak között, ott a parasztság egykézett a birtok egyben tartása érdekében. Egyebütt nem.

A népiek így nem támogathatták az abortusz engedélyezését, hiszen ezzel elősegítették volna a nemzet fogyását, de nem is tehették felelőssé az elkövetőket, hiszen ők csak egy bűnös rendszer áldozatai. Hasonlóan társadalomkritikai volt a baloldali értelmiség szemlélete. Mindaddig, amíg egy társadalom nem biztosítja az utódok felnevelésének feltételeit mindenki számára, addig az abortusz tilalma valláserkölcsi alapon nem más, mint képmutatás. A baloldal népesedéssel kapcsolatos álláspontja azonban változó volt. Egyes teoretikusok szerint a munkásságnak szaporodnia kell, hogy létszámában is uralkodó társadalmi réteggé váljon. Mások szerint a munkásosztálynak születési sztrájkkal kell zavarba hozni a tőkéseket, és mesterséges munkaerőhiányt előidézve, béremelésre kell szorítania őket. Uralkodóvá végül az engelsi, lenini hagyomány vált, miszerint a gyermekvállalás elutasítása önző, kispolgári, individualista magatartás, amely a szocializmusban nem lehet a munkásosztály sajátja. A család és a magántulajdon reakciós téveszmékként kapcsolódtak egymáshoz. Ezenkívül része volt a forradalmi romantikának a nők felszabadítása a családi elnyomás és a bigott erkölcsi korlátozások alól. A harmincas években a baloldal tehát egyöntetűen elutasította az abortusz tilalmát, de az nem volt világos, mi lesz a követendő politika az eljövendő szocializmusban.

Abortuszkérdés a háború után

A háború idején a kérdés érthetően lekerült a napirendről, de alighogy elhallgattak a fegyverek, főleg orvosberkekben vita kezdődött az abortusz jövőjéről. A kibontakozó vitába bekapcsolódtak a politikai pártok is, elsősorban a kommunisták és a szociáldemokraták. Az akkori helyzet sokban emlékeztet a maihoz. Akkor is egy kezdődő demokráciában (amely sajnos gyorsan szomorú véget ért), egy új rendszerben próbálták újragondolni a kérdést, inkább emberjogi szempontok alapján. Csak itt-ott bukkantak fel politikai ízű érvek. Például néhányan elrettentő példaként idézték a fasiszta államok tiltó gyakorlatát. (A Szovjetunióban a tilalom a háború alatt is érvényben volt, de betartását, különösen a hadseregben, nem ellenőrizték szigorúan.)

Külön figyelmet érdemelnek a baloldali érzelmű orvosok, hiszen ők döntő szerephez jutnak majd a későbbiekben. (Árvay Sándor, Weil Emil, Hirschler Imre és mások.) Számukra ez elsősorban szakmai kérdés volt. Mint gyakorló orvosok tisztában voltak a műtétek, különösen az illegálisan végzettek veszélyeivel. A háború előtt ellenezték a tilalmat, részint a már említett okokból, részint, mert az illegálisan és szakszerűtlenül végzett műtéteket veszélyesebbnek tartották, mint az engedélyezést. Ha van abortusz, akkor azt csináljuk legalább kórházban. (Érdekes adalék, hogy legtöbbjük éppen az illegális műtétek révén került kapcsolatba a baloldallal a háború előtt.) Az új korszak azonban új lehetőséget, utópiát csillantott fel. Úgy gondolták, hogy a felvilágosítással, az egészségügyi intézmények fejlesztésével és hathatós szociális támogatási rendszerrel csökkenthető a szülés és a gyerekvállalás egészségügyi és anyagi kockázata, így végső soron fölöslegessé tehető a születésszabályozás legdurvább formája, az abortusz. (Ne feledjük, a magyar nők többsége még az 50-es években is otthon szült, nem kórházban.) Csakis ilyen feltételekkel tartották lehetségesnek az abortusz tilalmát. Az események azonban másként alakultak.

Az 50-es évek: kísérlet a népszaporodás államosítására

Az 1945–48 közötti koalíciós törvényhozásnak nem volt ideje érdemben foglalkozni a kérdéssel. Rákosiék tehát az 1878-as törvényt, háború és a 30-as, 40-es évek laza joggyakorlatát örökölték. A politika 1951-ig nem is foglalkozott a dologgal. Közben azonban sajátosan alakult a népesedés. A háború alatt természetesen jelentősen csökkent a születések száma, azután viszont megugrott. Ez a növekedés 1949 táján megakadt, és úgy látszott, a magyar társadalom visszatér ahhoz az évszázados tendenciához, amelyben a születések számának lassú csökkenése együtt jár a várható életkor kitolódásával és a csecsemő- és gyermekhalálozás csökkenésével. Ez a trend azonban meg-emészthetetlen és elfogadhatatlan volt az új rezsim számára két okból is. A gyorsított iparosítás érdekében és a hidegháborús hisztéria bűvöletében egyaránt növelni akarta a felhasználható emberanyagot. Másrészt a jelenség kényes legitimációs problémát jelentett a rendszer önértelmezésében. Egy ’49-es Rákosi-beszédből egyértelműen látszik, hogy a vezetés a születések számát éppúgy a rendszer sikerének jeleként értékelte, mint az acéltermelés felfutását. És látnia kellett, hogy a dolgozó osztályok nem szülnek. Netán ez a rendszerrel szembeni bizalmatlanság és tiltakozás jele? A harmadik momentum a szociális helyzet volt. Tudvalévő, hogy a sztálini iparosítás háborús nyomorba taszította az országot. Hozzájárult ehhez, hogy hatalmas tömegek özönlöttek az ipari centrumokba, főleg Budapestre, ahol a háború rombolásai miatt amúgy is lakáshiány volt.

Ezenközben a rendszer vajmi keveset áldozott a szociális gondok enyhítésére. Időnként úgy tett, mintha látványosan emelné a szociális juttatásokat, de valójában csökkentette azokat, a társadalom újabb és újabb nagycsoportjait, egész rétegeket zárva ki a jogosultak köréből (osztályellenségek, kulákok, állandó lakhellyel nem rendelkezők, kitelepítettek, internáltak stb.). Ráadásul a kötelezően optimista jelen- és jövőkép lehetetlenné tette, hogy szegénységről, nyomorról és elégedetlenségről egyáltalán beszélni lehessen, nemhogy kapcsolatba hozni a népszaporodás alakulásával.

Az abortusz így szükségszerűen lett a szocializmus ellenségeinek bűnös praktikája, visszaszorítása pedig politikai és rendőri kérdés. Az orvosok és értelmiségiek által megálmodott komplex népjóléti programból nem lett semmi. A szociális juttatások csökkentek, az egészségügy fejlesztése jórészt a terhesség nyilvántartásának és ellenőrzésének országos kiépítésébe torkollott, az abortuszt szabályozó törvény pedig soha nem látott büntetőhadjárat és zaklatások jogi alapjává lett. A hadjárat elsősorban az orvosokat és bábákat igyekezett megfélemlíteni. Országszerte mintapereket rendeztek, drasztikusan növekedett az ítéletek száma és súlyossága. Az orvosok és a nők még komoly egészségügyi problémák vagy nemi erőszak esetén sem merték vállalni az engedélyezési eljárás ódiumát, nehogy gyanúba keveredjenek. Az egykéző paraszt hajdan tragikus alakjából a szocializmust szabotáló önző és elvetemült kulák lett, miközben a kifosztott parasztság az éhhalál küszöbén tengődött, és vannak jelei annak, hogy egyes területeken kitették a csecsemőket, mert nem tudták volna etetni őket. A kampány antihősei a lezüllött nagyiparos vagy arisztokrata feleségekből lett, banyavonásokkal felruházott bábák, lelkiismeretlen, nyerészkedő orvosok, valamint ledér és cinikus nőcskék voltak, általában szintén a pusztuló osztályok leszármazottai. A hősök, vagyis a sokgyermekes anyák jutalmazására viszont érdemrendeket alapítottak, szovjet mintára (ők viszont a náci Németországtól vették az ötletet). 1953 elején emelték a családi pótlékot is, de egy időben bevezették a gyermektelenségi adót, amely alól csak a hadsereg és az ÁVH tagjai mentesültek. Fizettek viszont, ha elmúltak 20 évesek, a gyermektelen vakok, mozgássérültek; akiknek gyermeke halva született. Egy titkos kalkulus szerint ezzel az államkassza összességében még többletbevételhez is jutott. Jellemző a rendszer cinizmusára, hogy ugyanakkor már 1949-ben korlátozták bizonyos fogamzásgátló eszközök forgalmát, és fontolgatták azok tilalmát is, a szexuális felvilágosítás pedig az abortusz veszélyeinek ecsetelésére, a szocialistaellenes magatartás és a nép ellenségeinek ostorozására szorítkozott.

A Ratkó-kampány 1951 és ’53 közepe között tombolt leginkább, Nagy Imre első hatalomra kerülése után fokozatosan mérséklődött. A népszaporító hadjárat felemás eredményeket hozott. 1951 és ’53 között sikerült a születések számát a háború előtti szint közelébe feltornázni, azonban 1954-től, még a kampány ideje alatt erősen csökkenni kezdett, tehát nem tudta megfordítani a népesedési tendenciákat. A kampány is egyre lanyhult, a kormányzat újabb és újabb engedményeket tett, csökkent az ítéletek száma, enyhítettek a gyermektelenségi adó szigorán, végül 1956 nyarán a Hegedüs-kormány, hangulatjavító intézkedésként, lényegében liberalizálta az abortuszt. A mai szabályozás, kisebb változtatásokkal, ezen a rendelkezésen alapul. Eszerint a műtétet továbbra is bizottságnak kell engedélyeznie, de nem utasítható el a kérelem, amennyiben a kérelmező a felvilágosítás, rábeszélés (drill?) ellenére, szociális okokra hivatkozva ragaszkodik a műtéthez.

1956 decemberében a Kádár-kormány egyik első intézkedése volt a gyermektelenségi adó eltörlése, szintén a hangulat javítása és a desztalinizáció jegyében. A rendszer kísérlete a népszaporodás államosítására kudarcot vallott. A történetnek azonban nincs vége.

Viták a 60-as, 70-es években

1954-tól tehát egyre gyorsuló ütemben csökkent a népszaporulat. 1962-re addig soha nem tapasztalt mélypontra zuhant. Ez az arány a népesség egyszerű reprodukciójához sem volt elegendő, így felsejleni látszott a nemzetféltők rémálma: ha a tendencia tartós marad, rövidesen csökken az ország lakossága. A drasztikus visszaesést több összetevő okozhatta. A lakáshiány, a szociális helyzet, a nők tömeges munkába állása, a társadalmi mobilitás felgyorsulása (százezrek változtattak önként vagy kényszerből lakhelyet, munkahelyet, foglalkozást, kulturális és családi közeget stb.), 1956 lesújtó élménye mind-mind szerepet játszhatott ebben, a legdöntőbb momentum mégis az volt, hogy Magyarország egy évszázados folyamat nyomán elérte az iparosodott európai országok születési nívóját. (1962-ben ugyan még ennél is alacsonyabb volt a születési arány, de ez a Ratkó-korszak következtében „előrehozott” szüléseknek tudható be. Az a generáció a tilalom folytán kissé sűrítve hozta világra utódait. A mai Magyarországon a születési arány az európai átlag közelében van, tehát nem kirívóan alacsony, de így sem elegendő ahhoz, hogy ne csökkenjen a népesség.)

Ez a lehangoló helyzet vitát robbantott ki néhány irodalmi folyóiratban 1962-ben. A vita szorosan kapcsolódott a korban dívó különböző „életmód”-vitákhoz a „frizsiderszocializmusról” és az „egyéni-vagy-közösségi házról”. Ezek a viták megfeleltek a 60-as évek elején Hruscsov által meghirdetett gyorsítási program szellemének, amely a 80-as évekre a kommunizmusba ígérte röpíteni Kelet-Európa elmaradott országait. (Váci Mihály egyik írásában pl. hangot adott annak az aggodalmának, mi lesz majd, ha a „kommunizmus homokos partján” elnyúló emberekben odalesz a forradalmi lendület és a közösségi érzés, a bőség felkelti az önző és kispolgári szerzési vágyat.) A kibontakozó népesedési vitában megszólalók, elsősorban a népi írók örökségét nyíltan felvállaló írók (Fekete Gyula, Jobbágy Károly, Varga Domokos) szinte egyöntetűen a „kispolgári-főzőcskés” mentalitás terjedését és az abortusz felelőtlen liberalizálását tették felelőssé a kialakult helyzetért. Egy későbbi, 1970-es cikkében Fekete Gyula egyenesen azt írta, hogy a magyar nép éretlennek bizonyult az abortusz engedélyezésére.

A politikai vezetés azonban, meglepő módon, nem volt partnere ebben a kérdésben az elégedetlen népieknek, noha az antiindividuál-közösségi ideológia nagyon is közel állt hozzá, és ennek időnként hangot is adtak. (1965-ben maga Kádár János ostorozta az önző, gyermekellenes magatartást egy parlamenti beszédében.) Egy, az 50-es évekhez hasonló tilalomtól avagy népszaporító politikai hadjárattól azonban következetesen elzárkóztak. Mivel magyarázható ez a szokatlan tartózkodás? A '60-as évek közepén az óvatos gazdasági reformokra készülődő pártvezetés számára ingoványos ideológiai terep volt az anyagiasság és az egyéni érdekeltség közti különbségtétel. A reform ellenfelei is hivatkoztak arra, hogy az teret engedne a szocialista embertípustól idegen kispolgári mentalitásnak.

Tabunak számított a nők tömeges munkavállalásának problémája is. Egyrészt a gazdasági növekedéshez elengedhetetlenül szükség volt a nők munkába állítására, másrészt ezt a nők felszabadításaként kellett értelmezni a hivatalos ideológiában. Ugyanakkor a népi írók a nők munkavállalását is okolták a születések elmaradásáért. Fekete Gyula a 70-es évek elején elő is állt a „főhivatású anyaság” koncepciójával, amelyben azt követelte, hogy az állam ismerje el munkának a szülést és a gyereknevelést, és fizesse is meg azt.

Harmadrészt egy abortuszellenes tilalom és kampány felrúgta volna a politikai hatalom és a társadalom 1956 után kötött hallgatólagos kompromisszumát, miszerint a politikai közönyért és hűvös lojalitásért cserébe a hatalom nem avatkozik bele a magánszférába.

Végül, a népi írók és szellemi hagyományuk ugyanúgy nem volt kedves a hivatalos ideológia számára, mint a nem általa rendelt irányzatok általában. Erről ékesen tanúskodik a kollektivizálás idején, 1958-ban ellenük folytatott ideológiai kampány vagy az 1966-os, a népieket elítélő irodalompolitikai párthatározat.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a születésszám csökkenése ne érdekelte volna a politikai vezetést, ne lett volna 1956 után még inkább legitimációs probléma és presztízskérdés. Az 50-es évekhez hasonló direkt beavatkozás és a jelenség kriminalizálása azonban nem volt járható út, a közvetett népesedéspolitikai programokra pedig főképp pénz nem jutott. Ezért az egész vita inkább kényelmetlen volt, és a politikai vezetés igyekezett tudomást sem venni róla. Jellemző, hogy azt a néhány embert, aki kísérletet tett a helyzet tudományos elemzésére (pl. Andorka Rudolf), diszkréten eltanácsolták ettől a területtől. Amikor pedig a helyzet következtében, s nem függetlenül a gazdasági reform nyomán várható munkanélküliségtől, 1969-ben mégis elszánták magukat a „gyes” bevezetésére, akkor mindez a párt végtelen gondoskodásának jeleként, a dolgozóknak szánt különleges ajándék gyanánt jelent meg, szó sem eshetett a népesedés gondjairól. Ez természetesen nem elégítette ki a nemzet jövőjét féltő értelmiséget, mint ahogy az egész dolgot elfedni igyekvő, női egyenjogúsítást meghirdető kampány sem a 70-es évek elején. 1973-ban úgy látszott, hogy valamiféle „kompromisszumként” a vezetés hajlandó megszigorítani az abortusz engedélyezését, ám ez ellen azonnal aláírásgyűjtés indult az értelmiség körében. (Ez volt talán az első, nyílt és szervezett politikai demonstráció a rendszer ellen 1956 óta.) Ez ugyan alkalmat teremtett a fiatalságban gyökeret eresztő felelőtlenség és huliganizmus leleplezésére, valamint néhány renitens diák eltávolítására a bölcsészkarról, de a beharangozott szigorítások jórészt elmaradtak, az abortusz terén minden maradt a régiben, egészen a mostani beadványokig.

Záró gondolatok

Mik lehetnek vázlatos történeti visszatekintésünk legfőbb tanulságai? Mindenekelőtt az, hogy az abortusz tilalma sehol a világon nem tudta tartósan megfordítani a népesedési tendenciákat, legfeljebb később nehezen kezelhető demográfiai hullámokat idézett elő. Emellett betartása szinte lehetetlen, vagy legalábbis ijesztően brutális rendőrállami felügyeletet kíván, ezért nem is csökkenti jelentősen az abortuszok számát, helyette növeli az illegális műtétekét és ezzel az egészségügyi kockázatot. Ezért, bár jogos lehet azok félelme, akik a nemzet fogyásától vagy egyszerűen egy öregedő társadalomban jelentkező feszültségektől tartanak, az abortusz tilalma nem kínál megoldást ezekre a problémákra. Egy társadalomban nem azért születik kevés gyerek, mert az abortuszt engedélyezték, hanem mert az emberek nem akarnak több gyereket vállalni.

Továbbá történelmi tapasztalatunk azt súgja, hogy egy tilalom mindig több kárt és személyes tragédiát okoz, mint amennyi erkölcsi haszon remélhető tőle. És az sem mellékes, hogy szomorú tapasztalatai folytán a magyar társadalom többsége nem támogatná lelkesen a művi vetélések betiltását.

Mindez persze nem érinti a kérdés erkölcsi megítélését. Ha az abortuszról bizonyítható, hogy bűn, akárcsak a lopás vagy az emberölés, akkor tiltani és büntetni kell, függetlenül a társadalmi megítéléstől vagy a várható haszontól. Ennek eldöntése azonban már nem történeti, hanem morálfilozófiai kérdés, így nem tartozik írásunk tárgyához.

• Esszé