Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

…be nem áll. Pedig hát – talán még emlékeznek rá néhányan – hőn szeretett lapunkat nemcsak az anyagi szükség, de a politikai rendőrség is üldözte. De nem ám úgy, ahogyan a rendes rendőr üldözi a rendes bűnelkövetőt! A puha diktatúra belügyese nem elkapni, bíró elé citálni, börtönbe zárni akarta a sajtótörvénysértőket. Hanem addig követni, gyötörni, fosztogatni, bírságolni őket, míg a fáradtságtól, pénztelenségtől holtan össze nem esnek, és ők maguk dobják be a törülközőt. Ez a különös hatósági magatartás az ország adósságállományával és hitelszükségletével állt szoros összefüggésben.

Így aztán sokéves állóharc, valóságos dzsungelháború alakult ki a szamizdatot gyártó demokratikus ellenzék és a kádári politikai rendőrség között. Minden a szervezésen, az észrevétlenségen múlott. Szerencsére, a szamizdat írói – egyszemélyi bölcselők, alanyi költők, magánfilozopterek – idejében átengedték az organizációt a náluk rendszeresebb, fegyelmezettebb mérnöki elméknek. Igaz, a Beszélőt sokáig éppen egy író, kritikus, a később Angliába emigrált Orosz István nyomtatta csendes dunabogdányi otthonában. Az előállítás egész folyamatáért viszont már egy építész, Nagy Bálint volt a felelős. Az elosztás, szállítás, értékesítés parancsnoktisztét egy másik építészmérnök, Miklóssy Endre kapta. Miklóssy Bandival kapcsolatban érdemes megemlíteni, hogy ő, szemben a régi szamizdatosok túlnyomó részével, akik ma ellenzékiek vagy pártonkívüliek – MDF-oldali, a Fórum önkormányzati bizottságának vezetőségi tagja. Másik kérdezettünk, Nagy Bálint, több év után Amerikából megtérve, mérnöki vállalkozásokkal próbálkozik.

Beszélő: Mi volt a lap legkezdete?

Nagy Bálint: Még valamikor ’80 telén, talán már ’81-ben, összejöttünk a Kenedinél. Szinte az egész akkori ellenzék. És megállapítottuk, hogy nem vagyunk képesek megcsinálni egy lapot. Ezzel szemben ahogy lejöttünk az utcára, a Kis Jancsi, Petri, én, meg még valaki, már nem emlékszem, ki, eldöntöttük, hogy mégis megcsináljuk. Menet közben alakult ki, hogy a szerkesztők nyíltan, névvel, címmel kell hogy vállalják a lapot, mert különben nem lehet vele kapcsolatba kerülni. A többit viszont mélyen el kell konspirálni. Így került fel az öt szerkesztő neve az impresszumra. De rajtuk kívül még Szilágyi Sándor is szerkesztett, de ő mint szabadegyetemi „rektor” nem akart pozícióhalmozást. Iványi Gábor is nagyon benne volt, az előmunkálatokban is, meg különösképpen a szállításban. Ő pedig mint lelkész, nem akarta veszélyeztetni egyháza újbóli legalizálódását, és ezért nem nevezte meg magát.

Beszélő: Demszky ebben az időben még szitázni tanult a lengyelektől. A Beszélő viszont mindjárt stencilgéppel kezdte. Hogy jutott hozzá?

N. B.: Orosz Pistáéknak, akikkel Kis Jancsi meg én egy sokszorosan elkonspirált, Damjanich utcai lakásban jöttünk össze, már volt valahonnan egy gépe. Egyébként a nyomdászok annyira óvatosan, csendben dolgoztak, hogy én magam három év alatt összesen kétszer találkoztam velük. Valamivel később aztán Iványi Gáborék is szereztek egy gépet külföldről, és tartalékként „elásták”. Még később már folyamatosan érkezett a technika. Igen ócska, szétszedett masinákat hoztak például nyugati diákok, csak úgy hátizsákban. Ezeket aztán „Édeske”, Haraszti István szerelte össze. Őt mint avantgárd szobrászművészt ismerte a külvilág, erről a képességéről szerencsére semmit sem tudott.

Beszélő: Mi volt a kéziratok útja?

N. B.: A szerkesztőségtől hozzám, tőlem pedig egy építész ismerősömhöz, Réti Andreához. Ő egy esti iskolába járt a nyomdász feleségével, ott csúsztatta át.

Beszélő: A mai fiatalságot minden utcasarkon egy sokszorosító műhely várja. A stencil már ki is ment a divatból. Valószínűleg nem érti, hogy a magunkfajta legszebb álmában halk, elektromos stencilgépek zümmögtek, nem tépték a papírt, nem azonnal folyt ki belőlük az összes festék. Mesélj az egyéb tartozékokról is!

N. B.: Legálisan egyik kellékhez sem lehetett hozzájutni. A legproblematikusabb a papír volt, mert ezt mindenképpen itthon kellett beszerezni, nagy tömegben. Az elején még elfért egy Zsiguliban, aztán már csak kettőben. A vásárláshoz közületi megrendelés kellett, amit vagy meg tudtunk szerezni, vagy hamisítottunk. A papírt mindig teljesen körön kívüli személyek vásárolták, betették egy kocsiba, a kocsit otthagyták egy parkolóban, a kulcsot odaadták valaki másnak, aki többnyire még továbbadta. Ha gyanús volt a helyzet, még fektették, átrakták. Két-három sofőrváltással juthatott csak a nyomdáig a papír.

Amikor, kivételesen, jobban álltunk pénzzel, megpróbáltunk előre vásárolni papírt. De pontosan ezzel faragtunk rá, mert a belügy – követés vagy feljelentés nyomán, nem tudni – felfedezte, hogy Hamburger Misi pincéjében tároljuk a készletet. Egyszerűen betört, és ellopta az összes papírunkat.

Beszélő: Festék, stencilpapír?

N. B.: Ezek viszonylag kis helyigényű, könnyen mozgatható dolgok. Körülbelül fele-fele arányban jöttek külföldről, főleg a magyar emigránsoktól és az itteni munkahelyekről, hivatalokból. A hazai festék- és stencilpapírüzleteket nagyon ellenőrizték, hivatalos megrendelést kértek, sokszor a személyi igazolványt is be kellett mutatni. Nem szívesen éltünk vele, a lopás biztonságosabb volt.

Beszélő: Ebből könnyebb volt készletezni?

N. B.: Sosem tudtunk eleget szerezni. Inkább az fordult elő számtalanszor, hogy egyetlen szám három-négyféle stencilpapírra gépelődött, meg különféle festékkel nyomták.

Beszélő: Kik csinálták a borítót?

N. B.: Majdnem mindig másutt készült. Grafikusok, Galántai, Vásárhelyi Antal igen gyakran. Csorba Géza, aki civilben színész lett volna, szintén igen sokat csinált. A fedő négyoldalas volt, mert a tartalmat is rászitáztuk. Ezt többnyire én írtam, szabad kézzel.

Beszélő: Kik voltak a leggyakoribb fuvarosaid?

N. B.: Akkoriban még nagyon kevés embernek volt autója. Iványi Gábor például nagyon gyakran beugrott, pedig biztonsági okból nem lett volna szabad. Nagy Elemér építész, Gyarmati Kati úgyszintén építész, Kozák Gyula szociológus, ha úgy adódott.

Beszélő: Akkor most dekonspiráljuk a nyomdából kivezető utat, az elosztást!

Miklóssy Endre: Én éppen azért lettem terjesztő, mert kevés közöm volt azokhoz az emberekhez, akik kitalálták és szerkesztették a lapot. Éppen ezért a yardnak is nehezebben juthattam eszébe. Az volt a feladatom, hogy miután a nyomdából megkaptam egy mikrobusznyi lapot, minél gyorsabban eljuttassam hat vagy hét elosztóhoz. Ők fejenként 150 darabot kaptak, amit 25-30-as adagokra bontottak, és továbbadták. Ebből azután még kisebb, ötös csomagok képződtek, és öt-hat emberhez jutottak. Az volt a szabály, hogy csak ezek adhatnak el, a harmincasok csak kivételes esetben, az ennél is nagyobb elosztók egyáltalán nem, hogy a belügynek minél tovább tartson visszagöngyölni a szálakat. Az is a dolgom volt még, hogy adminisztratíve karbantartsam a hálózatot, tudjam, ki vált ki belőle, ki lépett be. Ezt már muszáj volt leírni egy papírra. Ezt a papírt annyira el tudtam dugni, hogy soha az életben meg nem találta volna a rendőrség.

Beszélő: Hogy ment ez a gyakorlatban?

M. E.: Összevissza laktam a városban, albérletekben. Meg kellett hagynom, hova vigyék az árut. Mikor többnyire estefelé megjött, az egészet beraktuk énhozzám. Ez veszélyes volt, a teljes budapesti rendeltetésű mennyiséget – mert a vidékre menő példányokat máshova, titkosnak tartott raktárba vitték – le lehetett volna kapcsolni. Ezért nekem kemény kétnapi munkával, minél gyorsabban szét kellett szórnom az anyagot. Az volt a jó, amikor csak hat-hét nagy elosztóhoz kellett vinnem. Azonban ha kiesett valaki, akkor a harmincas-huszonötös adagokat is nekem kellett expediálnom, öt vagy hat további címre.

Beszélő: Kocsival?

M. E.: Nem volt kocsim. Először gyalog, villamoson, buszon vittem. Azután be kellett látnom, hogy ez így nem megy, nem bírom. Beszereztem két hatalmas nagy hajóbőröndöt, amibe belefért 75-76 újság. Ezekbe berakodtam és megkockáztattam a taxit. Ez még mindig kisebb rizikó volt, mint ott, nálam aszalni az egészet. Hat évvel később, 1986-ban így is buktam le. Néhány helyre már expediáltam az anyagot, de azután elakadtam, napokig ott rostokolt nálam az áru. És egy szép napon, a távollétemben az én lakásomat is szépen kitakarították. Álkulccsal bejöttek, és elhordtak mindent. Korrektek voltak, semmi egyebet nem vittek el, csak a Beszélőket. Ekkor ki kellett válnom a terjesztésből, nem csinálhattam tovább. De abban még mindig nem vagyok biztos, tudták-e, hogy én vagyok a terjesztés felelőse, vagy csak egy alkalmi raktárnak tartották a kéglimet.

Beszélő: Kik voltak a nagy átvevők?

M. E.: Nem végig ugyanazok. Néhányat mondok: Juhász Judit építőmérnök, Berkes Tamás irodalmár, Becságh András vállalkozó, Győri Péter szociológus, Hardy Emília szociális gondozó, Buda Géza történész. Azután az Iványi gyülekezetéből is voltak. Szabó Andor vasutas például, Tóth János, aki úgyszintén a MÁV-nál dolgozott.

Beszélő: Vajha most is ilyen lelkesen raktároznák, árulnák hőn szeretett lapunkat!

• Évforduló