Révész Sándor 2014. augusztus 4.

2 hozzászólás

Nyomtatóbarát változat

– Egy cigány sohasem lehet olyan ember, mint én! – mondogatta Ilus néni mély meggyőződéssel. Ha semmi máshoz, de ehhez ragaszkodott.

Ilus nénivel jól kiszúrt a történelem. Úrilánynak nevelték, akit majd eltart és tenyerén hordoz egy férjnek való úriember. Jött az úriember, Ilus néni meghatottan mesélgette, hogy az oltár előtt először kezet csókolt neki, s csak utána jött a hitvesi csók. Az úriember, aki Ilus nénit valóban a tenyerén hordozta és megbecsülte, katonatiszt volt. Kitört a háború, elment az úriember s elesett. Ilus néni magára maradt. Az új rendszer pedig mindent elvett tőle, ami a szülei és a férje után maradt. 

Ilus néni apró volt, gyenge, beteges. Munkaerőpiacon értékesíthető képességeket nem hozott magával az új világba. Egy dolgot tanult meg jól, zongorázni. Ám ugyanazok az ízületi kézfájdalmak gyötörték, amelyek Antal Imre zongorista karrierjét is félbe törték. Ilus néninek arcideggyulladása is volt, hol a keze fájt nagyon, hol az arca, hol mindene. Szenvedett és nyomorgott. Valami egészen minimális özvegyi nyugdíjat kapott, azt egészítette ki zongoratanítással és értékecskéi eladogatásával. Egyszer jártam a lakásában. Nagyon szomorú, kopár, üres lakás volt, akkor már szinte mindent eladogattak belőle, amit lehetett.

Ilus néninek alig egy-két tanítványa volt. Én az egyik. Nyolc éven át taníttattak zongorázni. A zenét szerettem, kottát böngészni szerettem, zongorázni nem szerettem. Tehetségtelen is voltam, lusta is. Ilus néni sem ment velem semmire. Gimnazista éveimben már inkább csak azért járattuk magunkhoz Ilus nénit, hogy ne essen el attól a kis pénztől. Mindent elkövettem, hogy minél többet társalogjunk és minél kevesebbet zongorázzunk. Életismeretem és empatikus képességeim még minimálisak voltak, de a pofám már jó nagy. Apukám mondogatta, hogy a bécsi kapu hozzá képest kulcslyuk. Még éppen eléggé kommunistaként voltam renitens, hogy megvessem az úri csökevényt, és egyetértsek mindazzal, amit tettek velük. Viszont a cigány sors már akkor is megérintett. Eleven cigányt ugyan nem nagyon ismertem, de Bari Károly gimnazista koromban megjelent köteteit (Holtak arca fölé, Elfelejtett tüzek) annál inkább. Kívülről (ahogy azt más nyelveken szebben mondják: szívből) fújtam, hogy „zugolódni itt tanított a tűz, suttogta nekünk világgá dühödve: csillaggá feketedsz hajlongó sors”; „Jelszavak oszlopaihoz kötözve a lét”; „itt áll csillagos öklökkel a ronthatatlan ifjúság, vulkánok tüzével bélyegezve...”. És ott álltam, mintha csillagos öklökkel.

Agitáltam Ilus nénit, aki szegény megszokta, hogy mindenkire mindent rá kell hagyni. Rám is hagyott mindent, de ebből az egyből nem engedett. Mondhattam én bármit, azzal reagált, hogy jó, jó, nem az számít, ki minek született, mindenféle emberből van jó és rossz, de ő egyet tud, amiben őt a drága szülei, Isten nyugosztalja őket, fölnevelték: „Egy cigány sohasem lehet olyan ember, mint én.” Ez volt az utolsó karó, amihez önbecsülését, önérzetét kötötte.

Én ettől a csendes csökönyösségtől a plafonra másztam. Attól meg különösen, hogy anyukám próbált engem kétségbeesetten leállítani. Anyukám dédelgette Ilus nénit, mindig kávéval, sütivel fogadta, és nagyon dühös volt rám, hogy a hülyeségeimmel zaklatom őt. Pedig hát anyukám párttag volt, a deportálás után meggyőződésből lépett be, igazán nem volt rá sok oka, hogy a keresztény úri osztályt a szívébe zárja, viszont jól kellett tudnia, miféle dolgok következnek ebből a „sohasemlehetolyanembermintén” fölfogásból.

Anyukám megértett és átérzett egy élethelyzetet. Egy lelki igényt. És benne élt a pragmatikus konfliktuskerülés szellemében. („Mit akarsz ettől az idős asszonytól? Ő már úgysem fog megváltozni! Van szegénynek elég baja!”) Bizonyára anyukám lelki egyensúlyához is hozzájárult, az ő önbecsülését is erősítette, hogy Ilus néni kegyes, kvázi karitatív kezelésével átélhette a maga fölérendelt helyzetét, s abban az idők fordulatát alávetettségének és üldözöttségének nagyon súlyos éveihez képest.

Bármily különös, Ilus nénit a pedofil-vita sodorta elő a kellőképp föl nem dolgozott emlékeim közül. Rögvest kiderül, mi az összefüggés.

Egy publicisztikában üdvözöltem a japán parlament azon döntését, hogy miközben végre valahára az eleven gyerekek „fölhasználásával” készült gyerekpornó birtoklását is betiltotta, nem tiltotta be a gyerekpornográfiát tartalmazó képregényeket és rajzfilmeket, melyek valamilyen lehetőséget adnak a pedofil hajlamokkal rendelkezők számára, hogy a hajlamaikat eleven gyerekek sérelme nélkül éljék ki. Úgy gondoltam: „Ehhez a döntéshez való viszonyulás teszteli, ki mennyire veszi komolyan az alapelvet, hogy mindenki szabadsága addig terjed, amíg mások jogait nem sérti.” Jól gondoltam. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy a liberális demokráciának ez a tesztje mennyire aktuálissá válik Orbán Viktor tusványosi coming out-ja után. Az nem izgat különösebben, hogy az önkényuralom kiépítésében segédkező lévnyalók miként hamisítják meg írásom mondandóját, de az már igen, hogy ennek a tesztnek milyen jelentős buktató ereje van az ellenzék körében. Viszont ennél is sokkal jobban izgat mindaz, hogy mi minden következik cikkem alapállásából, amit csak most utólag kezdek átgondolni.

A pedofília olyan dolog, amit elemi érdekeink és értékeink nevében el kell ítélni, de nem tekinthetjük bűnös dolognak magát a pedofil vágyat, a hajlamot, hiszen az valami objektíve létező dolog. Ha valaki gyerekekre gerjed, akkor rájuk gerjed. Csak a vágy kiélését tekinthetjük bűnnek, ami az akaratunktól függ, de nem a létezését, ami nem függ az akaratunktól. Ebből pedig az következik, hogy a pedofília problémájának kezeléséhez hozzátartozik az is, hogy a hajlam objektív létezésével számoljunk, és keressük kiélésének, szublimálásának gyerekeket nem érintő, nem veszélyeztető formáit. Hisz voltaképp az egész civilizációs folyamat objektíve létező késztetések, hajlamok ártalmatlanító vagy ártalomcsökkentő szublimálásáról szól.

A cikkem kiváltotta reakciókból érzékelni lehetett, milyen erős és széleskörű az igény arra, hogy a pedofil vágyakkal sujtott embereket cselekvőségüktől, tehát akaratlagos megnyilvánulásaiktól függetlenül, pusztán a bennük élő vágyak miatt gyűlöljék, alsóbbrendű, kvázi állati lényeknek tekintsék. Ez is egyfajta lelki igény kiélése. Azon lelki igényé, hogy fölsőbbrendűnek érezzük magunkat azon kollektívummal, kollektívumokkal együtt, melyekkel azonosulunk. Akit a rasszista fölényérzet megélésétől elzár politikai, világnézeti elkötelezettség, vagy legalább valaminő illemtudás, az a lelki igényéhez nagyon vonzó kiélési lehetőséget találhat a pedofilban.

Bizonyos értelemben pedofilok vagyunk valamennyien. Abban az értelemben, hogy olyan lelki igényeink vannak, melyek kiélése kártékony, veszélyes, helytelen, sértő, bűnös dolognak minősül. És nagyon helyes, hogy annak minősül. Mert ez felel meg a felvilágosult individualizmus szellemének, mely a személyt önmagában és nem egy kollektívum sejtjeként értékeli.

Az antiindividualista törzsi kollektivizmus ezeknek a lelki igényeknek a kiélését biztosította. A törzs a törzsön kívüli emberiséget nem tekintette magával egyenrangú fajnak, csak önmagát nevezte embernek, a többieket alsóbbrendű lényekkel, a nyelvüket pedig az állatok alsóbbrendű kommunikációjával azonosította, a többi törzset állatként, ellenségként, idegenként, a nyelvüket pedig makogásként, értelmetlen halandzsaként fogta fel és nevezte el. Amint azt Claude Lévy-Strauss A faj és történelemben szépen leírja.

Ha az önérzet, az önbecsülés nem támaszkodhat személyes sikerre, elismertségre, akkor (még inkább) valamilyen kollektív fölsőbbrendűségi élményre kell támaszkodnia. Ott volt Ilus néni a maga abszolút sikertelen, deklasszált életével, és ott voltam én azoknak a kamaszoknak a frusztráltságával, akikben forr az önérzet és az önbizalom, viszont nincs még mögöttük semmilyen teljesítmény. Ilus néni megőrizte magának ezt a sosemlehetolyanmintén dolgot. Azt hiszem, magában nem csak cigánnyal mondta és gondolta, hanem mindenféle, neveltetése szerint alsóbbrendű társadalmi kategóriával, de a cigányról hitte, és negyvenegy-két évvel ezelőtt még hihette is, hogy hangosan is mondhatja, mert rájuk még lehet. Én pedig átéltem a magam felsőbbrendűségét az „igazi kommunista”, antirasszista, internacionalista kollektívum tagjaként a sötét előítéleteket hordozó, legyőzött úri népség fölött. (Mindeközben persze nagyon kedveltük is egymást Ilus nénivel, mert az ember összetett lélekkel él.)

Ha magamba nézek, akkor megtalálom a lelkem mélyén a kamaszfiút, aki felsőbbrendű felvilágosult kaszt tagjának tekinti magát a rasszizmusra hajló néptömegekhez képest. Azt hiszem, sokan megtalálnák magukban ezt a lényt, ha komolyan keresnék. Természetesen létezik értékrend, mely szavaik, cselekedeteik és gondolkodásmódjuk szerint minősít és rendel egymás alá-fölé embereket, véleményközösségeket. Van olyan, hogy rosszabb ember és jobb ember, s bízvást tekinthetjük egy csomó embernél jobbnak magunkat különböző szempontok, például a rasszizmushoz való viszony szerint.

A jobbság és a felsőbbrendűség azonban nem ugyanaz. A felsőbbrendűség képzete valamilyen eredendő, kollektív tulajdonság tételezése. Például olyaféle tételezés, hogy mi, antirasszisták különös anyagból vagyunk formálva, tőlünk távol állnak az olyan sötét, állatias lelki igények, melyek a rasszizmust, a kollektivista gőgöt táplálják. Lehet például így nézni a Pásztor Albert mögött tülekedő miskolci (és nem miskolci) népekre. Aztán lehet ezt a lenézést életidegen elitizmusként elutasítani, mintha ettől már érvénytelen lenne minden súlyos és tapasztalati észérv, ami a Pásztor-képviselte katasztrofális és katasztrofál.isan népszerű felfogás ellen szól.

Pontosan arról van szó itt is, mint a pedofilok esetében. A gyerekellenesség és a cigányellenesség elleni következetes fellépés elemi, vitális érdek. Viszont bűnnek tekinteni akaratunktól függetlenül létező késztetéseket, alsóbbrendűnek tekinteni azt a népséget, amelyben ez megvan, úgy tenni, mintha mi volnánk azok a magasabbrendű lények, akikhez az ilyen alantas késztetések már nem érnek fel – ez az, ami nincs rendjén.

A pedofil hajlam nem általános. A rasszista hajlam viszont az. Ezt valamennyien magunkkal hozzuk a törzsiség évezredeiből, és ennek ártalmatlanítása, szublimálása emberiségnyi civilizációs feladat. Csak öncsalás révén gondolhatja bárki önmagát mentnek ettől a rasszista hajlamtól, a kollektív önfölérendelés hajlamától.

Egészen másképp nézne ki a rasszizmus egész problémavilágának a kezelése, ha a mögötte álló hajlam objektív létezését elismernénk, és nem bűnnek, hanem feladatnak tekintenénk.

• SzocBlog

• Révész Sándor blogja
• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges