Skip to main content

Az ismeretlen társadalmi preferencia és az újrakezdés esélye (lábjegyzet Zolnay János cikkéhez)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Nem gondolom, hogy Bogár László gyakran zavaros és közgazdaságilag irracionális fejtegetéseiből messzemenő következtetéseket lehetne levonni a kormány politikájára nézve. Ahogyan azt sem, hogy a választók 2010-ben „egyértelműen arra adtak felhatalmazást, amiről Bogár László ír, ott akarták hagyni az út szélén azokat, akik, hitük szerint akadályozzák boldogulásukat” (Zolnay János: Ezt akartátok!).

A 2006 óta folyó költségvetési stabilizáció és a 2008-ban kitört világgazdasági válság következményei nyilván gyengítették a társadalmi szolidaritást, és a tartós munkanélküliség inter-generációsan átörökített mintázataival együtt erős negatív társadalmi élményként rögzültek. Ez azonban nem azonos a társadalom legalább egyharmadának az út szélén hagyására vonatkozó igénnyel, ami már csak azért is irrealisztikusnak tűnik, mert a kétezres évek végét jellemző tömeges állásvesztés körülményei között nehéz volt – ahogy ma sem könnyű – előre látni, hogy pontosan ki is kerülne be az út szélén hagyott egyharmadba és ki nem. Szerintem a választók túlnyomó része, éppen ellenkezőleg, nagyobb szociális biztonságot remélt a jövendő Fidesz-kormánytól, és ezt az igényét nem feltétlenül a legszegényebb társadalmi rétegek kárára kívánta érvényesíteni. Mi több, a 2,7 millió 2010-es Fidesz-szavazó között bizonyára nem kevesen voltak olyanok, akiknek az út szélén hagyását Bogár László ma elkerülhetetlennek tekinti.

Ettől persze nyilvánvalóan létező jelenség marad a társadalmi szolidaritás súlyos gazdasági válságok során világszerte megfigyelhető gyengülése. Azt is nehéz volna tagadni, hogy a kilencvenes években kialakult, a világ egyik legfejlettebb és szociálisan legnagyvonalúbb térségének számító Európai Unió átlagának megfelelő GDP-arányos jóléti transzferek a jóval kevésbé fejlett Magyarország számára hosszú távon nehezen voltak fenntarthatók. A kilencvenes évek közepén a transzformációs sokk kárvallottjainak kompenzálása céljából megkötött jóléti kompromisszum a kétezres évek második felére a költségvetési stabilizáció és a világgazdasági válság körülményei között politikailag és gazdaságilag is fenntarthatatlanná vált.

A kérdés az volt 2010-ben, miként az ma is, hogy az egymással kompetitív viszonyban álló válságból kivezető utak közül melyik szerez magának politikai többséget. A romák kitaszítását – és implicite a gazdasági erőforrások radikális újraelosztását – javasló Jobbik; a társadalom re-hierarchizálását, az erőforrások kormányzati ellenőrzés alá helyezését és a felsőközéposztály megerősítését megvalósító Fidesz; vagy pedig egy, az alsóközéposztály és a legszegényebbek védelmét elsődlegesnek tekintő, a társadalmat ily módon alulról re-integrálni próbáló baloldali alternatíva. A Gyurcsány- és Bajnai-kormányok által 2008-2010 között megvalósított, teljes munkaidejű munkavégzésért teljes minimálbért fizető közfoglalkoztatási program egyéb szegénypárti intézkedésekkel együtt ez utóbbinak képezte részét. Negatív társadalomtudományos megítélése és a 2008 utáni baloldali utóvédharcokkal szemben ellenséges, a baloldali kormányon a politikailag fenntarthatatlanná vált reformkurzus feladását számon kérő liberális konszenzus arra int, hogy a baloldali modernizáció programját a társadalmi és gazdasági realitásokkal összeegyeztetni kívánó politikának a jövőben sem lesz könnyű dolga.

Valójában nem nagyon tudjuk, hogy a társadalomnak milyen preferenciái vannak a jóléti ellátásokkal és a passzívaknak juttatott transzferekkel kapcsolatban. Mivel a felnőtt lakosság nagyobbik része részesül ilyen transzferekben, nehéz elképzelni, hogy a konszenzus ezek nagyarányú csökkentésére irányulna. A kérdés az, hogy hogyan lehet igazságossági megfontolásokat elsődlegesnek tekintve újraszervezni – azaz politikailag demokratikusan legitimálni és így stabilizálni – a jóléti ellátások rendszerét. A Fidesz szerencsére nem tűnik átütően sikeresnek ebben az ügyben – ez ad ma esélyt a 2010-ben megalázó vereséget szenvedett, végletesen (és véglegesen) diszkreditálódni látszott baloldalnak. A gond csak az, hogy egyelőre fogalma sincs, hogyan éljen vele.

A kép forrása: Miskolci Harsona

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon