Révész Sándor 2015. szeptember 1.

Nyomtatóbarát változat

Ez a cím olyan bántó, mintha nem lenne természetes. Mintha nem lenne természetesebb, mint például az, hogy Itt írta Petőfi Sándor a János Vitézt. Mert hiszen az nem természetes, hogy valaki János Vitézt ír. De az természetes, hogy rendszeresen kibocsátja magából a salakanyagot. Mint mindenki. Mi valamennyien. A természetben nem írnak János Vitézt, viszont szarnak. De miért olyan kellemetlen ez a címbéli állítás, mint amilyen magától értetődő? Ennek a kérdésnek a nyomában a természethez való viszonyunk sajátosságához fogunk eljutni.

Nemrég Gyulán jártam szeretteimmel, s megnéztük a Ladics-házat. Nincs még egy hely az országban, ahol egy jómódú, tekintélyes vidéki polgárcsalád békebeli otthonát, tárgyi világát, életük folyását olyan teljesen és élményszerűen meg lehetne ismerni, mint itt. Emléktábla tanusítja a ház falán, hogy Petőfi itt járt, mégpedig 1849 júliusában, élete utolsó hónapjában. Szakál Lajost látogatta meg, aki Békés vármegye főjegyzője is volt meg népi dalköltő is. Ő lakott abban a házban Ladicsék előtt. Azt a szobát, melyben a költő hált, egy átalakítás során elbontották. Viszont az árnyékszék most is ott van, ahol mindig is volt. Ma a kiállítás része. Nem használják, de vécépapírt azért titokzatos okból tesznek bele. Amikor felfedeztem az árnyékszéket, felrikkantottam: hát, hiszen itt szart Petőfi! Ezt a rikkantást szeretteim nem tartották helyénvalónak. Mi több, visszataszítónak vélték. Amit teljes mértékben megértek, hiszen magam is ösztönösen leblokkoltam a képzeletemet, mielőtt az árnyékszékre ráképzeltem volna a vézna költő sovány popsiját. Hiszen ismerőseinkre, rokonainkra, kollégáinkra, a múlt és a jelen történelmi és alkotó személyiségeire, vagy az utcán jövő-menő emberekre nem gondolunk úgy, mint dolgukat végző lényekre, hacsak nem kényszerülünk külön foglalkozni dolguk végzésével, mint például pelenkás babáink, esetleg leépült öregeink esetében. Egy ágy, hol aludt, egy fa, melyhez lovát kötötte, egy asztal, melynél étkezett vagy kártyázott, és sok más ilyesmi alkalmas rá, hogy egy jeles személyt egy szituációba beleképzeljük. Ez legitim beleképzelés. A szaró ember az árnyékszéken nem legitim beleképzelés. Én is, mások is letiltjuk magunkban az ilyesféle képzeteket.

Ezt könnyű megokolni úgy, hogy ennek a tevékenységnek nincs köze ahhoz, ami személyes avagy történelmi és kulturális ismerőseinkhez fűződő viszonyunk releváns tartalmát adja. De ez nem kielégítő magyarázat, hiszen számtalan legitim képzetünk van, mely nem kapcsolódik releváns tartalmi mozzanatokhoz. Az étkező Petőfivel például semmi ilyesféle probléma nincs. És miért lenne Petőfi életműve szempontjából relevánsabb az, ahogy a túrós csuszát ette, mint az, ahogy annak salakját a külvilágba visszabocsájtotta? Egyik képzet sem befolyásolja érdemben Petőfihez való viszonyunkat, de mégis csak az egyiket érezzük „magától értetődően”, interiorizált, külső megerősítést már nem is igénylő tabunak. Csak hát, semmi nem értetődik magától. Azt mondjuk magától értetődőnek, aminek a megértésével és megértetésével nem kívánunk foglalkozni. Amibe nem szeretnénk belegondolni.

A képzetektől elszakítva, absztrakt problémakörként az emberi anyagcserefolyamat minden eleme legitim módon tematizálható. A vendéglátás, rendezvényszervezés, lakhatás részeként az ürítési lehetőségek biztosítása-hiánya, körülményeinek színvonala a közbeszéd legitim eleme. Az ürítés egészségügyi vonatkozásai úgyszintén. De. Amennyire bevett jelenség, hogy a televíziós reklámok jelentős része vizelési és székelési problémáinkra kínál megoldást, annyira elképzelhetetlen, hogy az ajánlott szerek hatását közvetlenül bemutassák. Az anyagcserefolyamat egyik pólusával, a bemenettel foglalkozó reklámokban látjuk, miként esznek, isznak a szereplők s milyen jó ez nekik. Az anyagcserefolyamat másik pólusával foglalkozó reklámokban viszont nem látjuk, miként ürítenek, csupán a problémától való szenvedés és a tőle való megszabadulás öröme tükröződik a szereplők arcán, s a történéseket legfeljebb allegorikus képsorok érzékeltetik, mint például a tűzoltó-fecskendőből áradó vízsugár. Nekem persze ez bőven elég, nem esne jól többet látni, s ezzel nyilván mások is így vannak. De miért?

A mindennapi tudat ezt a tabut, miként másokat is, objektív fizikai tulajdonságokkal racionalizálja. Taszító érzékszerzi - vizuális és szaglási - bántalomnak tulajdonítja. De persze a visszataszítóság nem objektív tény, hanem tanult, interiorizált közítélet. Magyar László András költő és kulturtörténész írja, hogy „az efféle minősítés mindig a kulturális környezettől és szinttől függ - a pólyások például ma sem undorodnak a salakanyagaiktól, az általános iszonyodás a testszagoktól pedig csak a legutóbbi hetven-nyolcvan év eredménye.” És valóban. A Ladics-házban velem lévő s a címadó megjegyzésemet rosszalló szeretteim egyike pelenkás korában ikertestvérével együtt lelkesen dörgölte a kakit a szőnyegbe, miután lerángatták egymásról a pelust. Ezért jó ikreket nevelni, szingli babák ilyen produkcióra nem képesek. Ez a sztori a családi legendárium legitim eleme, szoktuk mesélgetni, és ez nem probléma. Mert a gyerek, ha elég kicsi, és a múlt, ha elég régi, kívül van tabuállító normáink hatókörén. Nem bántó téma, nem kellemetlen képzet sem az, hogy az ovisok nyitott fülkében, egymás előtt végzik a dolgukat, s az sem, hogy XIV. Lajos és tanácsának tagjai bilis székeken tanácskoztak, s tanácskozás közben egymás jelenlétében végezték a dolgukat. Aquincumban iskolás csoportok tömegeinek magyarázzák el, hogy a körben sorakozó lyukakon üldögélő római polgárok „természeti szükségleteik” végzése közben élénk társadalmi életet éltek a közösségi illemhelyen. Nemes történelmi analógiákra támaszkodhatott tehát Luis Bunuel, amikor A szabadság fantomjában megfordította az anyagcserefolyamatunk végpontjaihoz kötődő szokásrendet, és a vendégek elvonulva, bezárkózva ettek, viszont vécékagylón ülve vették körül a vendéglátó asztalt. Lehet, hogy kései utódaink ugyanolyan megengedő és idegenkedő fölénnyel veszik majd tudomásul, hogy a meghaladott 21. században a férfiak még közös térben sorakozó piszoárokba vizeltek, s számos játékfilm tanúsága szerint gyakorta vizelés közben is társalogtak egymással, mint ahogy mi nézegetjük a római kori társasági illemhelyet.

Persze léteznek tabutörő alkotások és megnyilvánulások, de a tabutörés éppúgy erősíti a tabut, mint a kivétel a szabályt. A társadalmi rend tagadása, a status quo-t fenntartó polgárok epatírozása céljából, valamint a társadalom alatti, underclass szubkultúrákban mindenféle tabut meg szoktak sérteni, de ettől még a tabu nem esik ki a társadalom normakészletéből.

A szarás társadalmi körülményeinek történetébe itt nem merülnénk mélyebben bele, csupán jó szívvel ajánljuk a szabadidőben szűkölködő érdeklődőknek a nagy szakirodalomból azt a kicsi, de nagyon sűrű és informatív írást, melyből fentebb idéztünk (http://www.hazipatika.com/eletmod/intim_higienia/cikkek/erdekessegek_az_illemhelyekrol_egy_kis_wc-tortenet/20070914154924).

Azért még nem vettem volna elő ezt a témát, hogy egy ezredik tárgyon is bemutassam a társadalmi normák relativitását, hiszen ez unalmas evidencia. Mást látok én ebben a dologban érdekesnek és töprengésre méltónak: a természethez való viszonyunk reflektálatlan kettősségét.

A természet, a természetesség, a természetes viselkedés, életmód, táplálkozás stb. pozitív fogalmak. A szarás pedig a természet része. Természeti énünk megnyilvánulása. Ellentétben a beszélgetéssel, írással, elmélkedéssel, szurkolással stb. A szarás a bevett, közkeletű kifejezés szerint is természetes szükséglet. Ez a kifejezés nem csupán legitim, több annál: a különböző ürítési tevékenységek közvetlen megnevezésének elkerülésére szolgáló eufemizmus. Ha a szarás természetes viselkedés, és a természetes viselkedés pozitív dolog, akkor vajon miért nem viszonyulunk hozzá nyíltan és pozitívan? Alighanem azért, mert igazából nem a természetest tartjuk természetesnek. Vagy legalábbis nemcsak azt. Hanem az ellenkezőjét is. A nem természetest.

Itt van például a "természetes halál" képzete. Ezzel a kifejezéssel azt a halált jelöljük, ami a legkevésbé természetes. Amikor erőszakos külső behatás nélkül, másnak közvetlenül fel nem róható okból, a test elhasználódása, kórsága következtében szűnik meg az élet. A természetben ez fordul elő a legritkábban. Ez a legkevésbé természetes. A természetben az a természetes, hogy az állatok a táplálkozási lánc részeiként élnek és halnak, megölik és elfogyasztják őket. A beteg állat nagy valószínűséggel könnyű prédaként fejezi be az életét, mielőtt a betegsége végstádiumba érne. Igazából annak az embernek a halálát kellene természetesnek tekintenünk, akit a rezervátumban széttép az oroszlán. Hiszen vele történik meg az, ami a természetben történni szokott. És az újszülöttek, a gyerekek halálát kellene a legtermészetesebbnek tekintenünk, hiszen a természetben a legtöbb állatfaj esetében sokkal több egyed pusztul el kifejlődése előtt, mint ahány felnő. Alig két-három évszázaddal ezelőtt így volt ez az embergyerekek esetében is. Johann Sebastian Bach 21 gyerekének a fele felnőtt, a fele nem. Wolfgang Amadeus Mozart hat gyerekéből négy kicsi korában elhunyt. A gyerekhalált még a 19. század Magyarországán is meglehetősen természetes jelenségnek tekintették, sokkal természetesebbnek, mint egy középkorú ember halálát, s a temetési-siratási szokások néprajzi hierarchiájában is a gyerek állt a legalsó fokon. Ma pedig éppen azt érezzük legkevésbé természetesnek, a legnehezebben felfoghatónak, a dolgok rendjével leginkább ellentétesnek, hogy meghaljon egy kicsi ember, aki még alig élt. Annál "természetesebb", hogy a gyerek felnő, minél kevésbé van a természetre bízva. Minél több a felnövekedésében a mesterséges elem, minél nagyobb gyógyszerpark, eszközpark, tudásanyag, minél gazdagabb tárgyi világ és minél erősebb társadalmi tudatosság támogatja a felnövekedését.

Egyrészt az embertől függetlenül, az ő mesterséges közegén kívül létező világot tekintjük természetnek, és annak elemeit, folyamatait természetesnek. Másrészt viszont a magunk világát tekintjük természetesnek. Azt, ahogy élünk. Azt, amit megszoktunk. Amit magunktól és másoktól elvárunk. Azt tehát, ami egyre kevésbé természetes, ami egyre mesterségesebb, mert hiszen az ember folyamatosan kidolgozza magát a természetből.

A természetben nincs ruházat. Természetes, hogy ruhát hordunk. A természetben nincs vécé. Természetes, hogy vécében vécézünk. A természetben nincs főtt étel. Természetes, hogy főtt ételt eszünk. A természetben nincs artikulált beszéd, írás és olvasás, természetes, hogy beszélünk, írunk, olvasunk. És így tovább. A természetes számunkra mesterségességünk adott mértéke. A természettől való adott távolságunk. S amióta ez egy ember élethosszán belül is sokat változik, a természetes tartalma is sokat változik. Természetes, hogy tévét nézek, mobilt, számítógépet és internetet használok, pedig abban a világban, amelybe beleszülettem, ezek a természetességek – mesterségességek – nem léteztek.

Ez a kifordított szóhasználat azonban nincs következetesen kifordítva. Mert a természet fogalmát és a belőle képzett jelzőket pozitív értelemben arra is használjuk, ami valóban természetes. Legalábbis mesterségességünk adott szintjénél természetesebb. Ha kimegyünk „a természetbe”, akkor kevésbé mesterséges, kevesebb mesterséges eszközt, építményt tartalmazó világba tartunk. Ha „természetesen táplálkozunk”, „természetes gyógymódokkal” kezeljük magunkat, akkor a mesterségesség alacsonyabb szintjén álló élelmiszereket és gyógyító eszközöket használunk, mint a rendesen. Vagy legalábbis ezt gondoljuk. Ha természetesebb a viselkedésünk, öltözködésünk, megjelenésünk, akkor kevesebb, illetve kevésbé mesterséges elemmel terheljük a társas kapcsolatainkat, a ruházatunkat, a testünket. Vagy legalábbis ezt gondoljuk.

Egyrészt tehát az a természetes pozitív értelemben, ahol a mesterségességben tartunk, másrészt az a természetes szintén pozitív értelemben, ami azzal szemben áll. És ez azért van így, mert világunk adott állapota egyrészt létföltételnek érzett érték és biztonság, az otthonosságunk feltétele, másrészt terhek, problémák, veszélyek halmaza, ráadásul átfoghatatlanul bonyolult. A természet úgy tűnik föl, mint ennek az áttekinthetetlen bonyolultságnak, ennek a folyamatosan újratermelődő problémavilágnak az ellentéte. Az ettől való szabadság, az egyszerűség világa. Ahol nincs jelen az ember, ott nincs jelen az emberiség problémavilága.

Az ember szeretné elválasztani, ami elválaszthatatlan. Az emberi fejlődés eredményét és hajtóerejét A mesterséges világ gyarapodásának folyamatát és a problémaérzet, hiányérzet, veszélyérzet motiváló folyamatosságát. Szeretne a fölgyarapodott mesterséges világban mint természetesben benne maradni, és szeretne annak bonyolódó problémavilágából a problémátlan természetbe kilépni. Két egymást kizáró természetesség kell neki. Mert ilyen a természete.

Amikor az ember az emberi problémavilágtól mentes, azaz embermentes természetet ünnepli, önmagát tagadja és önmagától igyekszik megszabadulni. Olyasmit keres, ami nincs. Hiszen már maga a természet is olyasvalami, ami nincs. A természet nem személy, nem tárgy, hanem fogalom, és minden fogalom mesterséges. Emberi termék. A természetben nincs természet. A természet mesterséges képződmény. A természet emberi dolog.

• TörtBlog

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges